A közösség és a közösségépítés az egyik leggyakrabban használt szavunk a közéletben. De vajon mit értünk ezalatt, van-e valódi tartalma ma annak a szónak, hogy közösség, vagy végeredményben a küzdelmeinkben egyedül maradunk?

Szentendrei életünkben számtalanszor felvetődik, hogy a közösségek hogyan tudnak működni, vannak-e egyáltalán, és ha léteznek, akkor mire szerveződnek és mennyire tudnak kiállni önmagukért, vagy a jogaikért. Mi történik, ha mondjuk egy lakóközösségben érdekellentét alakul ki, vajon meddig tart a szolidaritás? Vajon mit kezdünk ezekkel a konfliktusokkal, vannak-e jó (közösségi) megoldásaink vagy hagyjuk, hogy hatalmi szóval dőljön el valami?

Városunkban a Vasúti villasor forgalomváltozása kapcsán alakult ki érdekellentét a lakóközösség egyes csoportjai között. A történet azért is érdekes, mert az önkormányzat különös erőfeszítést tett annak érdekében, hogy az ottélőket bevonja a kérdés eldöntésébe. Tájékoztatókat küldött ki, és több lakossági fórumot is szervezett. A találkozókon azonban az ottélők közül csak kevesen jelentek meg. A bonyodalmat az okozta, hogy miután az érdeklődőkkel együttműködésben megszületett egy új elképzelés, az ottélők másik, eddig nem jelentkező fele, váratlanul kifejezte határozott ellenvéleményét. A lakóközösséggel folytatott egyeztetések ezért most újra elkezdődtek, és mindenki kíváncsian várja, mi történik a közeljövőben, sikerül-e egyezségre jutni. 

Számtalan kérdés merülhet fel ezzel a történettel kapcsolatban, például az, hogy mennyire vagyunk úgynevezett aktív állampolgárok, vagyis olyan szentendreiek, akik tudnak és akarnak is részt venni a város életében, van-e helyi identitásunk, tudunk-e közösségben gondolkodni, mit hiszünk a közösségek erejéről, mit gondolunk a lakossági fórumok hatékonyságáról, egyáltalán arról, hogy érdemes-e elmondani a véleményünket, vagy úgyis mindegy, mert nem hallgatnak ránk. Ebben a cikkben több szakértő is megszólal, és a válaszaikból az derül ki, hogy nagyon mély és összetett okai vannak annak, hogy miért is (nem) működnek a közösségeink. 

Helyi kötődés

Mindegyikük megemlítette például azokat a társadalmi individualizációs folyamatokat, amelyek a közösség-szerveződés ellenében hatnak. Ilyen például az urbanizáció, a városba költözés folyamata, amelynek része, hogy felduzzadt a nagyvárosok környékén a kisebb települések lélekszáma. A beköltözőkben azonban nem alakult ki kötődés új lakóhelyük iránt, inkább úgy tekintenek az otthonukra, mint Budapest egy kerületére, ahonnan bejárnak dolgozni. Gyakran a gyerekeiket sem ide járatják iskolába, ami miatt az újabb generációban sem jön létre érzelmi kötődés közvetlen lakóhelyükhöz.  

Mindez hangsúlyozottan nem helyi jelenség, a mobilitás fokozódásával a világ minden táján megfigyelhető, de a következmények helyben nagyon is érzékelhetőek – akár egy lakossági fórumok látogatottságán is. 

Dr. Szele András, a Mobilissimus Kft. közlekedési szakértője az ország számos pontján vett részt forgalomtechnikai kérdések rendezésében, lakossági egyeztetéseken, többek között Szentendrén is. Nagyon sok helyen tapasztalta, hogy a lakók mindent elviselnek, ami nem érinti közvetlenül őket. Csak akkor kezdi őket valami zavarni, ha ez a hatás elér a kapujukig. Gyakran már a szomszéd utcában zajló jelenségek sem zaklatják fel őket, amit ő is annak tulajdonít, hogy nagyon sokan aludni járnak haza, és nem igazán kötődnek a településükhöz. 

