Budapesten nőtt fel, és az iskoláit is itt végezte. A diploma után Miskolcra költözött, ahol egy még ma is formabontónak számító életteret alakított ki többedmagával, a Kollektív Házat. Mi ez, és honnan jött az ötlete?

A ‘70-es években jártunk a Műegyetemre, ami az építészetben a nagy váltás időszaka volt. A régi, klasszikus, kézműves építészet öreg mesterei már meghaltak, és a szakmát épp besorolták az ipar alvállalkozójának, hiszen a terv egymillió lakás és lakótelepek, valamint ezeket kiszolgáló létesítmények építése volt. Az építészet technikai jellegű dologgá kezdett válni, bennünk pedig egy erős hiányérzet jelentkezett: hol van a szépség, a kreativitás és egyáltalán, a mesterek? Így aztán jobb híján befelé fordultunk, saját közösséget formáltunk, amitől azt vártuk, sokkal igazibb lesz, mint az egyetem.

Miért Miskolc lett a helyszín?

Mindenképp vidékre akartunk menni, mert azt gondoltuk, Budapest csak szétzilálja az ilyen kezdeményezéseket. Miskolc tárt karokkal és rengeteg tervezési feladattal fogadott bennünket. Lakásokat ajánlottak, de mi kértük, hogy az hadd legyen olyan, amilyet mi szeretnénk, és ebben is partnerek voltak – a Kollektív Ház építését megpályáztatták, és mi két év múlva be is tudtunk költözni.

Elrendezésében hogy nézett ki ez a ház?

Bodonyi Csaba tervei alapján készült. Elég kemény ház, az átmenetiség, a tagoltság nincs megoldva benne. Összesen tizennégy lakás volt, egyenként harminchat négyzetméteres összenyitható garzonok. Egymás fölött, oldalfolyosóról nyíltak az egyik irányból a lakások, a másik irányból pedig már közösségi terek álltak, vagyis mindenféle akusztikai és egyéb védelem nélkül nyíltak bele a nagy térbe a lakások. És hát az első öt évben elég durva dolgok zajlottak – nonstop háromnapos koncertek, tömegrendezvények voltak, mert hétvégenként Budapestről is sokan, akár száz-kétszázan jöttek hozzánk.

Hogyan működött a Kollektív Ház?

Lakóegyesületet alapítottunk a bentlakók harminc-harmincöt fős közösségéből. Az egyesület bérelte a tanácstól a házat, bent pedig saját önkormányzatunk volt – a közgyűlésnek nevezett fórumunk minden péntek este ülésezett, itt döntöttünk mindenről, például ki költözik be, kit küldünk el, vagy életkörülménye változása miatt ki költözik át az egyik lakásból a másikba. Ma már teljesen elképzelhetetlen belső rugalmasságot alakítottunk ki azzal, hogy minden héten, minden problémát a konszenzusig megtárgyaltunk. Ezek elég kemény témák voltak, de volt akkor annak a létnek valamiféle könnyűsége. Talán azért, mert senkinek sem volt itt tulajdona, de mégis fix helyünk és biztos állásunk volt a helyi tervezővállalatnál. Különleges dolgot hoztunk ezzel létre, harminc-negyven évvel megelőzve a co-housing mozgalmak korát.

Magyarországon máshol nem hoztak létre ilyet?

Érdekes, de nem.

Meddig tartott ez a létforma önöknek?

Húsz évig. Nem sokkal a kislányunk születése után jöttünk el. Az első öt év eufórikus volt, a második kiegyensúlyozott, ekkor már sok gyerek volt, a harmadik kezdett karcosabb lenni, mert a még több gyerek és az egyre hangosabb közösség vitákat szült.

Mennyire érezte a Kollektív Házat az otthonának?

