Holoda Attila 1989-ben szerezte MS diplomáját, a Moszkvai Gubkin Olaj-, és Gázipari Egyetem, olajmérnök szakán, mint bányamérnök.
Termelési mérnökként 1989-ben kezdte szakmai karrierjét a MOL jogelődjénél. 1999-ig számos vezetői beosztást töltött be a bányászati üzemben. Közben 1994-95 között a MOL kazahsztáni képviselőjeként, valamint a MOL Upstream első külföldi vegyesvállalatánál magyar vezérigazgató-helyettesként két évet töltött Kazahsztánban.
1999-től 2012 közepéig számos közép-, és felsővezetői beosztásban irányította először a hazai kőolaj-, és földgáztermelést és földgáztárolást, majd a teljes hazai kutatás-termelést, később pedig a közép-európai és eurázsiai kutatás-termelési szervezetet a MOL-nál.
2012 augusztusától négy hónapon át, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium energetikai helyettes államtitkári pozícióját töltötte be, ahonnan a politikai befolyás erősödése miatt magától távozott.
2013 májusában megalapította saját tanácsadó cégét, ahol hazai és nemzetközi olaj-, és gázipari és geotermikus cégeknek, befektetőknek ad bányászati, geo-műszaki, üzletvezetési és üzletértékelési tanácsot, gáztechnológiai üzemeltetést végez egy külföldi cég számára, illetve aktív társadalmi és médiaszereplő is. Angol és magyar nyelven oktat a Miskolci Egyetem Földtudományi Karán. Rendszeresen tart előadást magyarul, angolul és olykor még oroszul is társadalmi és szakmai szervezetek, nagykövetségek, nemzetközi intézetek, külföldi és magyar cégek felkérésére a hazai energiapolitika témakörben.
A rezsicsökkentés „csökkentése” óta mintha az egész ország csak kapkodná a fejét. Összeülnek az önkormányzatok. Energiaközösségekben gondolkodnak, aminek jogszabályi háttere nincs, energiahatékonysági beruházásokat terveznek, de az anyagi forrás kétséges. Beszélgetésünk idején (2023. február 9-én) épp kormányinfó zajlik, ahol Gulyás Gergely miniszter továbbra is csupán célokat fogalmaz meg: energiahatékonysági célú fejlesztései a víziközmű vállalatoknak, zöld technológiák, hidrogén előállítása, Dunai Finomító átállítása többféle forrásból származó kőolajra, energiaszuverenitás fokozása… stb. A laikusnak pedig úgy tűnik, belátható időn belül eredménnyel kecsegtető cselekvés sehol sem történik. Igaz ez?
Nem, mindenütt történnek lépések, de nem feltétlenül nyilvános minden elemük. Ennek is megvan a maga oka. Mindenesetre zajlik a háttértevékenység, ugyanis az önkormányzatok és önkormányzati szövetségek felismerték, csak összefogással lehet előrelépni. Áprilisban kerül majd sor egy harmadik fordulós megbeszélésre a Magyar Önkormányzatok Szövetségével, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségével, a megyei jogú városokkal és a fővárossal együtt. Ennek keretében már összegyűjtöttük a rövid-, a közép- és a hosszútávú megoldásokat, hozzárendelve a szükséges jogszabályi megfeleléseket is. Ez utóbbiakhoz együttesen kérjük a kormány támogatását, így például az energiaközösségek elindíthatóságával kapcsolatosan. A következő találkozónkon talán már a tavaly december 1-jével kinevezett energiaügyi miniszter is jelen lesz, legalábbis jó és üzenetértékű lenne, ha eljönne.
