Több filmklub is működik már a P’Art Moziban. Miben más, miben egyedi az ön által vezetett Paparazzi? 

Talán annyiból mindenképp, hogy aktív filmrendezőként vagyok jelen, most is dolgozom a saját projektjeimen, és ez lehet, hogy másoknak is érdekes. Az én filmrendezői szempontom mindenképpen más, mint egy filmesztétáé.

A filmklub neve is arra utal az én olvasatomban, hogy megpróbáljuk kilesni, kitalálni, megfejteni, mitől működik egy film, mitől kezdenek el beszélni róla, mi az, ami a nézőket megragadja.

Ez a titok engem is érdekel, én is tanulhatok belőle, így összeköthető a kellemes a hasznossal. Igazi beszélgetős klub ez, ahol nem az okítás a cél, mert szerintem a valódi felismerések mindig diskurzusban születnek. 

Most éppen min dolgozik?

Mostanában magyar film készítésére sajnos nem volt lehetőségem, pedig nagyon szeretnék itthon is dolgozni. Nemrég fejeztem be egy kazah filmet, aminek a főszereplője magyar, és vannak magyar történelmi vonatkozásai is. 1929-ben játszódik, egy magyar hadifogoly belekerül egy éles szituációba, valahol nagyon messze a kazah sztyeppén. Azon munkálkodom, hogy egyszer majd Magyarországon is bemutassák.

Mi köti önt Szentendréhez?

Óbudán nőttem fel, tősgyökeres budapesti vagyok, nem is olyan rég költöztem Szentendrére. A választásom egyik oka, hogy rengeteg lakásban leélt év után végre kertes házba szerettem volna költözni. Abban, hogy épp Szentendrén kötöttem ki, óriási szerepe volt egy szentimentális szempontnak, a Duna közelségének. Egész életemben mindig a folyó mellett laktam, és most is fontos volt, hogy ne legyen messzebb gyalog öt percnél. A másik ok a város képzőművészeti hagyománya, ugyanis grafikusként is dolgozom, ha tartósan nem filmezhetek, akkor előveszem a ceruzát vagy a festőállványt. Egykor voltak olyan vágyaim is, hogy képzőművész leszek, végül nem e mellett döntöttem, de ki tudja, egyszer talán én is kiülök a Fő térre festegetni. Szentendrének pedig ma is megvan az az aurája, ami a festőkhöz köti. A filmklub ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy a várost jobban megismerjem. Úgyhogy sok önös dolog van jelen ebben a munkában azon túl, hogy mindennél jobban szeretek a filmekről beszélgetni.  

Az első film, amit vetítettek, David Lynch: Az elefántember című alkotása volt. Miért éppen ezt választotta? 

Nem én választom a filmet, hanem Kalmanovits Balázs, a mozi programszervezője. Az, hogy nem az én választásom a döntő, azért teszi érdekessé a helyzetet, mert kiszakít engem is a saját koncepcióimból, nem hagyja, hogy az ember az akadémikus igazságait hirdesse, kicsit spontánabbá, nyitottabbá kell válni. Azok a filmek, amelyek most a filmklubba kerülnek, olyan régebbi alkotások, amelyeket nemrég újítottak fel, és most újra megszerezhetőek hozzájuk a magyar jogok. Vagyis átmentek egy szűrőn, érdemesnek találtattak a felújításra, kiállták az idő próbáját. Mind nagyszerű, klasszikus művek.

Ezek szerint önnek is rá kell hangolódnia ezekre a filmekre, fel kell készülni belőlük.

Igen, előzetesen elolvasom a filmről szóló kritikákat, de eddig még egy olyan film sem volt – és talán nem is lesz –, amit előzetesen ne láttam volna.

A májusi filmklubban a Rambo kerül bemutatásra, ami azért különösen érdekes alkotás, mert hollywoodi akciófilmnek tűnik, miközben nem az.

A Rambo több mint harmincéves, amiről én már a születése pillanatában éreztem, hogy sokkal több, mint egy szuperprodukció. Nagyon izgalmas ennek a két világnak a találkozása, de az is, hogy épp milyen alkotás kerül elénk, és jó, hogy ez vegyes, nem egy előzetesen eldöntött irányban gondolkodhatunk róluk. 

