A Kálvária úti árnyas parkban, az 1969-ben alapított Új Művésztelepen tizenkét műteremlakás áll a kanyargó út mentén.  A friss hóval borított udvarról lépünk be Czakó Margit kárpitművész és férje, Hajdú László festőművész csöndes otthonába. A nappali-ebédlőben a meleg téglakályha mellett áll a szövőszék, az asztalon színes fonalbabák, az egyik kis szobában a falon a szövés kellékei: díszes nyelű és egyszerű, régimódi alpakka villák sora. Beszélgetésünk végén egy villa szerepbe kerül, amikor Margó megmutat pár alapvető technikát a szövőszéken. „Czakó Margó keze aranyat ér” – mondta egyszer róla Deim Pál festőművész, s egyetértek vele, látva a hárfahúrként feszülő fonalak között rebbenő kezet. A villa ütemes ritmusban fésüli-kalapálja helyére a fonalszálakat… „Ezt a hangot Laci nagyon szereti, mert akkor tudja, hogy dolgozom” – mondja Margit.

Szentendre és Vidéke: Szülővárosodtól, Kecskeméttől Szentendréig milyen utat jártál be? Mi indított el a textilművészetet felé?

Czakó Margit (CzM): Eredetileg ének-biológia tanár szerettem volna lenni, de érettségi után nem mentem el felvételizni, mert nem voltam itthon, kimentem Franciaországba, ahova régi kecskeméti ismerősök hívtak meg. Mire hazaértem, már lekéstem a felvételiről, így elmentem a kecskeméti művésztelepre dolgozni adminisztrátorként. Az ottani tizenkét műtermet egy-két hónapra megkapták a festők és szobrászok, hogy alkothassanak. Ott ismertem meg a férjemet, akivel azóta is együtt vagyunk, már ötvennyolc éve. Majd úgy hozta az élet, hogy látogatást tettem egy szövőműhelyben Pesten, ahol a férjem egyik barátjának szőttek egy munkát, és akkor azonnal tudtam: a sorsom el van döntve! Szóba jött a kerámia is, de azt nem nagyon szeretem, mert hideg, koszol… de a fonál tisztasága, melegsége, puhasága, hogy én határozhatom meg a színét – ez sokkal közelebb áll hozzám. Akkor érzem magam a legjobban, ha a szövőszék mögött vagyok, mert csend van, nyugalom van, rajtam múlik, hogy mi lesz, hogyan szövök. Sokat jártam Franciaországban, és elhatároztam, hogy a szövés mellett megtanulok franciául. Mindent elkövettem, de nem sikerült, mert nem tudtam odafigyelni, arra kellett koncentrálni, amit csinálok. De a zene mindig szól nálam…

A zene szeretetét otthonról hozod?

CzM: A szüleimtől biztosan nem! Apám, Czakó Pál híres pék volt Kecskeméten. A kecskeméti színházban csináltak is egy kis darabot róla, annyira jó pék volt. Végül is, ez a szakma is kézművesség. Tizenegy évig zongoráztam és három vagy négy évig hegedültem, de ez mégsem vonzott annyira, mint a kézimunka. Szüleimtől mit hoztam? Hát a pontosságot, a rendet és a biztonságot. Az nem létezik, hogy én valahonnan elkéssek. Ezt a pontosságot a gyerekeimnek is próbáltam átadni, több-kevesebb sikerrel.

Művészetedben visszatérő motívum a kapu és a masni. Mit jelent számodra ez a két jelkép?

CzM: Franciaországban kiírtak egy pályázatot, aminek a témája a kapu volt, és mivel itt Szentendrén annyi kapu van, adott volt a lehetőség. De hogyan is lehetne megszőni egy kaput? Elhatároztam, hogy megszövöm a téglákat és a téglákba beleszövöm a kaput. Én tulajdonképpen ezekről a szövött téglácskáimról lettem – nem azt mondom, hogy híres –, de ismert. A masni meg onnan ered, hogy folyamatosan csináltam a színmintákat, amiket egy vastag, irodai füzetben gyűjtöttem. A fonalbabáknak teljesen masni formája volt, ezért faliképnek is megszőttem őket. Mindnek más árnyalata van. 

Az idei Barcsay-év kapcsán felmerül a kérdés, te hogyan kötődsz a mesterhez? 

CzM: 1969 óta lakunk Szentendrén, a művésztelepi műteremházban. Lacinak nagyon sok művét megszőttem. Egy idő múlva egyre többen tudták rólam, hogy szövök.  Bihari József volt ekkoriban az igazgató a múzeumban, ő volt az, aki egyszer megpendítette az ötletet, hogy milyen jó volna megszőni Barcsay Jenő valamelyik murális munkáját. Jenő bácsinak tetszett a gondolat. Nagy élmény volt vele együtt dolgozni, hat éven át, ’82-től egészen a haláláig. Ez idő alatt négy gobelin készült. Nagyon érdekes, hogy egy kárpitot csak fésűsgyapjúból lehet megszőni. Annak van fénye, tartása. A fonál nem szakad el, ahogy a neve is mutatja, lehet fésülni, hosszan tart. De fonalat akkoriban nem nagyon lehetett kapni. A soroksári gyapjúfonóban megmutatták, milyen fonalat rendelhetek. A fonál Új-Zélandból jött, natúr színű volt, úgyhogy Jenő bácsival elkészítettük a színmintákat.  A festés után Jenő bácsi eljött, leült – mindig ugyanabba a székbe –, megnézte a színeket, aztán végigkísérte a szövés folyamatát is. 

Hosszú éveken át vezetted a szentendrei művelődési házban a falikárpitszövő szakkört, ami idén megszűnt.

CzM: Szerettem a tudást átadni. Annak idején, a hetvenes évek második felében az új művelődési házban több szakkör indult: kerámia, kosárfonó, s úgy döntöttek, legyen szövőműhely is, amit azután kis híján negyvenhét évig én vezettem. Az ott használt szövőszékek az egykori izbégi kocsigyárban készültek, ahogy az enyém is. Nagyon szerettem a szakkört, kicsit pletykáltunk, megbeszéltük a városi dolgokat, és azt vettem észre, a szövőszék odavonzza az embereket. Több százan megfordultak nálam, pl. B. Szabó Veronika főépítész, Tímár Sára népdalénekes a mamájával, Madarász Sárika, a Charlotte butik vezetője, de Regős Anna, Farkas Bori, Richter Sára textiltervező művészek is nálam kezdték. Jó kis társaság volt mindig. 

Mit mondanál most annak, aki ezt a szakmát, hivatást szeretné választani? 

CzM: A mai fiatalság már egészen másképp gondolkodik. Nagyot változott a világ. Szívesebben „kütyüznek”, valahogy az mindig kéznél van. Úgy érzem, nagyon kevés az olyan ember, akinek a tudásom tovább tudnám adni. Most, hogy ez év januártól már nincs falikárpitszövő szakkör, azoknak, akik megvették a szövőszéket és hazavitték, innen is üzenem, hogy engem kereshetnek bármikor, telefonon vagy itthon, mert itt vagyok, és segítek.

Min dolgozol most?

CzM: Mostanában kevesebbet szövök, de elhatároztam, hogy a megmaradt fonalbabákat megszövöm. Hogy mi lesz belőlük, azt még pontosan nem tudom, de addig szövök, amíg vannak, és rengeteg van.

SZ.N.