Szülei kétkezi munkások voltak, akik nem dúskáltak a földi javakban. Mégis, amit lehetett megadtak elsőszülött lányuknak, aki ezt igyekezett a maga lehetőségeivel meghálálni, jól tanult. A család 1967-ben Szentendrére költözött. Egy gyermekorvosi kontroll alkalmával ekkor derült ki, hogy Zsuzsinak kezdődő izomsorvadása van, aminek következtében mozgása egyre lassult. Ennek ellenére tanulmányait nagy sikerrel folytatta, életre szóló barátságokat kötött a budapesti Hámán Kató Szakközépiskolában, s programozóként érettségizett. Első munkahelyén, a Vízgazdálkodási Intézet Számítóközpontjában is már így állt helyt, s nem is Ő lett volna, ha közben ráadásul nem szerez diplomát a Számalknál. Tudására, aktivitására a Csepeli Duna Tsz is felfigyelt, s programozói kollektívájába csábította. Közben betegsége sem adta fel, s munkába járását már csak családja segítségével tudta megoldani. A 80-s évek végétől már így sem ment, ezért otthonról dolgozott egészen 1992-ig, mikor a rendszerváltással munkahelye is megszűnt.
Egyre inkább mozgásképtelenné vált. Ekkor, a munkanélküli otthonlét adta az apropót húga számára, hogy megkérdezze tőle: mit szeretnél kezdeni a rád szakadt rengeteg idővel, mihez volna kedved? – Rajzolni, festeni szeretnék – jött a megfontolt, tettre kész válasz, hisz jól emlékezett még a közös gyermekkorra, mikor otthon nagy örömmel és tehetséggel festettek kerámiát. Több se kellett húgának, Ildinek, azonnal beszerezte a szükséges eszközöket. Ekkor még ő sem gondolta, hogy egy különleges tálentumot indít ezzel útjára. S Zsuzsa ment előre, alkotott, dolgozott, már ágyhoz kötve is minden nap azt érezte, amit egész élete alatt addig is: adni valamit az embereknek, adni valamit, ami értékes lehet számukra. 1997-ben újabb támadás érte szervezetét, amikor eszméletlen állapotban került a Korányi Pulmonológiai Intézet intenzív osztályára. A vizsgálatok után a főorvosasszony nem tudott jó hírrel szolgálni, hisz az oxigénhiány kómába sodorta Zsuzsát. Végül megtörten javasolta a családnak, hogy engedjék el őt.
De nem számolt azzal, hogy javaslata süket fülekre talál Ildikónál. Több órán keresztül folyó kérés, beszélgetés után az orvosok úgy döntöttek, megpróbálják a lehetetlent. S csodák csodája Zsuzsa 10 nap kómát követően életre kelt, s megkezdte második életét. Ettől kezdve a Baba utcai, majd a Korányi kórház lett az otthona.
Micsoda életerő, micsoda akarat volt az, amivel megragadta az újabb esélyt! A szükséges és folyamatos egészségügyi beavatkozások ellenére, alkotott, dolgozott, családja, barátai révén kiállításokat nyitott. Embersége, emberiessége minden képében visszatükröződött, akár szülővárosát, akár imádott Szentendréjét, hozzátartozóit, barátait, kutyáit örökítette meg. „Nem adom fel, míg egy darabban látsz, nem adom fel, míg életben találsz!” – jelezte mindenkinek, s a jelzést mind a hétköznapi emberek, mind a híres közéleti személyiségek is példaértékűnek ítélték, őket is inspirálta a rendkívüli vitalitás, alkotókészség. Szülővárosa Mélykút, 2006-ban díszpolgárává avatta az akkor már óriási népszerűségnek örvendő szülöttét, Szentendre pedig újabb és újabb kiállításokkal adózott neki. Csodálatos orvosok, ápolók segítették őt és családját, kivételes barátok inspirálták mindennapjait. Boldog volt… de augusztusban ismét jelentősen rosszabbodott az állapota. Több alkalommal volt már így, vagy ennyire még sosem. Az addig ismert betegségeken túl, már a rák is keményen dolgozott szervezetében.
Az intenzív osztály lélegeztető gépeinek zümmögésében már ő sem akarta folytatni mérhetetlen szenvedéseit. 2024. augusztus 25-én 13 óra 20 perckor Zsuzsi elment. Elment, hogy megkezdje harmadik életét. Azt az életet, mellyel példát ad és segít mindazoknak, akik ismerték, segít azoknak, akik fel akarják adni, segít azoknak, akik úgy érzik, hogy nem fontosak, és segít mindenkinek megérteni: azért vagyunk a földön, hogy adjunk egymásnak valamit, még ha néha rendkívül nehéz is.
Hagyatéka, képei, emléke adjanak mindenki számára mérhetetlen energiát és szeretetet az élethez.
Doszkocs Zsuzsanna 65 évesen bennünk él tovább.
