Ugrás a tartalomhoz

INTERJÚ

Festő a Szamárhegyen

Intenzív élmény belépni ef Zámbó István otthonába, ami tele van képekkel és emlékekkel. A ház ősi időket idéz, a tetőtere pedig épp olyan, ahogy egy festő műtermét elképzeljük. A kilátás is festői, a hatalmas ablaktáblák mögött a smaragdzöld Duna adja a díszletet.

Festő a Szamárhegyen

Intenzív élmény belépni Ef Zámbó István otthonába, mert tele van képekkel, emlékekkel. A ház ősi időket idéz, a tetőtere viszont épp olyan, ahogy egy festő műtermét képzeljük, még a kilátás is festői, mert a hatalmas ablaktáblák mögött a smaragdzöld Duna adja a díszletet.

– Ebben a szobában tartottuk a próbákat a Happy Dead Band-del, de néha a Bizottsággal is, igaz, az már régen volt – mutat körbe a ház legrégebbi szobájában Ef Zámbó István. – Itt a kályhapadkán ültek az énekesnők, itt szólt a dob és itt zongoráztam én. Látod, rendet kéne raknom, most ezzel foglalkozom, mert még az is, ami lomnak látszik, jelentéssel bír, és nekem valahogy meg kellene találnom mindennek a helyét.

– Salgótarjánban születtél, hogy keveredtetek Szentendrére?

–   Hatvanban éltünk azelőtt, de a szüleim a Duna mellé akartak költözni. A családi legenda szerint, egyszer eljöttek kirándulni a Szentendrei-szigetre, és amikor megpillantották a szigetről a várost, ahonnan a legszebb, anyukám rámutatott a Szamárhegy tetején egy házra, hogy na, azt kellene megvenni. Apukám meg mondta, hogy jó, nézzük meg. Átjöttek, megnézték, és ki volt rá írva, hogy eladó, úgyhogy meg is vették rögtön lakókkal együtt. Sokáig ebben a szobában élt egy idős néni a fiával, de amikor meghaltak, én örököltem a tetőteret, ahol a műtermem is van. Abban az időben nagy szó volt, hogy ilyen fiatalon saját lakásom lehetett. Így esett, hogy a Szabadtéri Tárlatok után mindig mindenki nálam kötött ki, itt voltak a bulik, a haverok itt felejtettek egy-egy festményt, van, ami azóta is itt van…

– Kik fordultak meg nálad?

– Osztálytársak, zenésztársak, festőtársak, akikkel azonos volt az érdeklődésünk. Nagy társasági élet volt, mert nem volt annyi klub, mint mostanában, nem lehetett hol összejönni a hagyományos kocsmákon kívül.

– Hol kerültél kapcsolatba művésztársakkal, festőtársakkal?

– Ott kezdődött, hogy a Ferences Gimnáziumba jártam. A szüleim vallásosak voltak nagyon, ezért minden vasárnapomat a templomban töltöttem, és szerintem azért van bennem máig vonzalom a barokkos, túldíszített dolgok iránt. A Ferencesben aztán két év alatt kiderült, hogy nem szeretek tanulni. Anyukám tanítónő volt, ismerte szinte mindenki, azt tanácsolta ekkor, ha nem tanulok, akkor szerezzek szakmát. Így kerültem Kecskemétre anyukám húgáékhoz nyomdásztanulónak, mert a férje a nyomdában dolgozott, és az utolsó pillanatban oda még be tudtak dugni. Kecskeméten rögtön meghívott a Rivers Együttes, akikkel aztán az Aranyhomok teraszán játszottunk esténként. Ott ismerkedtem meg a FeLugossy Lacával, aki állítása szerint régóta figyelt engem, mert a hónom alatt mindig volt egy mappa a rajzaimmal és a verseimmel. Ő is ilyen mappás ember volt. Aztán csapódtak hozzánk más költő barátok is, összejártunk, felolvastuk egymásnak a verseinket. Hamarosan egy klubot is összehoztunk magunknak, igaz csak három napig működött. Az egyik haverunk mondta, hogy az apukája valamilyen szakszervezetnek a vezetője, és náluk van egy üres hely, lehet pingpongozni. Hú, de jó, örültünk, ott van a város szívében, szuper, csináljunk ott egy klubot. Ládákból készítettünk bárpultot, bevezettük a vizet, elneveztük a klubot Purgatóriumnak. Hamar elterjedt, hogy gyanús alakok fejen állva, verseket szavalnak a kuka tetején, vagy mit tudom én, valami hülyeség. Szóval bezárták, mert nem volt rá engedélyünk sem. A barátaim jó része innen való.

