Piros, kék, zöld, sárga fények villogtak a háttérben, mint egy földöntúli szeánsz árnyai. A tömeg a zene ütemére mozdult, és azt üvöltötte: rárárászputyin. S a hangulat csak fokozódott, miközben a közeli Duna felől érkező langymeleg nyári szél belekapott az extázisban táncoló lányok, asszonyok szoknyájába. A fiúk többsége alföldi papucsban próbálta meg körvonalakban megidézni Fred Astaire-t, de itt senkit nem zavart a csetlő-botló tánci-tánci. A Pap-sziget éjsötétje tökéletes hátteret biztosított az alkalmi vagy épp nagyon is hosszúra nyúlt szerelemnek. A strand hívogató medencéi, a megannyi fű, fa, bokor, szemérmesen fordult el a csókcsaták közben. Szentendre és a közeli települések lakossága rajongásig szerette ezeket a fülledt szombat estéket.
A Kapitány diszkó hang- és érzéki robbanását.
Mert a mi kis különleges hangulatú városunk egy HÉV-hossznyi távolságra van Budapesttől, a főváros csábításától, lüktetésétől. Ám nagyon is kényelmes dolog, ha az ifjú legényeknek helyben is megadatik a csajozás lehetősége. A hetvenes évek végén igazi harmóniát jelentett Szentendrén élni. Még nem építettek be minden zsebkendőnyi területet a Budáról vagy Pestről idekívánkozóknak. Még nem volt dugó a kétsávos főúton akkor sem, ha hétvégén nagyon is sokan indultak Skodán, Trabanton, Wartburgon, Ladán, megannyi lerobbanásra váró autócsodán a hétvégi házuk felé Tahiba vagy Dunabogdányba. Szentendre már akkor is jelentős kulturális élettel büszkélkedhetett. A Teátrum a Fő téren, a Népstadion nagyságú nézőterével, a felejthetetlen Dundo Marojéval. S persze ott volt a megannyi kiállítás, és akkoriban nyílt a különleges hangulatú Vajda Lajos Stúdió is.
Játszott nekünk olykor a Bizottság Tánczenekar. S mi énekeltük, hogy „megint itt van a szerelem…” S valóban a szerelem mindig ott volt, ott kísértett. Akár az imádnivaló kertmoziban, miközben Fantomas hülyét csinált Juve felügyelőből, milyen jó is volt belekapaszkodni a mellettünk ülő Tercsi vagy Kata vaskos combjába. De akkoriban ott volt még a „rendes” mozi is a Duna-parton, enyhén dohos szaggal, a kétrészes filmeknél a szünetben nyitott ajtókkal. Később, a modernizáció jegyében egyszer csak a régi Teátrum étterem parkolójában megnyitott az autósmozi. Az volt ám a nagy szám! Menő arckifejezéssel, a kocsiból kikönyökölve, lazán beparkolni a tízéves rozzant, tűzpiros Zaporozseccel. De ez már valóságos űrkorszaknak számított a hetvenes évekbeli Kapitány diszkóhoz képest. Mert ez volt a Pap-szigeten szolgálatot teljesítő lemezlovas művészneve.
Aztán egyszer csak költözött a vándorcirkusz és ment vele a közönség is. Meg sem állt Leányfaluig, a strand utáni épületig, amelyben folytatódott a Pap-szigeten elkezdett őrület, oda tette át székhelyét a diszkós és a táncolni, szórakozni vágyó egyaránt. Tömött autóbuszok indultak a szentendrei HÉV állomástól, hogy mindenki részese legyen annak a rituális szertartásnak, amelyet egy Boney M, Abba, Rod Stewart, vagy Giorgio Moroder szám lejátszása jelentett. Ott és akkor még nem alkalmaztak agyontetovált, bikanyakú, kétajtós szekrény nagyságú biztonsági embereket. Egyszerűen nem volt rájuk szükség. Ha el is csattant néhány pofon, az halkan, udvariasan történt.
Boldog, boldog békeidők!
A fiúk bátran súghatták, búghatták bárkinek a fülébe: egy ilyen lánynak a diszkóban a helye. Az volt a fénykor, a diszkózás, s talán Szentendre fénykora is.
S ha valahol megszólal a szám, a szépkor felé araszoló férfiak és nők éneklik otthon a fürdőszobában, vagy az autóban, nosztalgiázva: rárárászputyin.
Sinkovics Gábor
Fotó: pixabay.com
Az írás a 2022. augusztus 3-i lapszámunkban jelent meg.