Én abszolút annak éreztem, és igazán nem is akartam eljönni. Miskolcot, a várost is megszerettem. A Lenin Kohászati Művekkel szemben épült fel, egy nagyon sprőd környezetben, de mi mégis egy szabad, belső világot teremtettünk, ami frenetikus élmény volt. Működőképes otthonnak tartom ma is, még akkor is, ha idővel az ember egyre nagyobb intimitásra és nyugalomra vágyik, ugyanis erre építészetileg lehet válaszokat adni.

Miért épp Szentendrét választották ezután?

Nem kifejezetten Szentendre volt a cél. A szüleim Békáson laktak, és a környéken nézelődtünk. Véletlenül találtunk rá 1992-ben a Tegez utcai telekre. A házunkat saját kezűleg építettük fel 1995 októberére.

Mennyire volt embert, illetve kapcsolatot próbáló az építkezésük?

Én nagyon élvezetesnek találtam. Igazából az volt a célom, és mind a mai napig az, hogy soha ne legyen befejezve. Túl sokszor akarják az emberek a házakat készre csinálni. Hogy az elképzelt mesébe már csak be kelljen költözni.

Mit nyerünk azzal, ha nem egy kész házba költözünk be?

Mindent! Az életünk további alakításának a lehetőségét. Ha nincsen kész egy ház, akkor minden megkérdőjelezhető marad – újra lehet gondolni, át lehet alakítani. Az életciklusok rettentő gyorsan változnak, és ilyenkor pillanatok alatt átalakulnak a családok külső és belső körülményei is. Ezért azt gondolom, nem szabad egyetlen egy képben gondolkodni.

Hogyan tudja mindezt elmondani a megrendelőnek, aki épp élete házát szeretné önnel megterveztetni?

Én személy szerint a legnagyobb dolognak tartom a családalapítást, amivel szorosan összefügg a ház megépítése is. Ezt az álmot tisztelni kell, mert a családregény egy szakrális dolog. Ezért aztán könnyen átveszem a lelkesedést, sőt, rá is teszek egy lapáttal. Ugyanakkor mindig felteszem a kérdést, hogy miként képzelik el a napjaikat. Előbb-utóbb az derül ki, hogy a család nincs otthon, és a ház hétfőtől péntekig üresen áll. Vagyis csalóka a jelenlét a házban és a kertben, ráadásul, mint mondtam, gyorsan változik. Ezekre is gondolni kell, mert ennek függvényében az elképzelt kép nem feltétlenül lesz igaz.

Visszatérve Szentendrére, hogyan látja a várost? Mennyire tartja élhetőnek?

Van egy ősbűn, méghozzá a 11-es autóút megépítése, amikor is a ‘70-es években egy nagy ollóval a belvárost levágták az éltető gyökerekről, és ezáltal skanzenizálták. A városközpontban jelenleg körülbelül háromezer ember lakik, körülötte pedig huszonötezer. Ez azonban már nem Szentendre, hanem Budapest agglomerációja. Ma ez a város alapképlete, ami nehezen kezelhető – nincsenek jó megoldások az ellátásra, a mozgásra, és nincsenek olyan közterek, amelyek belülről lennének képesek strukturálni. A 11-es most egy autópálya, ami a sebeket csak mélyíti. Ide fut ki Pannóniatelep, a Vasúti villasor, a lakótelep, Izbég és Pismány, de mi fogad? Ahhoz, hogy Szentendre ne egy agglomerációs katyvasz legyen, szerintem rendezni kellene a 11-es menti területet, illetve a városrészeknek külön alközpontokra lenne szükségük.

Miként képzeli el a 11-es menti terület „rendezését”?

Szerintem boulevard-osítani kellene. Legyen olyan, mint a nagykörút – fasort telepítenék, hogy lehessen mellette sétálni, autóval megállni, s ha ez így van, közintézmények, üzletek kapcsolódhatnának hozzá. Különös hangsúlyt kaphatna a Castrum területe, amely akár egy kis városligetként funkcionálhatna, összekötve a HÉV-állomást a várossal és a Dunával. Ez a kérdés egyébként annyira foglalkoztat, hogy idén ebben a témában szeretnénk kiírni a Mesteriskola [fiatal építészek 1953 óta működő tehetséggondozó képzése – a szerk.] felvételijét.