– De Laca különleges volt?

– Igen, Lacával mi jól egymásra találtunk, ő is írt és festett, ahogy én is. Egyszer elmesélte, hogy csináltak egy kétórás szabadtéri tárlatot Szegeden az utcán. Kirakták a képeiket, egy-két órát kint töltöttek, majd mentek tovább. Én meg rákaptam, hogy ez szuper ötlet, Szentendrén is csináljuk meg, ott van a világ legjobb helye erre. A Várdomb falán gyönyörű súrolt fények vannak, különösen ősszel, amikor máshol jön föl a nap. Meg is csináltuk négyen még azon az őszön a kiállítást, sokan kijöttek, máig sem tudom, hogy terjedt el ennyire a híre. A következő évben már nem négyen állítottunk ki, hanem hetvenen és aztán még tíz évig szerveztük a Szabadtéri Tárlatokat. Sokan itt ragadtak, nagy nevű festők, Aknay János, Bereznai Péterék, Matyófalvi Gábor, Mosonyi Kis Gusztáv, Gosztola Gábor, Bernáth/y/ Sándor, nagyon sokan ki is költöztek, Laca is a barátnőjével. Addig meg nálam aludt mindenki a Szamárhegyen.

–  Sehol nem tanultál festeni, honnan jöhetett neked ez, hogy te festesz?  

– Tetszettek a festmények, főleg a régi szerb egyházi múzeum ikonjai, de mivel templomba jártunk, csodáltam a Templom téren a Szent János Plébániatemplom barokk festményit. Nagyon tetszettek nekem már gyerekként, és arra vágytam, nekem is legyenek ilyen festményeim. Arra gondoltam, hogy megvenni nem tudom, hát csinálok magamnak egyet-kettőt. Így történt, ha megtetszett valaki, akkor próbáltam az ő stílusában festeni. Különféle korszakaim voltak, alkottam két hónapig Dali stílusában, vagy utánoztam Van Gogh-ot. A nagyapám akkoriban halt meg, csináltam róla egy felvételt, amit aztán úgy festettem meg, ahogy Van Gogh. De ez még gyerekkoromban történt, alig voltam 18 éves. Valaki a kezembe nyomta egyszer Herbert Read A modern festészet című könyvét, ott találkoztam René Magritte képeivel, a szürrealistákkal és a dadaistákkal, és egy világ nyílt meg előttem. Ezeket a képeket állítottuk ki egyébként a Purgatóriumban, nagy sikerünk volt, még a mennyezetre is szögeltünk belőlük.

ef Zámbó István | Fotó: Deim Balázs

–  Mit akartál kifesteni magadból?

–  Semmit. Nem volt mondanivalóm, ha erre gondolsz.

– Nem feltétlenül mondanivalóra gondolok, hanem valami feszültségre, ami ki akart jönni.

– Nem, ez ennyi volt, hogy hú, de tetszik ez a kép, milyen jó lenne, ha lenne nekem is. Ma is ugyanez a helyzet, egyszerűen szeretek festeni.

–  És nem akarsz mondani semmit? Mert a képeidből úgy tűnik, mintha akarnál…

– Nem a látvány a lényeg, amit én megfestek, hanem amit beleképzelünk. Mert valójában nem én vagyok a művész, hanem az, aki nézi, és valamit belelát. Hogy én miért csinálom? Fogalmam sincs. Nem arról van szó, hogy én ki akarok fejezni ezt vagy azt. Az más kérdés, hogy néha beletalál egy-egy szimbólum valamilyen aktuális dologba, de nincs konkrét üzenet. Nagyon jó kiindulás, hogy van egy üres felület, ez már maga a szabadság. Jó érzés, hogy eldönthetem, mi legyen rajta. Máig ezt csinálom, eszembe jut valami motívum, ami jónak ígérkezik és több értelme is lehet, rárakom a papírra, és ez hoz más asszociációkat.

