Amikor a nagyszüleim 1939-ben a patakpart mellett vettek egy telket, csupán két malomépület volt körülöttük. Építettek egy házat, amit csak hétvégente terveztek használni, de végül a budapesti bombázások elől a kisfiaikkal ide menekültek. Később ‘56-ot is itt vészelték át, de a forradalom bukása után nagyapámnak, mint a Nagy Imre kormány államtitkárának bujkálnia kellett. Addig nagymama a fiúkkal Pilisszentlászlóra költözött. Sajnos nagypapa nem tudott megbirkózni ezzel a helyzettel, és nem sokkal később meghalt egy súlyos betegségben.
A nagymamám visszaköltözött Szentendrére, maga mellé vette dédit is, és grafikusként dolgozott – ő illusztrálta többek közt a Pöttyös Panni könyveket és a Mosó Masa mosodáját. Soha nem hallottam őt panaszkodni, sőt, iszonyú jó humora volt. Mindkét fiát szépen felnevelte – a papa szobrász lett, a bátyja pedig, aki nemrég hunyt el, a magyar versenylótenyésztés és lóversenysport emblematikus figurája volt.
A szüleim [Rákossy Anikó, festőművész és Farkas Ádám, szobrászművész] a Képzőművészeti Egyetemen találkoztak, s még nem volt meg édesanyám diplomája, mikor megszülettem.
Szentendrén nőttem fel a nagyszülők házában. Együtt éltünk a dédi, a nagymama, a papa, a mama, Borika, egy munkásőr házaspár, ‘72-től Zsófika [Farkas Zsófia, szobrászművész], aztán később Palkó bácsi, nagypapa testvére, egy őrült feltaláló, aki Buenos Airesben nagyon elszegényedett, de a nagymama segítségével hazajött. Tulajdonképpen mindenkinek megvolt a maga élettere, és gyerekként rettentő jó volt ennyi ember között felnőni.
A patakpart volt a mi állandó játszóterünk – ott bicikliztünk, dobáltuk a kavicsokat, törtük be egymás fejét véletlenül, vagy estünk a fáról a patakba. Akkor még teljesen másképp nézett ki, mint ma – hatalmas lapulevelek nőttek mindkét partján, nem volt betonút és csak az egyik oldalán vezetett ösvény. Gyönyörű volt!
Szentendrén jártam óvodába és iskolákba, a Móriczban érettségiztem. Mi gyerekek mindenhová gyalog jártunk, de tény, hogy minden sokkal nyugodtabbnak és biztonságosabbnak is tűnt.
Érettségi után Franciaországba mentem dolgozni és tanulni, de végül a szerelem miatt hazajöttem. Jött a lányom, Emma, én pedig otthagytam az egyetemet. Három évvel később megszületett a kishúga, Rozi. A „textilezést” otthon, mellettük kezdtem el – takarókat, babákat és faliképeket varrtam nekik. Aztán amikor bekerültek a Püspökmajori óvodába, egyre több szülőtárs ismerte és szerette meg a munkáimat, és rendelt tőlem párnákat, terítőket, vagy akár komplett karácsonyfadísz szetteket. Az óvodának is készítettem egy – gémes kutas, lovas, tehenes, bárányos, fás, virágos meserészletet ábrázoló – faliképet, ami mind a mai napig kint is van, immár huszonhat éve.
Talán, amikor először vásároltak „idegenek” tőlem, és hívtak meg iparművészeti vásárra, éreztem azt, hogy én most „csinálok valamit”. Időközben elvégeztem az Iparművészeti Egyetem művészeti menedzser szakát, amely tudás nagyon jól jött később a Kortárs Művészeti Piac (KOMP) megszervezéséhez.
Bizonyos szempontból a harminchat éves koromat tekintem fordulópontnak a munkámban. A lányaim akkor lettek 13 és 16 évesek, éreztem, hogy most egy új szakasza indul el az életemnek, és ezért más szemmel néztem rá a varrásra – azt mondtam magamnak, hogy ezt szeretném az utamnak. Akkor kezdtem el nagyobb méretű, absztrakt képeket varrni. Kiállításaim voltak, lettek újabb vevőim, de aztán jött a válság, ami arra kényszerített, hogy újra a kisebb, és könnyebben eladható dolgokra koncentráljak.
Mindig is csodáltam a papa tudatosságát, azt, hogy ha valamit a fejébe vett, nem kételkedett, bízott önmagában és megcsinálta. Ez a fajta magabiztosság tőlem távol áll, és meg kellett tanulnom a kételyeimet kezelni. Rájöttem, nem szabad, hogy a kétségek eltántorítsanak. Mindenképp neki kell állni, és majd a végén kiderül, hogy amit csináltam az jó lett, vagy sem. Hiszen, ha meg sem próbálom, soha nem is tudom meg.
A munkámnak sokáig két része volt: az alkotás és a vásárok. Hat éven át egész nyáron, minden hétvégén kint árultam a Dumtsa Forgatagban, de a járvány engem is újratervezésre kényszerített. Ma már workshopokon és nyitott műhely tárlatokon vagyok elérhető a munkáim iránt érdeklődőknek. Varró workshopokat heti rendszerességgel tartok gyerekeknek, illetve felnőtteknek, ahol a textiltervezés részleteiben lehet elmerülni. A nyitott műhely programot immár harmadik éve szervezzük a párommal, Palyov Péter festőművésszel közösen. Ezeken a hétvégéken kinyitjuk a közös műhelyünk ajtaját, ahol beszélgetésekkel, finomságokkal és persze nagy szeretettel várjuk az érdeklődőket.
Szentendre nekem az életem – a felmenőktől kezdve a munkámon át a barátokig minden ideköt. Minden szempontból zseniális hely! Jó a fekvése, gyönyörű a belvárosa, rengeteg művész él itt, és pezseg az élet. Ebben a közegben nőttem fel, mind tágabb, mind szűkebb értelemben, művészekkel körülvéve, és elképzelni sem tudok más életet.
A cikk megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. május 11-i lapszámában.
Fotó: Deim Balázs
További Szentendrei Történetek ITT!