Szeretném most az írni, hogy az idő minden sebet begyógyít és egyre jobb és jobb lesz, de ezzel nem mondanék igazat. Mert iszonyú nehéz felépíteni egy egyszülős családot úgy, hogy a jelenlegi oktatási rendszerben az anyáknak egyre rosszabb körülmények között kell helytállniuk, és még csak nem is panaszkodhatnak, hiszen rögtön megkapják, hogy akkor velük van a baj. Vagyis csendben viszik a hátukon a hétköznapokat. Kimondatlan egyezség ez, amit nehéz megtörni. Az intézményrendszereink ráadásul annyira erőforráshiányosak, hogy ellenérdekeltek abban, hogy ez ne így legyen. Mi történne, ha az anyák is sztrájkolnának? Ha azt mondanánk: ezt vagy azt nem csinálom meg. Ezért aztán lenyelünk, kibírunk, megszervezünk, beszerzünk, megoldunk mindent mosolyogva. Teljesen másképp működnének a családok, az oktatás, az ország, ha az anyák is ki mernének állni magukért. De nincs energiája ilyesmire annak, aki túlélő üzemmódban él.
Egy óvodás és egy alsó tagozatos gyerek édesanyjaként egyre inkább az a benyomásom, hogy a magyar oktatási rendszer úgy áll össze, hogy kerek, egész funkcionális családokra alapoz, ahol a családfenntartó az apa, így az anyának jut ideje és energiája pótolni mindazt, ami az oktatási rendszerből hiányzik: fejlesztést, mozgást, zenei nevelést – kinek mit. A mindezekkel együttjáró logisztikáról nem is beszélve. Persze, ez a kimondatlan elvárás a kétszülős családokat is sok konfliktussal terhelheti meg, hiszen egy fizetésből nem lehet megélni. Másrészt, egyre többen tartják fontosnak, hogy a nő igényei is számítanak, ám ez sokszor ütközik a környezet elvárásaival vagy a korábbi, örökölt mintáinkkal.
Ha azonban az ember egyedülálló szülő és nem számíthat a szülőtárs támogatására, akkor nem csak az intézményes hiányosságokat kell egyszemélyben pótolnia, de egyedül kell a háztartással járó összes feladatot is ellátnia és a háztartás összes bevételét, az otthon fenntartásának minden nyűgét, beleértve a számlák fizetését, a biztosítások, a hitelek vagy az albérlet minden költségét, a bútorok összeszerelését, a kocsi éves szervizelését és a kerékcserét is. Emellett annyi bevételt kell termelnie, amennyiből – az én esetemben – három ember megélhetését, fejlődését, biztonságos és meleg otthoni körülményeit biztosítani lehet. Tehát meglehetősen kevés munkaóra alatt kell meglehetősen sok pénzt keresnie, hiszen az intézmények nyitvatartási ideje mellett szinte lehetetlen teljes állást vállalni: nem lehet délután négyre visszaérni a gyerekekért, főleg, hogy a legtöbb munkahelyen már kilenctől ötig tart a munkaidő.
A gyermeküket egyedül nevelő szülőknek, ráadásul, semmilyen kedvezmény nem jár, akkor sem, ha ők az egyedüli kenyérkeresők. Nincs kedvezmény az iskolai étkeztetésre, nem használhatják a nagycsaládos kedvezményeket, de még a parkolókat sem – pedig egyedül két gyerekkel közlekedni pont annyi macera, mint három vagy négy gyerekkel ketten.
Tudom, hogy rengetegen vannak hozzám hasonló vagy még nálam is reménytelenebb helyzetben, akik csendben tűrnek és várják a mentőövet, amit nem dob oda senki. Ezért egyre tehetetlenebb és keserűbb lesz mindenki – és nem kell ahhoz elmélyülni a kortárs lélekgyógyászat rejtelmeiben, hogy tudjuk: a frusztrált anya nem jó a gyereknek. Az egyedülálló anyák számára nincs szervezett segítség. Ha nincs családod, mert messze élnek, nem számíthatsz senkire és semmire. Az egyedülálló, dolgozó anya ráadásul mindenhonnan kilóg: a gyerektelen kortársak és a „kerek” családok közül is. A legtöbb programot, lelki alkalmat, ahol töltődhetne, kifejezetten családoknak, házaspároknak szervezik. A felnőtt társadalomnak szóló programok kilencven százalékában pedig nincs gyermekmegőrző vagy gyerekfoglalkozás.
És ezzel el is jutottunk egy másik problémához: sokan mondják nekem jártamban-keltemben – csupa jó szándékból és bátorításból, persze –, hogy ne aggódj, majd te is megtalálod a párod! Ám szerintem a romantikus kapcsolatokat felül értékeljük, a barátságokat és más kapcsolatokat, amelyek a mentőövet jelenthetnék, alul. Mert ebben az élethelyzetben nincs feltétlenül energiája az embernek új kapcsolatra, mindennél többet ér viszont egy olyan barát, aki néha elé teszi a kávét vagy megkérdezi, mi kell a boltból, vigyázzon-e a gyerekekre, amíg megpróbálja magát visszalehelni az élők sorába. A segítség, az odafigyelés ilyen kis köreiből formálódhatna a helyi társadalom is. De túlélő üzemmódban nem érezhetjük sem jól, sem otthon magunkat. Szeptembertől sokunknak újra elkezdődik ez az időszak. Csináljuk és megoldjuk, mert nincs más választásunk. De hogy ezért milyen árat fizetünk, az csak később derül majd ki. Addig is kezdődik a rohanás, az izoláció, az esték és a reggelek, amikor anyából hajcsárrá változunk, a gyerekek pedig robotokká, mert nincs más választásunk. Mert egyszerre kell fejlesztőpedagógusnak, edzőnek, sofőrnek, szakácsnak, ápolónőnek és coachnak lennünk a gyerekeink hétköznapjaiban. Egyedülálló anyák esetében még ráadásul apjuk helyett apjuk is. Mert a rendszer megköveteli az anyáktól, hogy alkalmazkodjanak, miközben nincs benne nyitottság az anyai tapasztalatok – tehát a gyerekek valósága felé.
Laborczi Dóra írása
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. szeptember 13-ai lapszámában jelent meg.
Fotó: Deim Balázs
