„Bár ötven év köt ehhez a városhoz, mégis gyüttment vagyok itt. Soha nem laktam Szentendrén, de hálás vagyok neki. Itt valósíthattam meg egy álmot, amit ma a fiam, majd remélhetőleg az unokám visz tovább. Kezdetben egy régiségbolt munkatársa voltam. Szállítottam Czóbel Bélának Rákóczi kamarás asztalt, Barcsay Jenőnek biedermeier szekrényt – ezek a művészek köztünk éltek, részesei voltunk egymás mindennapjainak.
Szentendre különböző korszakokon ment keresztül. A ‘60-as évek végétől egyre inkább kirakatvárossá vált. Mi lettünk Pest megye díszpintye. A művészeink szemmel voltak tartva, ám éppen ezért, a kontroll alatt szabadon működhettek. A vonalvezetést pártunk és kormányunk határozta meg. Ez kikerülhetetlen és ténykérdés volt, de mellette ez a kisvárosi lét valahogy mégiscsak bensőségessé tudott válni, sőt, idővel egyfajta dzsembori hangulat is kialakult.
A Teátrum idején például a Fő tér lakosai is részesei lehettek az előadásoknak, hiszen ablakaik, de akár szobáik is kellékei, helyszínei voltak egy-egy darabnak. Ilyenkor nem kellett csendre inteni senkit sem az egyébként mindig nyüzsgő Fő téren, hiszen Szentendre „főszereplői” a hétköznapokban is a szentendreiek voltak. A belvárosban még laktak emberek. Pisti (Radujkó István – a szerk.) söpörte az utcát, Ancsa (Fridli Lászlóné – a szerk.) kint állt a könyvesbolt ajtajában, a lángossütő a sikátorban, de volt itt zöldséges és borozó is, ahová szintén a helyiek jártak.
Ezekben az időkben érkeztem én is Szentendrére, és pár év régiségkereskedés után, 1976-ban eldöntöttem, hogy nyitok egy vendéglőt. Addigra az országot keresztül-kasul bejártam, tudtam, hol és mit érdemes enni, de megtapasztaltam a vendéglátás hibáit, a pincéri attitűd otrombaságait is – meg akartam mutatni, hogyan kell ezt jól csinálni! Az antikvitás eleinte a mai nagyposta helyén állt. Amikor azt kisajátították, új hely után kellett nézni, hiszen a felajánlott lakótelepi lakás értelemszerűen nem volt megfelelő kompenzáció. A Fő téren próbáltunk üzlethelyiséget találni, de azt mondták a párttitkárok, ott múzeumoknak kell nyílniuk, így jutottunk el a második házig, a mai Alkotmány utca 1/a-ig. A tulajdonos kikötötte, a bent lakókkal nekünk kell megegyeznünk, és amikor ez sikerült, bele is vágtunk a felújításba.
A terv az volt, hogy a földszint lesz a régiségbolt, a tetőtéren pedig egy műhelyt alakítunk ki. Már elkezdődtek a munkálatok, amikor a Vöröshadsereg útján, a mai Bogdányi utcában elindult a csatornázás. Leástak vagy négy méter mélyre, aztán valami miatt úgy hagyták egy évig, a mi épületünk pedig egyszer csak elkezdett dőlni, majd szétnyílt a tető. Emlékszem, Laki Tamás volt a statikus, akivel beültünk a Danubius Hotel éttermébe egy ebédre, hogy megbeszéljük, mi legyen. Azt mondta, a tetőt vasbetonszerkezettel kell összefogni, bennem pedig abban a pillanatban tudatosult, hogy ezt a tetőtéri részt talán az utcáról néhány lépcsővel is meg lehetne közelíteni. Ekkor kérdeztem meg tőle, vajon milyen terhelést bír el ez a padlás, mire ő, „ott akár még táncolni is lehet”. Ez volt az a kijelentés, ami elindította benne a gondolatot, mi lenne, ha egy vendéglőt alakítanánk itt ki.
Aztán ahogy az lenni szokott, az építkezés közben elfogyott a pénzem. A közvetlen baráti körömben senkinek sem volt akkora keresete, hogy az OTP felé kezességet tudjon vállalni, így le kellett állni a munkálatokkal. Egy nap Gobbi Hilda (1913-1988, Kossuth-díjas színművész – a szerk.) nézett be a régiségboltba. Trabanttal érkezett, szokása szerint ivott egy fröccsöt, és kérdezte, „Na mi van kisgyerek?! Mi lesz a vendéglővel?… „Hát” – mondom – „Hilda néni, elfogyott a pénzem, kezest meg nem találok”. „Van itt egy telefon? Tárcsázd a színházat!” – vágta rá. Ott helyben megtudakolta a Nemzeti Színháztól, mennyi az ő fizetése, majd közölte velük, „egy szakállas gyerek nemsoká bemegy, csináljatok neki egy fizetési kimutatást, hogy be tudja vinni a bankba”.
Az Aranysárkány Vendéglő 1978. július 1-jén nyitott meg. Szégyellem, de Hilda nénit teljesen elfelejtettem meghívni, aki aztán két nap múlva meg is jelent, és mikor szabadkoztam, annyit mondott, „úgyse tudtam volna eljönni, mert előadásom volt, viszont azt nagyon nem szeretném, ha disszidálnál, mert már két kezes papírt is aláírtam barátoknak, akik végül eltűntek…”
A rendszerváltás után Szentendrének elengedték a kezét, és a döntéshozók figyelme más dunakanyari városok felé fordult. Ugyanakkor, ahogyan korábban a tanácselnökök, úgy a polgármesterek is rájöttek arra, érdemes néha összeülni a város hangadóival, meghallgatni a tapasztalataikat és ötleteiket. Ilyen hangadó volt például az Erdész Laci, Madarász Sarolta, Kovács Endre, Asszonyi Tamás, de jómagam is.
A Szentendre Éjjel-Nappal Nyitva ötlete is egy ilyen egyeztetésen hangzott el. Azt mondtuk, amikor a Teátrum véget ér, a Balaton pedig „bezár”, de még nem kezdődik el az iskola, Szentendrén ne álljon meg az élet, és augusztus utolsó hétvégéjén minden üzlet, étterem, múzeum, fagyizó nyissa ki a kapuit és szervezzen saját programot. Azt is elintéztük, hogy három napon át sűrűbb hajójáratok legyenek Budapest és Szentendre között, a HÉV pedig hajnalig járjon. Emlékszem, első alkalommal az Aranysárkányban Kukorelly Endre (1951–, József Attila- díjas magyar író, költő, újságíró – a szerk.) tartott felolvasóestet.
Pár év után ez a hétvége elkezdett gépiesedni, klikkesedni, én pedig kiszálltam. Sokáig Budapesten, a Veres Pálné utcában, ma pedig már Érden élek. Elismerem, gyüttment vagyok, de hogy Szentendrére költözzek, igazán sosem merült fel bennem. Úgy éreztem, ha itt telepszem le, óhatatlanul is elveszítem az objektivitásomat a várossal szemben, és számomra fontosabb volt, hogy bármikor, bármilyen habitusú vagy hitvallású emberrel korrektül le tudjak ülni. Igyekeztem mindig megfelelni, soha senkit sem becsapni és arra törekedni, hogy az Aranysárkány vendégei jól érezzék magukat. Az éltetett, ha ez sikerült.
Címlapfotó: Deim Balázs
A cikk megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. augusztus 3-i lapszámában.