Ugrás a tartalomhoz

Otthon

Egy szentendrei otthon színei

Az otthon életünk meghatározó pillanataink helyszíne, jó esetben nyugalmat és biztonságot kapunk tőle, a legfontosabbat, amit kaphatunk. Tamás Judit beengedett szentendrei otthonába, hogy a családjával együtt valljon arról, mit is jelent neki izbégi házuk.

Az izbégi házat sok évvel ezelőtt, 2003- ban vásárolta Tamás Judit édesapja, Tamás Attila azután, hogy az édesanyja meghalt. Judit édesapja eredetileg nem szentendrei, Prügyön született, és Miskolcon nőtt fel, a munkája miatt került a városba. Judit azonban még csak kétéves volt, amikor ide költöztek, őt már minden ehhez a helyhez köti, ezért teljesen szentendreinek érzi magát. Kizárólag a városhoz köthető emlékei vannak, óvodába, és iskolába is ide járt, azt mondja, nem tud úgy végigmenni a városon, hogy ne találkozna az ismerőseivel. Mióta a gyerekei is óvodába, iskolába kerültek, még inkább kiterjedtek a kapcsolatai a szülőtársak megismerése révén. Ez a fajta szociális háló pedig óriási biztonságérzetet ad, hozzájárul az otthonosság érzéséhez. De az édesapja, Tamás Attila is itt élte le élete nagyobb részét, és mindig rácsodálkozik, hogy olyan helyen élhet, ahová mások kirándulni járnak. Mert itt minden van, amire az ember vágyhat, itt vannak a hegyek, a Duna-part, a város tele kulturális eseményekkel, és persze Budapest közelségéről sem szabad elfeledkeznünk, hiszen évekig dolgozott a fővárosban.

A ház hatalmas teraszán beszélgetünk, alattunk az ápolt kertben minden megvan, ami kellemessé teszi az életet, és ami a gyerekeknek kell, trambulin és pingpongasztal, és persze a nagy családi események helyszínéül szolgáló sütögető és bográcsozó hely. A gyerekek egyik kedvence a kert, ezt árulják el, amikor rákérdezek, hol szeretnek lenni a legjobban. Judit elvált, de soha nem érezte, hogy egyedülálló lenne, ami főképp az édesapjának köszönhető, akire mindig számíthat. „Édesapám óriási segítség, nekem soha nem jelentett gondot elmenni a barátnőimmel valahová vagy programot szervezni. A munkámat is könnyebben elvégezhetem, nem feltétlenül nekem kell mindig a házi feladatok elkészítésében segítenem. Legutóbb például Botinak segített apu a felkészülésben a történelem dolgozatra. Az, hogy ez igazán jól működik, az ő személyiségének köszönhető főképp, mert ő mindenkivel jól kijön, segít, ahol tud, és soha nem keresi a konfliktust. Számomra ez óriási biztonságérzetet ad. Mivel mindig így volt, soha nem akartam elköltözni innen, és mielőtt a gyerekek megszülettek, a tetőtérrel bővítettük a házat, ahol teljesen önálló külön bejáratú lakásunk lett.”

A gyerekek imádják a nagypapát, a kilenc éves Zoé most is ott ül az ölében, és csak akkor hajlandó onnan kiszállni, amikor megkérem őket, hogy mutassák meg a szobájukat. Lépcsőkön indulunk felfelé, hiszen ez egy igazi többgenerációs otthon, a földszint a papáé, a tetőtéren van Juditék külön bejáratú otthona, és a garázsból kialakított apartmanban él Judit öccse. A tetőtéri részből a hátsó kertre lehet rálátni, itt vannak Judit magaságyásai, ahol már hatalmas a paradicsom, és itt növekszik a háziasszony kedvenc zöldsége, a patis- szon. A teraszon fűszernövények, bazsalikom, petrezselyem, apróságok, amiktől friss és fűszeres lesz az otthon készített étel. A gyerekek bekuckóznak szobájukba, és mutatják a padlásfeljárót, ami az ő titkos kis szigetük, ez a második kedvenc helyük, a padláson szoktak játszani, bunkert építeni.

„Nekem a konyha a kedvencem” – árulja el Judit –, „mert én terveztem, és teljesen családi összefogásból a saját kezünk munkájával készült el. Szeretem a csempék színességét, a szekrényeket, és nagyszerű, hogy a kertre néz az ablak. Imádom ezt a kis lakást, és aki bejön, látja, hogy szeretem a színeket, ezért lila a kanapé, és a falak is színesek, zöldek és sárgák. Pedig nem túl nagy az otthonunk, jó lenne még egy-két szobával bővíteni.” A tizenegy éves Boti a fürdőszoba- szekrényt mutatja, tele van matricákkal, amit innen-onnan kaptak, kis emlék mindegyik, hozzátartozik az otthonhoz, ez az a szekrény, amit a kisfiú szerint soha nem szabad kidobni. De ilyen mementó az ajtófélfára bevésett sok-sok rovátka a gyerekek növekedéséről. Ez is olyasmi, ami ide tartozik, amit nem vihetnének magukkal máshová. De nem is nagyon szeretnének elköltözni. Az élet persze sokfelé viheti őket később, de amikor rákérdezek, hogy ők hol fognak lakni, ha egyszer felnőnek, egyszerre vágják rá, hogy „itt”! Hol máshol? Hisz ez az otthonuk!

R.L.

Címlapfotó: Deim Balázs
A cikk megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. június 8-i lapszámában.

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Vállaltan nehéz sors című bejegyzéshez

Vállaltan nehéz sors

Pirk János két gyermekével, Pirk Veronikával és a Munkácsy-díjas Pirk László, festőművésszel beszélgettünk.