„Nehézséget jelent – árulja el –, hogy forgalomtechnikai kérdésekben politikai törésvonalak is vannak, a kormánypárt például határozottan autópárti, az ellenzéki pártok egy része pedig hajlamosabb a zöldebb megoldások mellé letenni a voksukat, ami a szavazókat is befolyásolja. A lakók ennek mentén is megosztódnak, így egy-egy kérdésben nehéz eldönteni, hogy politikai megosztottságról van-e szó, vagy valóban közlekedéstechnikai jellegű a véleménykülönbség. Az is nehézséget okoz, hogy a lakóknak nem szakmája a hálózattervezés, így nehéz megértetni, és belátni, hogy egy utca lezárása vagy egyirányúvá tétele az egész város életére hatással van, ebben nem csak a saját érdekeinket kellene figyelembe vennünk. A lakossági fórumok azért is fontosak, mert lehetőséget adnak ezeknek az összefüggéseknek az elmagyarázására, megértésére. Akik részt vettek a Vasúti villasor korábbi lakossági egyeztetésein, azok egy része már másképp gondolkodik a helyi forgalomtechnikai kérdésekről. Sokan a forgalomszámlálásban is segítettek, így alkalmuk nyílt nem csak abban az időablaknak látni az utcájuk életét, amikor ők maguk közlekednek. Az edukációnak mindezek miatt óriási jelentősége van.”

Szele Andrásnak az a véleménye, hogy vitás helyzetekben nagyon nehezen jutnak az érintettek kompromisszumra, ez a készségünk sokat romlott az elmúlt időszakban, és többnyire csak akkor sikerül, ha kialakul egy markáns többségi vélemény. 

Vitakultúra és együttműködés

Homoki Andrea, a Civil Kollégium Alapítvány közösségszervezője, a gyáli és a vecsési Eleven közösségek alapítója szerint is komoly hiányosságok tapasztalhatóak együttműködési képességeinkben. Ez abban is megmutatkozik, hogy nehezen tudjuk mások ellenvéleményét elfogadni, és gyakran nincsenek működő eszközeink a konfliktusok kezelésére és arra, hogyan lehet kompromisszumra jutni.  Közösségszervezőként azt is tapasztalja, hogy viszonylag kevesen kaphatóak arra, hogy időt áldozzanak mondjuk egy helyi rendelet, vagy egy szerződés értelmezésére, és még kevesebben, akik képesek is erre. Sokan nem tudnak víziókban gondolkodni, hosszú távú folyamatokat előre megtervezni. Nehézség az időhiány, a túlterheltség, a sokadik munkaóra után már nem marad erő arra, hogy valaki a közösségért cselekedjen. 

„Nekünk is volt olyan ügyünk, ahol hosszas egyeztetésekkel sem sikerült olyan megoldást találnunk, ami mindenkinek a tetszését elnyerte” – meséli. „Konkrétan egy új buszútvonalat alakítottunk ki, és az egyeztetések után is voltak olyanok, akik kritikát fogalmaztak meg. Ez jelezte, hogy nem sikerült mindenkit bevonnunk az egyeztetési folyamatba, de azt is, hogy olyan megoldás nem létezik, ami mindenkinek a tetszését elnyeri. De még ezekben az esetekben is nagyon fontos, hogy legalább utólag elmagyarázzuk, milyen okok és közösségi érdekek miatt alakult ki az újonnan létrejövő megoldás.” 

A közösségszervező szerint a helyben tartott lakossági fórumok önmagukban nem elegendőek, hogy az érdekelteket bevonják a döntési folyamatba. „Ennek egyik oka – indokolja a kijelentését –, hogy a hatalom leszoktatott minket arról, hogy beleszóljunk a saját életünk, a környezetünk alakulásába. Sokak tapasztalata, hogy ha elmegy egy ilyen fórumra és elmondja a véleményét, nem történik semmi, gyakran választ sem kap. Enélkül pedig nehéz közösségi folyamatokat működtetni.”