Ami a kormányinfóval kapcsolatos bejelentéseket illeti, vajúdtak a hegyek, és egeret szültek. Alapvetően olyan célokat fogalmazott meg a miniszter, amelyek elvégzése sokkal inkább magánvállalkozások, és nem az magyar állam feladata. A Dunai Finomító átállítása például a MOL dolga – ha úgy ítéli meg, állítsa át, finanszírozza meg a saját eredményének terhére (van neki elég, ahogy a 2022-es eredményüket nézzük), de erre az Európai Unió nagy valószínűséggel nem ad pénzt, ahogyan arra sem, hogy gáztárolókat, vagy országon belüli gázvezetékeket fejlesszenek, hiszen azzal magáncégek hasznát gyarapítaná.
Mik lennének a helyes célok ön szerint?
Az EU egyrészt határokon átnyúló, úgy nevezett PCI (Project of Common Interests) projekteket támogat. Erre például az azerbajdzsáni „zöld” forrásból megígért villamosenergia, vagy a közép-ázsiai földgázforrások Európába juttatása megfelelő terv lehetne, hiszen az több uniós országot is érintene.
Másrészt a lakosság és az intézmények energiahatékonysági – elsősorban épülethatékonysági projektek – támogatása az, amit az EU preferál.
Fontos lenne továbbá a távhőszolgáltató cégeket a geotermális energia felé irányítani, a távhőrendszereket korszerűsíteni, a HMKE (háztartási méretű kiserőművek) méretű napelemek folyamatos csatlakozási lehetőségeinek biztosításához a villamosenergia-hálózat fejlesztését és az épületenergia hatékonyságot ösztönözni.
Ha az uniós pénzek ilyesfajta célokat támogatnak, akkor előbb-utóbb nekünk is ezeket kell majd meghatároznunk, nem?
Igen, muszáj lesz a lakosság igényei felé fordulni, de addig is lehet majd a közmédiában kommunikálni, hogy lám mennyi javaslatot tettek, de a „galád Brüsszel” mindet visszautasította. Pótcselekvés és szemfényvesztés.
Visszatérve a beszélgetésünk apropójához, az elszabadult energiaárakhoz, ön hogyan látja, mi vezetett idáig?
A magyar kormány 2013-tól megpróbálta elhitetni az emberekkel, hogy az energiaárak megállíthatóak a határnál. Márpedig ez nem igaz. Hozzá kell tennem, ez a fajta sugalmazás nem minden alap nélküli, hiszen soha nem volt olyan, hogy a lakosság piaci áron vásárolta volna energiát. Annak az ára mindig is szabályozott volt, ez nem az Orbán-kormány találmánya, csakhogy a korábbi árszabályozásnál az volt a cél, hogy figyelembe vegyék a fogyasztásokat és a fogyasztók jövedelemviszonyait is. Ezt az energiaforgalmazók elfogadták, hiszen a jelentős szabadpiaci – ipari és egyéb fogyasztók felé történő – forgalmazással nyereségesek tudtak maradni.
Az Európai Unió azt mondja, az energiaellátásban a cél az, hogy minden egyes uniós állampolgár egyenlő feltételekkel jusson hozzá a megfizethető, megszakítás nélküli energiához. A 2013-as döntés azért volt hibás, mert az egyenlő feltételek korántsem egyenlő árakat jelentenek, hanem éppen azt, hogy az árak kialakításánál figyelembe kell venni az adott fogyasztó képességét is – a fizetési képességét, a szociális helyzetét.
2012-ben államtitkárként arra tettem javaslatot, hogy alakítsunk ki egy többsávos rendszert, tegyünk különbséget a fogyasztói szintek között, és aszerint határozzuk meg a rezsiköltségeket. Van erre egy szemléletes ábra, amikor egy sötét kerítés mögött állnak hárman: egy négyéves, egy 15 éves és egy 25 éves. Néznék a meccset, de csak a legnagyobb látja. Ha csupán „igazságos” vagyok, akkor mindegyik alá teszek egy ugyanakkora sámlit (egyforma áron adom az energiát). Ennek következtében a 25 éves továbbra is átlát, a 15 éves már talán látja, de a kicsi még mindig nem. Ezért úgy lesz az ártarifa méltányos is, nem csak igazságos, ha a kicsi alá teszem azt a sámlit (olcsóbban adom neki az energiát), ami a nagynak tulajdonképpen felesleges (mert könnyedén meg tudja fizetni, sőt nem is igazán érdekli, hogy mennyit fizet, mert megengedheti magának).
