2020. 06. 05.

péntek

SZENTENDRE időjárás

Búcsúzunk Radujkó Istvántól

2020. február 19., 19:00

Radujkó Istvánt (Seprűs Pistit) 2020. február 18-án kísérték utolsó útjára a Szerb temetőben. Szentendre árvájától, aki egyszerre volt mindannyiunké és senkié, Benkovits György írásával búcsúzunk.

Napok teltek el amíg feltűnt valakinek, hogy nem jött elő. Pisti úgy hagyta itt e keserű földet, olyan egyedül és elhagyatottan ment a felhők fölé, mint amikor négyévesen megtalálták őt a főtéren. Pedig csodatévő hétmérföldes léptekkel járta Szentendrét, kezében az elmaradhatatlan ciroksöprűjével, nájlonszatyrával, nagyokat köszönve az ismerősöknek. Ő volt az utcaseprő, Buzgó bácsi, Szilvi és Tóthné utódja, még akkor is, amikor már régen nem volt a városgazdálkodás köztisztasági alkalmazottja. Bennragadt szakmában és a szakma is benne maradt. Voltak standard helyei és saját kuncsaftjai, akik előtt alkalmanként felsöpört. Ő volt az állandóság a nagy változásban. Hűen kitartott Szentendre főtere mellett. Talán ezért is, őt a város részének fogadta el a közösség. Olyan állandóságnak, mint a megfakult vörös márvány kerékvető köveket, az utcai rajzolókat, vagy a hűvösebb napokon a butik előtt melegedő, sütkérező boltosokat. Része volt ő az óvárosnak. Olyan akitől Szentendre szentendrébb volt, amíg ő itt járkált közöttünk.

Négyévesen sírva találták a főtéren, mert anyja itt hagyta amikor a szabad világba ment. Milica néni, aki főtéri volt, vette magához, és haláláig gondoskodott róla, nevelte őt. Így lett Pistike a szentendrei főtér fia. Kevesen tudják róla, hogy ő volt az a szentendrei is, aki legtöbbet beszélgetett Czóbellel. Ugyanis mivel Milica néni Czóbeléknál afféle házvezetőnő, kertész és mindenes volt, és Pistike mindig vele volt, így sokat volt együtt a festő házaspárral. Ezért egy kicsit Czóbelék gyereke is lett. A városi legenda szerint a mester portrét készített Milica néniről és amikor a néni meghalt, a festményt Pisti a koporsóba tette és eltemették. Amikor elmondtam neki, hogy egy lakást érő festményt temetett el, amit, ha eladott volna, nem kéne nyomorogva laknia, egy pillanatra sem bánta a dolgot. Mikor már felnőtt és dolgozott a tanácsi és végévés fiatalasszonyok intézték dolgait. Segítettek neki nem csak ruhát vásárolni és hivatalos dolgaiban, de abban is, hogy legyen munkája. Katiék mint valami külsős anyukák még a pénzét is beosztották, hogy hóvégére is maradjon belőle. A fodrász, ha meglátta az utcán, hogy túl hosszú a haja, ingyen megnyírta. De mert jött a kényes új, a turista világ és nem volt már comme il faut a főtéren lakó Pisti féle ember, kikötöztették a központból. Előbb a Duna-parti régi Dietz-házba, majd az egyik dömörkapui szükséglakában élt. Amikor megnősült és gyermekei születtek, többen próbáltak nekik segíteni. Mégsem sikerült Borikával úgy gondoskodniuk a kicsikről, hogy a gyámhivatal ne döntsön, állami gondozásba veszik a gyerekeket. Valódi dikens-i szívfájdító történet, ahogy a sors megismételte Pisti helyzetét, amikor szinte elrabolva tőlük, messzire, az Alföldre, elérhetetlen helyre kerültek a kicsik. Ahol ők nem tudták látogatni őket. Majd felesége, Borika elvesztése újabb dráma volt számára. S ahogy rendszert váltott a hon, és kicserélődött a városházi segítő és a főtéri boltos nép is, úgy fogyott el körülötte a szolidaritás. Kétszáz forintos jattért a végévétől is kirakták. Persze később is akadtak gyámolítói, akikkel együtt sodródott. De ahogy privatizálódott a világ, úgy jutott számára egyre kevesebb a segítőkből.

Pisti már többé nem fogja megkérdezi – Hoogy van! És ez valami megmagyarázhatatlan okból sokunknak hiányozni fog. Talán lelkiismeretünk miatt fáj hiánya, mert valamit nem tettünk meg, amit kellett volna. Mert a Pistik sajátossága, hogy nem szavakkal, hanem létükkel és hiányukkal üzennek nekünk valami fontosat. És amikor elmennek a felhők fölé, úgy érezzük, hogy valami nincs rendben ebben a világban. Nem ellentmondásai miatt. Nem azért, mert a kivételezettek egyik napról a másikra olyan kőgazdagok lesznek, mint egy Esterházy kétszáz év alatt és másoknak csak a second hand világ jut. Hanem mert túl gyorsan kopik ki a közösségből a szolidaritás. Mert ma erősebb az aggódás egy elveszett cicáért, elkóborolt kutyusért, mint a magányosan tengődő szomszéd néniért. Mára nonémek lettek a Pistik és nekik már nincsenek történeteik sem. Ők csak kerülendő alkoholista hajléktalanok. Akikről már nem tudni, miért sodorta a névtelen kitaszítottságba a sors. De mi még most is, így is, hinni szeretnénk, hogy a „deus absconditus” a mindent meghaladó titok, hogy a szegények, elesettek közelebb vannak hozzá.

Isten veled Pisti, legyen számodra könnyű a föld!

Benkovits György