– Minden interjúban elmondod, hogy azt hitték rólatok, hogy nagy forradalmárok, ellenállók vagytok, de ez nem igaz, nem akartatok semmit, nem voltatok rendszerellenesek, és politizálni sem akartatok. A képekről is úgy beszélsz, hogy mások vetítenek belé gondolatokat. Ez a versekre, a dalszövegekre is igaz?

– Igen, igaz. Mi egész másképp alkottunk, művészeti manifesztumokat írtunk, kocsmaasztaloknál esténként, kicsit beitalozva. Azt játszottuk, ki tud nagyobbat mondani, és mindenki kitalált dolgokat. Söralátétre jegyzeteltük, amit vagy elvesztettük, vagy nem. Megírtam az első Edwinista kiáltványom, létrehoztam a saját izmosomat, ami sokakban riadalmat keltett, lett is belőle bonyodalom. Pedig mi csak verseket írtunk, ültünk a Kisbugaciban, vagy a Skizofrén patkány nevű kocsmában Kecskeméten és felolvastuk egymásnak az írásainkat. A Bizottság együttes neve is úgy született, hogy ez a szó ott volt minden újságoldalon, gondoltam legyünk akkor mi is bizottság, és jó volt, tetszett mindenkinek. De aztán, mikor már hívtak minket mindenfelé, azt gondolták, hogy mi ezzel a Központi Bizottságra akarunk utalni, pedig csak a saját paranoiájukat vetítették belénk. Mi nem akartunk politizálni, nem gondoltunk erre. Ezért kérték tőlünk, hogy legyünk valamilyen bizottság. Így lettünk Albert Einstein Bizottság.

– A Kutya éji dala filmbe is bekerült a Szerelem című számotok. Most is óriási hatású!

– Igen, zseniálisan adta elő, teljes átéléssel a Wahorn András. De voltak azért másféle szövegek is, amit főképp a Laca írt, aki igazi szöveggyáros volt, rengeteg jó szöveget alkotott, egy próba alatt két-három számot is megcsináltunk. De ezek a szürrealista mozgalomból vett szabad szövegek, úgynevezett automatikus írások voltak. Ezt mi a magunk szórakoztatására is csináltuk, beszéltünk összefüggéstelenül, de folyamatosan. Ilyenkor úgy tűnt, mintha szó lenne valamiről, valami nagyon komoly dologról, de nekünk épp az volt a célunk, hogy nehogy beszéljünk valamiről. Ennek volt egy-két nagy mestere, például a Dixi, aki a fővárosban lakott, és az undergroundnak volt különleges figurája. Életformánk lett ez a fajta szövegalkotás a magunk szórakoztatására.

– De aztán nem csak magatokat szórakoztattátok, hanem sokakat, akik máig emlegetnek titeket. Olykor ma is felbukkannak tőletek mondatok, kifejezések, a kések-kések például, a milarepaverzió, a nem bírom a gyűrődést… Utólag mit gondolsz, minek köszönhető, hogy országos híretek lett?

– Főleg a Laca szövegeinek, mert azok egyedülállóak. Sokan ráéreztek, hogy valami jó tartalom született. Meg annak a fajta zenei gátlástalanságnak, ami semmi más célt nem szolgált, mint a saját magunk szórakoztatását. Zeneileg sem problémáztunk, ha a Laca nem tudta, hogy hol kell belépnie az énekkel. De azon sem, hogyha ki akartak húzni valamit a dalainkból. A többi zenekarnak azért nem lehetett lemeze, mert ők szigorúbbak voltak a cenzúrával. A Feró nem engedte, hogy átírják a szövegeiket, a Kontrollcsoport sem. Mi meg mondtuk, amikor készült a lemezünk, hogy nem kell az engedélyünket kérni, ha valami nem tetszik, akkor oda rakjanak be egy füttyszót, nekünk is meglepetés lesz, ha majd meghalljuk. De a történelmi helyzet is közrejátszott. Akkor már lightos volt a politikai szituáció, de mégis, ha valaki igazat mondott, már az is nagy tettnek számított. Azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen a Vajda Lajos Stúdió se lenne, meg Bizottság se lett volna, ha nem lett volna a múlt rendszer. Ők csinálták, nem mi.

Rist Lilla

 

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. november 8-ai lapszámában jelent meg.

Fotó: Deim Balázs

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Jó lesz még valamire című bejegyzéshez

Jó lesz még valamire

Újrahasznosított tárgyakat, takarékos ötleteket vár az FMC új, néprajzi kiállításába.