Homoki Andrea szerint megkövesedett inaktivitási tendenciákat kellene most megtörni, ami nem megy egyik pillanatról a másikra, minden résztvevőnek volna ebben mit tanulnia. A lakossági fórumok előtt komoly előkészítő munkának kellene lezajlania ahhoz, hogy az érdekeltek értelmét lássák annak, hogy ezeken megjelennek. Egyenként kellene megszólítani az embereket kopogtatással, annak felvillantásával, hogy az összegyűjtött véleményekből milyen bemutató készül, a következő esemény beharangozásával, amiben ő maga is feladatot vállalhat, például eszközök kölcsönadását, süteménysütést. Ez egy küzdelmes, lassú folyamat, amit mégsem lehet megspórolni, ha valódi részvételiségben gondolkodunk. 

Példaként említi, hogy Gyál és Vecsés határában 550000 négyzetméteren épülő raktárbázis építési terve váltott ki közösségi felháborodást, és aztán a közös cselekvés igényét. „Ilyenkor sokakban feltámad a düh, a közösségi kapcsolódás vágya, de még ezekben az esetekben is nehéz feladat a dühöt cselekvésbe átfordítani, és megtalálni a közös pontokat. Mert mást fog fontosnak érezni az, aki a tervezett beruházás közvetlen közelében él, és mást, aki távolabb” – fejti ki tapasztalatait. 

A közösségszervező úgy látja, a közös célok sok együttgondolkodással tudnak csak kialakulni, és mindig vannak és lesznek olyanok, akik ebben nem képesek részt venni, mert nem értik meg, hogy a közösségben van az erő. Magyarországon az uniós országokhoz képest kevesen vesznek részt önkéntesként civil szervezetek munkájában. Pedig minél többen volnának ilyen közösségi folyamatok részesei, annál többeknek volna esélye arra, hogy megtapasztalja az együttműködés, a konfliktuskezelés módjait, és azt, hogy ennek az együttműködésnek mekkora ereje van.

Az agónia legyőzése 

„Az egyéneknek a közösséggel szemben bizalmatlanok, mert nem hisznek abban, hogy hatással lesznek a folyamatok alakulására” – mondja Mikecz Dániel politológus is. „Civil tevékenységeket jellemzően magasabb társadalmi státuszúak végeznek, akikben ez a bizalom magasabb, de ez rögtön le is szűkíti a résztvevők számát. Kialakult egyfajta fásultság, mert a civilek sokszor tapasztalhatták meg, hogy az akcióik eredménytelenek. Ennek az a következménye, hogy mindenki kifárad, mert nincs haladás, nincs előrelépés. Az agóniát legyőzni pedig roppant nehéz feladat.”

A politológus szerint a fásultság kialakulásának sokféle oka van, melyek közül az egyik a modernizáció, amit Hankiss Elemér annak idején negatív modernizációnak nevezett. A kollektív cselekvésről a hangsúly az egyéni cselekvésre került át, komoly individualizációs folyamat zajlott le. Magyarországon ehhez még az is hozzákapcsolódott, hogy a közösségi kezdeményezések a Kádár-korszakban komoly akadályokba ütköztek. Mára ezek a folyamatok még inkább felerősödtek, hiszen munkahelyi közösségek sem feltétlenül működhetnek ott, ahol mindenkinek egyéni szerződése van, és senki nem tudja, mennyit keres a másik. A lakóhely szerinti közösségek is felbomlottak az urbanizáció miatt, az új lakóhelyhez pedig nem feltétlenül alakult ki kötődés. 

„A jelenlegi centralizációs törekvések pedig tovább rombolják a közösségeket” – folytatja Mikecz. „A helyi adóelvonások miatt az ott élők nem dönthetnek ennek a pénznek a helyi felhasználásáról. Az önkormányzati jogkörök szűkítése sem csak államigazgatási kérdés, hiszen, ha nem érjük el helyben mondjuk a klímaváltozás miatt a kompetens embereket, akkor nem fogjuk értelmét látni, hogy felvegyük velük a kapcsolatot. Kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy ha valahol sikerül erősíteni a részvételiséget, és a közösség eléri a kitűzött célokat, ott ezeknek a közösségeknek az öntudata megerősödik. Ezekben a folyamatokban alakulhatnak ki az együttműködési képességek, amik a mindennapi életben is hasznunkra válhatnak.”

