Szentendre turistáktól nyüzsgő belvárosa május végétől ismét a kortárs művészet helyszínévé vált. Az idei Art Capital fesztivál a műfajok kitágításával, a kiállítások és programok sokszínűségével vélhetően az eddiginél szélesebb közönség számára is vonzó lesz. Gulyás Gáborral, a szervező Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatójával, a fesztivál főkurátorával a szeptember elejéig nyitva tartó rendezvényről beszélgettünk.

Az a folyamat, amely négy éve kezdődött el az első Art Capital fesztivál megrendezésével, mára beérett – hazai és nemzetközi ismertséggel bíró kortárs művészeti fesztivállá nőtte ki magát. A fókuszban természetesen a képzőművészet áll, amit Szentendre festői tradíciója is indokol…
Ez igaz, ám a festészeti hagyománynál többről van szó. Miután Vajda és Korniss 1935-ben Szentendrére jöttek, ez a város meghatározó helyszíne lett az akkori kortárs művészetnek. Kitűnő festőművészek alkottak már korábban is itt, de az a progresszív szemléletmód, ami az évtized második felében a városban meghonosodott, addig ilyen egyértelmű módon nem volt jelen. Mindez műfaji sokszínűséggel is együtt járt a grafikától a kollázsig, a szentendrei művészet második nagy korszakában pedig, a nyolcvanas években éppenséggel az installáció és a performansz vált a legfontosabb műfajjá. Az a felirat tehát, ami a városba vezető úton egy táblán olvasható, miszerint Szent-endre a festők városa, nem felel meg a valóságnak. Ha pontosan akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk: Szentendre a képzőművészet magyar fővárosa. Ez a település ettől különleges, világszínvonalú művészeti hagyománya ugyanis – Budapestet kivéve – egyetlen más hazai városnak sincs. Ezért nagyon fontos ezt ápolni, ébren tartani – az Art Capital pontosan ezt teszi.

Magyar szürrealizmus, poszthumán víziók és Csipke Rózsika műrózsái jól megférnek egymással a 18 képzőművészeti kiállításon, az idei fesztivál ugyanis az álomról szól – régi és új álmokról. Milyen megfogalmazásokban láthatók most ezek?
Igyekszünk koncepciózusan építkezni. Folyamatosan szervezünk átfogó, összegző tárlatokat – az első ilyen, amelyet A világ közepe címmel rendeztünk a MűvészetMalomban, éppen az imént említett szentendrei hagyományt jelenítette meg –, a Magyar szürrealizmus ebbe a sorba illeszkedik. A koncepció része a városban élő, kiemelkedően jó művészek kiállítása is (büszke vagyok rá, hogy az elmúlt négy évben a múzeum több szentendrei művésznek rendezett tárlatot, mint a megelőző két évtizedben együttesen). A Csipke Rózsika halott című helyspecifikus tárlat ide sorolható. Szintén fontos törekvésünk, hogy nemzetközi sztárművészek nálunk valósítsanak meg egy-egy projektet – ez egy japán alkotóval, Chiharu Shiotával kezdődött, az idén pedig az úgynevezett poszthumán irányzat egyik ikonja, az orosz Dmitrij Kavarga tárlatát láthatják a magyarországi nézők a MűvészetMalomban. Változatlanul sok minden van tehát, de azt gondolom, hogy ez így kompakt.

Idén is hosszú és rangos a résztvevők névsora, kiket említene közülük?
A már említett Kavargán kívül kiemelném az osztrák Eva Schlegelt, a román Florin Stefant, a cseh Lukas Musilt, a magyarok közül Nagy Barbara, Halász Péter Tamás, Forgács Péter, Csurka Eszter, Boros Viola és a már hivatkozott Nagy Kriszta projektjét. Számomra különösen kedves az a public art-sorozat, ami évről évre a Bizottság-ligetben látható – idén itt Hugyecsek Balázs és Gwizdala Dáriusz alkotásai tekinthetőek meg. Az is nagy öröm, hogy ezen a nyáron a Ferenczy Múzeumban olyan alkotók főműveit csodálhatjuk meg, mint Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Hantai Simon, Reigl Judit vagy Rozsda Endre.

