A címben jelölt téma igen sokrétű problémahalmazt feszeget. Egy város életében minden mindennel összefügg, olyan egymásra ható – spontán, vagy irányított – folyamatok játszódnak le egy organikusan fejlődő szövetben, melyek kihatnak a benne élők mentális komfortérzetére.

Én most csak egyet emelnék ki a sok kérdés közül, remélve, hogy lesz még alkalom ennek az újságnak a hasábjain más fontos településstratégiai probléma elemzésére is. 

Ma Szentendre egyik legfontosabb dilemmája a túlnépesedés, az agglomerációs települések sajátos jellemzője, miközben a magyar vidék lassan elnéptelenedik. A nagyvárosok vonzáskörzetéből a jobb megélhetés, magasabb kereset reménye húzza be a fiatalabb generációkat, majd a családalapításhoz szükséges jobb lakhatási körülmények megteremtésének vágya űzi ki az agglomerációs településekre ugyanezen generációt. Ezt a folyamatot a Covid, és a CSOK-os lakáspolitika, valamint a jelentősen egyszerűsödő építésjogi környezet még jobban felgyorsította. Az agglomerációs településeken a dinamikus lakónépesség növekedés hatására az alapközművek (víz, csatorna, (gyűjtő)út, áram) állapota és kapacitása katasztrofálissá vált. Egyszerűen nem ezekre az igénybevételekre lettek méretezve, s ez nem a korabeli tervezők hibája, ilyen növekedésre – főleg a fogyó népesség számának alakulása közben – korábban senki sem számított. 

Ezzel párhuzamosan megindult egy sűrűsödési folyamat is, a kedvelt kiköltözési célpontnak számító településeken – mint amilyen Szentendre is – a korábbi nyaralókat, egylakásos családi házakat 2-4 lakásos iker- vagy társasházak kezdték felváltani. Ennek oka szimplán az, hogy az építtető-beruházó így többet kereshet a projekten, valamint, hogy a szabályozást kijátszva un. „generációs lakás”-okat építettek, melyek a használatbavétel után azonnal kettéoszthatókká váltak, almérőkkel felszerelve, önálló lakásként funkcionálnak. Ez a lakhatási forma az önálló családi házhoz képest lényegesen megfizethetőbb, és azzal az illúzióval kecsegtet, hogy kertes házban lakhatunk, de a szentendreiek mégis kiszorulnak városunkból. Ez a sűrűsödési folyamat teljesen differenciálatlanul zajlik: bárhol megtörténhet, ahol éppen kellő méretű telket találni, rajta bontásra érdemes épülettel. Ezt felismerve az agglomerációs települések léptek, köztük Szentendre is. A települések azt a választ találták ki, hogy korlátozni igyekeznek az egy telken építhető lakások számát, előnyben részesítve az egylakásos családi házak építését.

Véleményem szerint ez a zsigeri válasz ebben a formában hosszú távon zsákutca. A családi házas területfoglalás terjedése minden paraméterében extenzív, terület-, anyag- és energiafaló. A túlságosan laza (nagytelkes kertes családi házas) beépítéshez aránytalanul sok közterület, aránytalanul drága infrastrukturális fejlesztések, még drágább fenntartás és – extenzivitása következtében – egyre nagyobb üzemeltetési ráfordítás tartozik (fűtési fenntartási költségek, hűlő felületek aránya, kétautós családok).  A mindent pazarló település és lakásforma nagymértékben hozzájárul az ökológiai lábnyom növekedéséhez és a klímaválság mélyítéséhez. És ez a mi generációnk felelőssége az utánunk következők rovására!

Mi lehet a megoldás?

A nálunk fejlettebb országokban vannak „sokkal fenntarthatóbb” kertvárosok. Itt például az angol, holland, belga, északnémet külvárosi sorházakra, ikerházakra gondolok. A mi életformánktól sem idegen, gondoljunk csak a Szmolnyica sétány, vagy a Muskotályos utca sorházaira, a valamikori „KISZ lakótelepek” ma is népszerű ikerházaira. Ezek megépültében általában az akkori tanács (önkormányzat) és a szentendrei nagyobb cégek (SZEBETON, és társai) tevőlegesen részt vettek, segítették lakhatáshoz jutni a fiatalokat. Utoljára a 2000-es évek elején volt arra példa a városban, hogy a szentendreiek helyben maradását az Önkormányzat segítse. Ekkor épültek a Kálvária út- Fehérvíz utca közötti önkormányzati tulajdonú telken azok a társasházak, amelyeknek lakásaira csak szentendreiek pályázhattak, a város ingyen adta a telket, maga határozta meg a (nyomott) vételárat, valamint a képviselőtestület választotta ki a vevők körét is. Ilyen jellegű gondoskodásra ma is nagy igény lenne a pályakezdő fiatalok számára. 

Fontos az alapvető szolgáltatások elérése 15 perces gyaloglási távolságon belül, ezért kell törekedni arra, hogy a város területén differenciált alközpontok jöhessenek létre, fejlődjenek ki, ezáltal csökkentve az autós közlekedés mennyiségét. 

Azt hittem – ma már tudom naivan –, hogy a COVID alatt a zöldövezetbe kimenekült emberek nagyobb számban maradnak a megszokott home office-ban a járvány elülte után, de sajnos nem így lett. Ma még nagyobb dugók vannak a 11-esen, mint a járvány előtt. 

Haza (értsd Szentendrére) kellene csábítani azokat a vállalkozásokat, melyek tulajdonosai ma kényszerű ingázásra vannak ítélve a nem megfelelő vállalkozási környezet, vagy az elégtelen iroda-kínálat miatt. Ez jelentősen csökkenthetné az autós forgalmat, helyben tartaná az iparűzési adót, rengeteg időt, és energiát spórolna meg a városlakó, amit saját komfortérzete javítására fordíthatna. Szentendrének persze nem elsősorban az ipari üzemeket kell idecsábítania, hanem a magas hozzáadott értéket (szellemi kapacitást) igénylő vállalkozásokat, mint amilyen pl. a Graphisoft park. A szomorú épp az, hogy a más agglomerációs településhez képest kiugróan magas képzettséggel bíró szentendrei lakosok jelentős része ma a fővárosba kénytelen ingázni nap, mint nap. Gondoljunk csak bele, hogy ez mennyi elvesztegetett energia, mekkora ökológiai lábnyom!? 

Ha élhetőbb Szentendrét szeretnénk, valahogy erre kellene rövid-, és hosszútávon helyezni a hangsúlyt!

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. augusztus 9-ei lapszámában jelent meg.

Fotó: Deim Balázs