Az elmúlt években állandóan azt hallgattuk, hogy Brüsszel támadja a magyar rezsicsökkentést. De ez sosem volt igaz,
az EU ugyanis soha nem a rezsicsökkentést támadta, hanem annak az említett uniós céllal össze nem egyeztethető módját, mondván, olyan nincs, hogy egy adott országban mindenki egyformán szoruljon rá a támogatott energiaárra.
Mitől pukkadt ki a lufi?
2013-ban a nemzetközi piacon nagyon komoly energiaárcsökkenés volt tapasztalható, ami eltartott egészen a pandémiás időszak végéig. 2014 közepétől a magyar állam olcsóbban vásárolta, mint amennyiért nekünk eladta, és igen komoly nyereségre tett így szert. Hogy pontosan mennyire, nem tudjuk, hiszen csak arról kaptunk tájékoztatást a sárga csekken, hogy a 2012. december 31-i árhoz képest mennyit fizetünk. 45-50 %-kal csökkent a piaci ár, mi pedig három ütemben kaptunk 25 %-os rezsicsökkentést.
Csakhogy eljött 2020, a pandémia, visszaesett a kereslet az energiahordozók iránt, lefékeződött a világgazdaság, és elképesztően lementek az energiaárak a piacon. A termelők és a kutatók erre válaszul visszafogták a beruházásaikat, hiszen így már nem érte meg nekik az energiát megtermelni, minek következtében viszont a világgazdaság újraindulását követően a piacon erős hiány alakult ki. A nagy energiafaló Délkelet-ázsiai országok, mint Kína, Japán, Dél-Korea, India pedig a járványhelyzet után nemhogy csupán vissza akartak térni a járvány előtti szintre, hanem be akarták hozni a lemaradásukat, tehát jóval több energiát kértek, mint akár 2019-ben, a pandémiát megelőzően. Vagyis az energiahiány csak erősödött. Ez már 2021 őszén érezhető volt, aztán 2021 októberére már 120-150 eurós földgáz árak jelentek meg a holland gáztőzsdén (TTF). Csak összehasonlításképp: ez a TTF ár 2020 márciusában bőven 10 euró alatt volt, sőt volt olyan nap, amikor nem érte el 4 eurót sem.
A magyar kormány ezzel szemben még mindig ott tartott, hogy a lejáró orosz szerződés után egy újabb hosszútávú szerződést írjon alá, és 2021 októberében büszkén hirdette: amíg van orosz gáz, addig mi olcsóbbak vagyunk. Ez talán abban a pillanatban igaz is volt, de az oroszokkal kötött szerződésben foglalt ár nagyjából 1,5-2 hónap késéssel követi a TTF havi átlagárat, azaz a helyzet hamar megváltozott, az átlagár is megnőtt, ebből következően pedig megemelkedett az orosz gáz ára is. Nem kicsit, nagyon. A tusványosi beszédében már maga a miniszterelnök is elismerte, hogy az MVM 2021-ben 256 milliárdos veszteséget ért el azzal, hogy sokkal drágábban vette a gázt, mint amennyiért eladta. Dehát a 2022-es választásokat meg kellett nyerni, politikai megfontolásból sem mondhatták ki, hogy vége a rezsicsökkentésnek, és talán abban reménykedtek, hogy a gázellátási helyzet legkésőbb 2022 nyarára normalizálódni fog.
Csakhogy 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, ráadásul két olyan ország között tört ki a háború, melyek domináns szereplői a világ, de azon belül is Európa energiaellátásának.
