2020. 07. 13.

hétfő

SZENTENDRE időjárás

Egy maréknyi az ősök földjéből

2020. június 03., 16:45

Családtörténetek 1920-2020 címmel a Nemzeti Összetartozás Éve alkalmából a Szentendrei Kulturális Központ felhívást tett közzé, amelyben olyan családi történeteket, fotókat kértek, amelyek 100 év távlatából mesélnek a trianoni szerződés hatásairól. Az alábbiakban Krizbainé Szabó Éva történetét adjuk közre.

A magyaron, a svábon, az Árva vára környékén élő lengyeleken át a morváig a Kárpát-medence szinte minden népét magába ötvöző családomban a legerősebben élő hagyomány az apai ág erdélyi származása volt. Székelykáli Szabó nagyapám gimnazista korában – még az 1900-as századforduló előtt – telepedett le a fővárosban, hogy beiratkozhasson a Műszaki Egyetemre, és soha nem tért haza. A lófő székely felmenőkre büszke apám pedig – egy a visszacsatolás idején történt hargitai síelést leszámítva – soha életében nem lépte át a hivatalos magyar-román határt.

Első igazgatóm, Ikvai Nándor szófordulatával élve afféle „árnyék-székely”-ként mindig vágytam és sokat utaztam Erdélybe, s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy életem párja, gyermekeim, Gergely, Teréz és Domokos apja Marosvásárhelyen született. Egy családi látogatás idején kivittek bennünket Gernyeszegre, az ottani rokonokhoz. Miközben a székely parasztportán faltuk a finomabbnál finomabb kőtteseket (ebben a faluban a Teleki kastély konyháján gyakran végzett kisegítő munka eredményeként az asszonyok igen jól tudnak sütni-főzni), észrevettem, hogy a rokonok meredten néznek engem és a sógornőm mellettem ülő nővérét. Egyszer csak a férjem bátyja megszólalt: „Nézzetek oda, ez az Éva úgy hasonlít az Irénkére, mintha a lánya lenne!” Elmondtam, hogy az apám az egyik közeli faluból származik, így megállapították, hogy akkor nem csodálkoznak, megvan a magyarázat: „kiütött a székely vér”.  Azt hiszem, ekkor fogadott be engem igazán a Krizbai család.

Még ugyanazon a napon, Vásárhely felé menet a sógorom gondolt egyet, s a kocsival ráfordult egy bekötőútra, mondván: „megyünk, megnézzük a falutokat”. Sajnos már erősen sötétedett, úgyhogy alig láttunk valamit, de a határban, az út mentén frissen felszántott földek voltak. Szóltam, hogy ki szeretnék szállni az autóból, mert az jutott eszembe, hogy több mint 100 év után én leszek az első Szabó, aki a lábát az ősök földjére teszi, s egy hirtelen gondolattól vezérelve felvettem egy jó nagy, négy öklömnyi kemény, agyagos rögöt a szántóról. Hazaérve a teli zacskót elvittem a szüleimhez, s elmondtam a történetét. Apám – már közel a 70-hez – nagyon meghatódott, majdnem elsírta magát, majd azt mondta: Kérlek, ha majd egyszer eltemettek, ezt a földet tegyétek a síromba! Sajnos nem nagyon sokára így is történt, a rokonok nagy megütközésére a Farkasréti temető piciny urnasírjába nem virágot dobtam, hanem beleszórtam azt a földet. De csak a felét! A másik felét ugyanis nagynéném, az apám ’56 óta Ausztriában élő nővére kérte el, hasonló meggondolásból. Ő akkurátus gondossággal, már évekkel a halála előtt összekészített mindent, ami a majdani temetéséhez kell. Volt egy kis kézitáskája is a csomagban, s abban benne a föld, így az ott volt a ravatalon, s a hamvasztóba is azzal együtt vitték. Így került a bécsi Zentralfriedhofba is egy marék székelykáli föld. Csak jóval később vált számomra világossá a párhuzam: ez az egész kicsiben ugyanazt a transzcendens kötődést jelzi, mint amikor a középkori Olaszországban egy dóm vagy egy jelentős templom alapozása előtt hatalmas gályákon a Szentföldről szállítottak oda megszentelt földet.

Ma már teljesen kihalt az a generáció, amelyik még a „bőrén érezhette” a trianoni traumát, de ők még – jó esetben – el tudták magyarázni a történéseket a gyerekeiknek, unokáiknak. Tévedés ne essék: nem csak az elkeseredést adták át, hanem a valós történelemszemléletet is! Mert nekünk még – és 1947-től a rendszerváltásig minden magyar iskolában – azt tanították, hogy a nemzetiségi-népességi arányok (és persze az utódállamok által kreált eredet-mítoszok) miatt Trianon „igazságot tett” a Kárpát-medencében, az elcsatolt területeken élők pedig állampolgárságuk szerint románok, szlovákok, szerbek, horvátok. S ezzel két emberöltőn át milliók agyából irtották ki az erdélyi-, felvidéki-, délvidéki-, kárpátaljai magyar fogalmakat, s ezzel együtt az irántuk érzett felelősséget is!

Immár közelebb a 70-hez, mint a 60-hoz el kellene, hogy gondolkozzak egy újabb marék föld beszerzésén; szerencsére ez a három generáció óta tartó „virtuális” kötődés nem szakadt meg, ezért biztos vagyok abban, hogy ha lesz rög, az én gyerekeim is teljesíteni fogják a kívánságom.

Krizbainé Szabó Éva

A kiemelt képen: Székelykál látképe