Találkozhat ma is egyazon alkotásban a közönségfilm és a művészfilm? 

Igen, lehet erre ma is példákat találni, mert nagyon sokféle alkotás születik, és egy hollywoodi produkció is elérheti a filmművészet szintjét. Én még a Szovjetunióban tanultam, és ott a filmről, mint a hetedik művészetről esett szó, és a populáris alkotások megkülönböztetését a művészfilmektől ma is érvényes narratívának tartom. Van egy olyan képzetünk mostanában, hogy a filmművészet devalválódik. Azért nem lehet igazán helyes ez a megállapítás, mert nagyon sokféle film születik, így nagy általánosságban egyre kevésbé lehet kijelenteni bármit is. Minél inkább osztódnak a dolgok, annál kevésbé lehet nagy irányzatokról beszélni. Ettől lehet olyan érzésünk, hogy a világ kaotikus és kiismerhetetlen lett. Mindenféle létezik, nagyszerű dolgok és rengeteg szemét egyszerre. Ezért én azon a véleményen vagyok, hogy néha a kevesebb több! Visszatérve a Rambóra, tegnap néztem meg Sylvester Stallone legújabb filmjét, aki azóta is abból él, hogy bosszúfilmeket készít. Ez is egy nagyon érdekes kategória, a bosszúfilmek világa. 

Ez miért lehet még mindig annyira érdekes? 

Minden film attól érdekes, hogy pszichológiai szempontból jól, rosszul körbejár egy témát. Ha csapong, akkor nem jó. Ez már afféle okosság tőlem, mert a gondolat koncentrációja az egyik fő ismérve a jó filmnek. A film stílusa lehet sokféle, romantikus vagy szürreális, de a gondolat koncentráltságának mindenképp jellemeznie kell. A bosszúfilm pedig rendkívül hálás dolog, mindenki bosszút akar állni valakin, de mondhatnám az agresszió levezetésének a témáját is. Messzire vezetne, ha ezeket ki szeretnénk bontani. De amikor az ilyen alapmotívumokat egy film megragadja, az rendkívül vonzó a nézők számára. 

Kinek ajánlaná ezt a filmklubot?

Annak, aki szeret beszélgetni filmekről és társaságra vágyik. Mindenki filmekről beszél, hogyha szeretne közeledni a másikhoz, mert a mozi kiváló lehetőség egymás és önmagunk megismerésére. De van benne esztétika, ismeretszerzés, kommunikáció, vita és barátkozás is. Vagyis ebben az elidegenedő világban úgy kell, mint egy falat kenyér – elnézést a patetikus fogalmazásért. Mert miért is jó, ha otthon ül az ember egyedül, és eszi ki a hűtőből a maradékot? Ehelyett lesétálhatunk a Dunához a moziba.

Én magam a különleges, egyedi véleményeket szeretem hallani a filmek kapcsán, mindent szabad mondani, ami a film kapcsán eszünkbe jut.

Vezetett filmklubot már korábban is?

Igen, még fiatalon az egyetem után Oroszországban, a koleszban, ami nem volt túl hosszú életű. Aztán a Dömörkapu Rengetegben egy szabadtéri mozit és filmklubot indítottunk, ahol olykor nagyon sokan voltak, csak sajnos épp belefutottunk a Covidba. Annak volt határozott tematikája volt, az ember és a természet kapcsolata. 

Önnek miért fontos ez a tevékenység? Mi motiválja?

A magány ellen a film a legjobb orvosság. Ráadásul a magány nem csak az egyedüllétet jelentheti, mert az ember egyedül maradhat fejben egy gondolattal vagy egy érzéssel, akár úgy is, hogy közben egy közösség tagja. Meglepő, hogy erről beszélek?

A magány valóban sokakat érint, mégsem beszélünk róla. Kevesen vállalják fel!

Valóban egyfajta tabu ez, amiről nem illik beszélni. Az azonban biztos, hogyha nem teszünk ellene semmit, akkor nem fog történni semmi. A film pedig kiváló lehetőség a magány enyhítésére. És az, aki eljön ide, mert szeret filmekről beszélgetni, az önmagában egy szűrő, mutat egyfajta attitűdöt az élethez. 

Rist Lilla

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. május 10-i lapszámában jelent meg.