Az uniós országok többsége ezt követően gyorsan eldöntötte, leválik az orosz gázról – így miközben 2021 közepén még napi 400 millió köbméter importgáz érkezett Európába Oroszországból, addig ez 2022 augusztusában már a 80 milliót köbmétert sem érte el, úgy, hogy egyébként a magyar kormány által sokszor kárhoztatott, és „meg-nemzeti-konzultált” brüsszeli szankciók a földgázra még életbe sem léptek. Ehhez képest Magyarország tavaly augusztusban még kért újabb 700 millió köbmétert Oroszországtól…
Ön szerint mi lenne a helyes döntés az országunk vezetői részéről?
Többoldalú és több beszerzési forrásra vonatkozó szerződést kellene kötni, felmérni a közelben lévő LNG (cseppfolyósított gáz szállítását végző) terminálokat, a horvátot, a görögöt, a lengyelt, a litvánt. Szerződnék a norvégokkal, a románokkal és bárki mással, aki elérhető az oroszokon kívül, a lényeg, hogy minimalizálni kellene a Gazpromtól, mint Putyin pénzügyi forrását jelentő vállalattól vásárolt földgáz mennyiségét.
Milyen következményei lehetnek az orosz kitettségnek?
A legnagyobb veszély az, hogy bár az oroszok folyamatosan biztosítanak bennünket a barátságukról, és ellátnak bennünket földgázzal, mégiscsak ki vannak szolgáltatva a nyugati technológiának, amit viszont érinthetnek a szankciók, de akár egy-egy cég saját döntése is, hogy szállít-e az oroszoknak eszközt, technikát, vagy sem. E tekintetben is alkalmaznak velük szemben szankciót, és ha az embargó miatt nem kapnak például turbinaalkatrészeket, akkor az elmaradó, vagy lassuló fejlesztés hiánya olyan zavarokat fog okozni, amely az ellátás biztonságát veszélyezteti. Emlékezzünk csak az Északi Áramlat turbinája körüli káoszra! Nos, éppen olyan turbókompresszorok működnek a Török Áramlat kompresszor-állomásain is. Ha ott nem volt alkatrész vagy karbantartási szolgáltatás, akkor emitt is előfordulhat. Ha minden így marad, ez 1-2 éven belül be is következhet.
A háború vége jelenthetne megoldást?
Az öldöklés megszűnésére bizonyosan, a technológia embargójára szóló szankciók feloldására pedig előbb-utóbb remélhetően. De azért tegyük hozzá, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy miként ér véget a háború. Egy holnapi béke, amit a magyar kormány kíván, mindössze azt jelentené, hogy a Donyeck-medence orosz kézen van, márpedig abba a helyzetbe nem megy bele senki, legfőképpen az ukránok nem – az legfeljebb csak átmeneti tűzszünet. A béke az, amikor mindkét fél számára elfogadható módon rendeződik a konfliktus.
Addig is hogyan tudja ön a szakértelmével segíteni az önkormányzatokat? Milyen konkrét javaslatai vannak a helyzet könnyítésére?
A közel 10 évig tartó, 2013-as rezsicsökkentés nem csupán a polgárokat, hanem az önkormányzatokat is „elaltatta”, és most nyilván úgy érzik magukat, mint a munkavállaló, aki megtudja, hogy holnaptól kínai nyelvvizsga kell az állása további betöltéséhez.
Márpedig 10-12 éves mulasztásokat nem lehet behozni pár hónap alatt. Mert mit csináltak az önkormányzatok? A lehetséges energetikaifejlesztések megtérülését a rezsicsökkentett árhoz viszonyították. Ha pedig megkapták eredményként, hogy az 15-18 év, bele sem vágtak. Nagyon kevesen voltak annyira energiatudatosak, hogy azt mondják, 40 év múlva is lesz itt önkormányzat, gondolkozzunk előre! Ez nem volt divat, no persze anyagi forrás sem igazán, hiszen a hitelfelvételük is korlátozva lett 2010 után.