A nagy viszhangot keltő Vajda Lajos kiállítás méltó folytatásának tűnik a Magyar szürrealizmus című tárlat a Ferenczy Múzeumban. A gondolatiságát és megvalósítását tekintve is remek kiállítás kurátoraként miben tudná összegezni ennek koncepcióját?
Úgy gondolom, hogy a modern magyar képzőművészet nemzetközi ismertségének komoly akadálya, hogy a hazai művészettörténet-írás előszeretettel aposztrofál jelentős alkotókat „besorolhatatlan”-ként. A XX. századi nyugati vizuális kultúrát meghatározó avantgárd törekvések döntő többsége a jelenlegi művészettörténeti kánon szerint nem jelent meg önálló irányzatként a magyar művészetben. A kiállításunk ambíciója, hogy ezt a felfogást revideálja. Igyekeztünk bemutatni, hogy a szürrealizmus nem pusztán létezett a magyar képzőművészetben, de jelentősen hozzá is járult az irányzat sikeréhez – még akkor is, ha a művek egy jelentős része Párizsban született. Egyébként a magyar szürrealizmus másik meghatározó helyszíne éppenséggel Szentendre volt.

A képzőművészet mellett idén a színház is hangsúlyosabb szerepet kapott az Art Capitalon. Mennyiben kapcsolódik a fesztivál tematikájához?
Már tavaly is volt színházi bemutatónk, ez a mostani azonban sokkal nagyobb vállalkozás. Madách Imre: Az ember tragédiája című klasszikusát mutattuk be egy erre az alkalomra szerveződött új társulattal, Sardar Tagirovsky rendezésében. Az elmúlt másfél évszázadban rengeteg, több mint ezer bemutatója volt ennek a drámának, de nem tudunk olyan előadásról, ahol rövidítés nélkül, teljes egészében elhangzott volna a darab szövege. Ez egy ilyen kísérlet, emiatt hosszabb is a szokásos színházi produkcióknál, de rendkívül izgalmas. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak számomra kivételesen nagy élmény. Mint ismeretes, a darabban az Úr álmot bocsát Ádámra, s ő álmában járja végig a történelmet – ilyen módon a mű szervesen kapcsolódik az idei témánkhoz.

Milyen álmokról hallhatunk a videófülkékké alakított régi telefonfülkékben?
A belváros tizenkét pontján elhelyezett, egyszemélyes videófülkékben olyan rövidfilmeket nézhetünk végig, amelyekben a magyar- és világirodalom valamely híres álmát jeleníti meg egy-egy színész. Ezek jellemzően 5-8 percnyi időtartamú álommonológok, többek között Dosztojevszkij, Thomas Mann, Krúdy, Csáth vagy éppen Takács Zsuzsa művei alapján, olyan kitűnő színészek megformálásában, mint Kerekes Vica, Nagy Ervin, Fodor Tamás vagy Zsigmond Emőke. Fontosnak tartom, hogy legyenek olyan projektjei az Art Capitalnak, amelyeket kiviszünk az utcára. Ez jellemzően ilyen.

A fesztivál részeként álom-filmeket vetítenek a Fő téren és a P’Art moziban, emellett kortárs írók élő irodalmi magazinját is megrendezik…
Idén is sok programunk van, amelyek között szép számmal akadnak filmvetítések és irodalmi estek is – természetesen minden esetben az álom témájához kapcsolódóan. Ezek nagyon fontos és izgalmas kiegészítői a képzőművészeti projekteknek.

Idén, a Szentendrei Teátrum létrejöttének ötvenedik évfordulóján a régi előadásokat felelevenítő szép kiállítást rendeztek a Fő téri Képtár-
ban. Ez sokakban fog nosztalgiát ébreszteni…
Remélem is… Ez egy fontos történet a város életében, természetes, hogy megemlékeztünk erről a kerek évfordulóról, mégpedig ott, ahonnét a Teátrum elindult: a Fő téren.

Az eddigi fesztiválok visszhangja, sikere alapján hová rangsorolható a rendezvény az európai térségben? Milyen perspektívát gondol a négy évvel ezelőtt megálmodott Art Capitalnak?
Az Art Capital – a kollégáim elkötelezett, áldozatos munkájával – kivívta magának a saját helyét a térségben. Büszkén mondhatjuk, hogy Bécstől Bukarestig, Prágától Mariborig a szakmai közönség számon tart bennünket. Ez egy látványos, nagy siker, ami viszonylag gyorsan jött. Aligha lehet más a cél, mint ennek a pozíciónak a megőrzése és megerősítése.

Rappai Zsuzsa