Öröm és félelem

Mindezek tükrében talán könnyebb megérteni, miért is maradunk fotelforradalmárok, miért nem lépünk ki az utcára és szedjük a civilekkel a szemetet, miért nem járunk el rendszeresen lakossági fórumokra, és miért védjük akkora erővel a házunk kapuját. Mégis ellentmondásos ez a helyzet, mert ugyanakkor mindannyiunk alapvető szükséglete a közösséghez tartozás élménye. Hogy részesei, alkotói, formálói legyünk valaminek, hogy tartozzunk valahová. A magányos küzdelem súlya ott van mindenkinek a vállán, és ez a súly aztán visszahat az egészségünkre, a közérzetünkre. Nagyon különfélék lehetünk ugyanakkor abban, hogy mennyire vágyunk társas élményekre, van, aki egyetlen napot sem viselne el emberi kapcsolódás nélkül, míg mások kifejezetten akkor érzik jól magukat, ha nem „zaklatja” őket senki.  Az azonban biztos, hogy egyikünk sem tud szabadulni a társadalmi trendektől, amelyek jelenleg inkább az atomizációt erősítik. Egy olyan szülőpárnak például, aki dolgozik, és ellátja a gyerekeit, a családját, alig marad közösségre szánható szabadideje. A gyerekekkel, és a család eltartásával járó kötelezettségek minden erőt felemésztenek, mert ez sokszor túlórával vagy második állással jár, és a gyerekek nevelésében is sok elvárásnak próbálunk megfelelni. 

Kende Anna, az ELTE Szociálpszochológiai Tanszékének vezetője szerint az életmódunk fogságába kerültünk, és sokkal kevésbé bízunk abban, hogy élhetünk demokratikus jogainkkal. Ennek az egyik oka a tanult tehetetlenség, mert elég sokszor megtapasztaltuk, hogy civilként hiába álltunk ki valamiért, az nem vezetett eredményre. Ha pedig azt gondoljuk, hogy „a magyarok apatikusak”, akkor mi sem fogunk lépni, és nem teszünk semmit.  

„Akkor kapcsolódunk nagyobb eséllyel közösségekhez, ha valamilyen érdeksérelem ér bennünket” – vélekedik.  „Ugyanis az a legerősebb identitásformáló erő, amikor valaki velünk szemben elkövet valamit. Ez dühöt és felháborodást vált ki, ami cselekvésre ösztönöz. Ennek is vannak kulturális tényezői, mert látjuk, hogy Franciaországban sokkal kisebb érdeksérelem is nagy ellenállást vált ki. Nálunk a tanult tehetetlenség a félelem érzésével is párosulhat, amihez nem kell feltétlenül sok, elég, ha arra gondolunk, hogyan fog ránk nézni a szomszéd. A nehézségek ellenére is létrejövő közösség sorsa azon múlik, mennyire képes kiváltani az azonosulás érzését. Az olvasás, a könyvklub például kevéssé lesz közösségteremtő hatású, mint mondjuk az egyedülálló anyák közössége. Nem mindegy ugyanis, hogy milyen céllal, mire formálódik meg egy csapat.”

 

A tanszékvezető szerint az azonosulás, a közös cselekvés egy jó ügyért ilyen erő lehet. Ám ahhoz, hogy ez hosszabb távon is működőképes legyen, szükséges valamilyen személyes érintettség, aminek a mentén ezek az emberek kapcsolódnak egymáshoz. Vagy a szolidaritás érzése, hogy átérezzék azoknak a helyzetét, akikhez kapcsolódnak, ahogy az ukrán menekülteken segítettek nagyon sokan. Nagyon fontos szerepe van a közösség fennmaradásában annak a vezető személynek, aki ezt a közösséget létrehozta vagy kezdeményezte, de ha később a tevékenységében egyedül marad, akkor az az együttműködés végét jelentheti. Végezetül hangsúlyozza, „a közösség részének lenni alapvetően örömforrás, másokhoz kapcsolódni önjutalmazó jellegű, gyógyító hatású, amit fontos lenne megtapasztalni ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. De ehhez teljes szemléletváltás is szükséges, az, hogy ne azt várjuk, hogy a problémákat majd mások megoldják helyettünk.”

Rist Lilla

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. június 7-ei lapszámában jelent meg.

Fotó: freepik.com