Mit tudnak tenni? Ön milyen tanácsokat ad?
Először is vegyenek fel energetikai szakértőket! A legfontosabb, hogy ki kell szűrni – és ezt szoktam mondani a családi házak esetében is –, hogy hol megy el a legtöbb energia, mert oda érdemes fókuszálni. Mi fogyaszt a lakásban, a házban, az intézményben a legtöbbet?
Ehhez az kell, hogy legyen önkormányzati energetikus, aki ezt felméri. Hol nincs arányban a felhasznált energiamennyiség azzal, amit kapunk érte, és nézzük meg, mit lehet tenni?
Sokan mondták például azt, hogy lejjebb veszik a LED világítást az utcán. Ami nagyon jó, de számtalan helyen az történt, hogy ugyan volt LED-csere, de nem tettek rá szabályozást, mert az már dupla beruházási költség lett volna. Most viszont hiába szeretnék, nem tudják levenni még 80%-ra sem.
Azután meg kell nézni minden saját lehetőséget! Napelemre, hőszivattyúra, termálvízre. Ha ez utóbbi van (például helyi gyógyfürdő), akkor az felhasználható-e részben, vagy egészben a fűtés rásegítésére?
A lehetőségek számbavétele után pedig meg kell keresni az anyagi forrást!
Jó lenne, ha a kormány lehetővé tenné, hogy az önkormányzatok legalább a szolidaritási adójuk egy részét energetikai fejlesztésekre használhassák fel, vagy engedni az e célra való hitelfelvételt.
De az is megoldás lehet, ha egy magánvállalkozás Széchenyi hiteléből történik a beruházás finanszírozása, majd annak ő marad az üzemeltetője, az önkormányzat lesz a haszonélvezője, a hitelt pedig közösen törlesztik.
Nagyon sok önkormányzat és vállalkozás dolgozik a fentieken, én ebben segítem őket.
Milyen tanácsai vannak a hétköznapi embereknek?
Az előbbiek alapvetően igazak az ő esetükben is. Azt szoktam mondani, nézzük meg, hol megy el a legtöbb energia feleslegesen. Mi az, amit én magam meg tudok tenni? Odafigyelek a szabályozásra, nem égetem mindenütt a lámpát, napközben leveszem a fűtést stb. Utána nézzük meg, milyen pénzügyi forrásaim vannak – ki tudok-e cserélni négy ablakot? A hőszigetelés segíthet-e? Milyen fogyasztóim vannak, melyiket érdemes lecserélni egy energiahatékonyra, LED-es égőre, korszerű hűtőre vagy mosógépre?
Ugyanakkor fontos az is, hogy ha például hőszivattyús rendszert alakítunk ki, ne dobjuk ki a gázkazánt sem, hogy ne tegyük magunkat kiszolgáltatottá csupán egy energiaforrásnak. Tanuljunk az elmúlt időszak hibáiból!
Végezetül engedje meg, hogy megkérdezzem, mi hajtja önt? Számtalan podcastben, hírműsorban, beszélgetős műsorban, tévében, rádióban elmondta már a véleményét és tanácsait, és most egy kis városi lapot is megtisztelt azzal, hogy interjút ad. Mi a motivációja?
Nem tudom miért, de azt hiszem, egyszerűen elégedettséget okoz, ha segíteni tudok az embereknek. Nekem ez a hobbim is. Mivel az egész családom pedagógus, lehet, hogy bennem is megvan a tanításra, az oktatásra és nevelésre való hajlam. És ha csak egy valakinek is segítettem, és ő azt mondja, vagy írja vissza, „Köszönöm szépen Holoda Úr!”, akkor én már úgy érzem, megéri.
-gs-
Az interjú a Szentendre és Vidéke 2023. március 8-i lapszámában jelent meg.
Fotó: Isza Ferenc