Mit gondol a város növekedéséről? Van annak realitása, hogy ez külső nyomásra befolyásolható?

Ezt a felvetést én nagyon viccesnek tartom. Huszonöt éve élünk itt, és ez állandó téma. A családok hullámokban költöztek ki, és minden hullám után a kiköltözöttek azt mondták, na jó, most már elég, többen ne jöjjenek. Szerintem ez egy természetes folyamat, amit nem lehet megállítani, és amíg a városnak van egy szívó hatása, addig az emberek jönni fognak. Engem nem zavar a növekedés, inkább arra kellene fókuszálni, hogy az ehhez szükséges belső struktúrát kialakítsuk.

Ön mennyire érzi sajátjának a várost?

Abszolút a sajátomnak érzem. Rendszeresen lejárok a piacra, a Duna partra, futok, biciklizek, de ilyenkor inkább kifelé, a Pap-rét, Pilisszentlászló, Kőhegy vagy a Tófenék felé. Ez nagyon érdekes és nagyon szép, de sajnos a rengeteg elhagyott szőlő és eldurvult gyümölcsös mutatja, hogy az agglomeráció egyébként egy brutális történet, tönkreteszi a tájat. Kevesen vannak napközben is itthon, pedig a tájat a részleteiben is éltetni kellene. Az ingázással az agglomeráció egy környezet- kizsákmányoló struktúrává válik. Viszont azért nem szeretem ezt hangoztatni, mert nem beszélnem kellene róla, hanem cselekedni. Ez az én esetemben azt jelentené, hogy be kell költöznöm Budapestre, hiszen ott van a munkahelyem.

Csak az egyén tud ezen változtatni?

Van pár humánökológus barátom és ez állandó vitatéma köztünk: kinek a felelőssége mindez? Az egyéné? A kormányé? Vagy egy világkormányé? Hogyan kell átállítani a váltókat?

Ön mit gondol?

Én azt, hogy az egyén felelőssége mérhetetlenül nagy, de ahhoz, hogy ezt megértse és átérezze, kell a kívülről jövő információ és segítség is.

Az ön számára mit jelent az otthon?

A Kollektív Házra otthonként gondolok vissza. Minden egyben volt, ad abszurdum még a munkahelyünk is kialakítható lett volna ott helyben, és az egész, mint egy mesterséges falu működhetett volna. A jelenlegi otthonunk térben széttagoltabb és autó nélkül nem működik, sőt, azt kell mondjam, ma az otthonom részeként tekintek az autóra is, ahol szeretek lenni, s amire élettérként tekintek – alig várom, hogy beülhessek, mert ott gondolkodom, meditálok vagy telefonon ügyeket intézek.

Min múlik az, hogy otthonra találunk-e a környezetünkben?

Az ember nagyon sérülékeny. Sérülékenyek a kapcsolatok, és egyik pillanatról a másikra nagyon könnyen tud borulni sok minden. Ma nehéz jó otthont teremteni. Fizikailag is keveset vagyunk a házunkban, lakásunkban, és ha igen, akkor is folyamatos interakciókban vagyunk – sokan élnek úgy, hogy állandóan az üzeneteket figyelik. És közben nagyon nehéz valódi kapcsolatokat teremteni. Az otthonhoz kell egy belső stabilitás.

GOLDA JÁNOS Ybl Miklós- és Pro Architectura-díjas építész, az M-Teampannon Kft. egyik tulajdonosa és vezető tervezője. 1977-ben diplomázott a BME Építészmérnöki Karán. 2000-2012 között a szentendrei tervtanács tagja. 2016 óta a Magyar Építőművészek Szövetségének alelnöke. 1995 óta él Szentendrén.

-gs-

Címlapfotó: Deim Balázs
A cikk megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. június 8-i lapszámában.