Talán tizenöt éve már, hogy a Szentendrei Új Kulturális Központ felmérést készített arról, hogy a városalapítástól napjainkig ki volt Szentendre legmeghatározóbb, legkedveltebb embere. A szentendreiek a nagy történelmi személyiségeket, elődöket és az aktuális politikai sztárokat megelőzve Marosvölgyi Lajost választották, pedig akkor már régen visszavonult a városi közélettől, mégis őt értékelte a közösség a legjobbnak.
Tiszalucon született és nevelkedett, 1957-ben telepedett le családjával a városban. A szentendrei állami gimnáziumba jött magyart és történelmet tanítani. Az akkor épülő állami gimnázium Szentendre évszázados álmának beteljesülése volt. Nagyon kellett már Szentendrére egy újabb középiskola, hiszen a Sziráki (dr. Sziráki Ferenc tanácselnök – a szerk.) időkben megálmodott szentendrei városfejlesztésnek egyik komoly akadálya a kiművelt emberfők hiánya volt. S bár 1950-től volt középiskolája Szentendrének, a kitűnő hírű Ferences Gimnázium, de az átalakított csendőrlaktanyában működő gimnázium évfolyamonként ekkor még csak kevés szentendreit tudott fogadni.
Mint minden valamirevaló tanárnak, Marosvölgyi Lajosnak is volt gúnyneve. A római hatósági szolgáról Lictornak nevezte el őt az első móriczos nemzedék, így karikírozták ki azt, ahogy pálcával mutogatva magyarázott. A Pázmányon végzett magyar, történelem szakon. Klasszikus műveltség, a közösségért vállalt felelősség és a diákjaival való kapcsolatában az egyenrangú felelős baráti partnerség volt a jellemzője. Népszerű tanár volt és lelkében mindig tanár is maradt. „Én boldog álmaimban mindig pedagógusként éltem” – mondta egyszer. Amikor később tanácselnök lett, a beosztottjaival való kapcsolatában is mindig egy kicsit osztályfőnök volt, tanárként is, városvezetőként is igényes ember volt. Nem szerette a pongyolaságot, a magamutogató handabandázást, mint ahogy az elvtársi bikkfanyelvet sem, amikor sematikus lózungokkal helyettesítették az értő gondolatot. Finom humorú ember volt. A testületi ülések vezetése közben időnként elejtett félmondatai mindig pontosan célba találtak.
Marosvölgyi Lajos tanácselnöksége idején kezdődött el Szentendre robbanásszerű átalakulása, sorra adták át az ideköltöztetett megyei intézményeket. Szinte egyik napról a másikra Szentendre kulturális centrum, s az ország egyik legismertebb, évi kétmillió turistát fogadó városa lett, ami sok nehézséget, nagy kihívást jelentett mind az itt lakók, mind a városvezetés számára. Panaszosok tömege állt sorba fogadóóráin, és számos fiaskót is el kellett szenvednie. A legnagyobbnak, amely sokáig bántotta, a Dunakanyar körút városon átvezető szakaszának megépítését tartotta.
Nem volt jó politikus, mert a politikus győzni, ő pedig szolgálni akart. „A közösség az embernek a lételeme. Ha nem közösségben él, akkor ő sem él. … A társadalmat nem szabad szétszakítani. Egy közösségben együttműködhet mindenki az ő politikai nézetei, vallása és egyéb szokásai ellenére is, ha tud azonosulni az Emberrel” – vallotta.
Saját kérésére 1985-ben nyugdíjba vonult, de Szentendre Baráti Köre elnökeként szívesen dolgozott volna tovább a városért. Hamar kiderült, hogy utódjának hiúsága ezt nehezen viselte el, így néhány hónap után csendben visszavonult. S bár méltánytalanul bántak vele, mégis hálával és szeretettel viseltetett Szentendre iránt. „Nekem Szentendre sokat adott. Sokat, amit szerettem volna meghálálni. Otthont adott, házat adott, elősegítette, hogy a családom együtt legyen… én szerettem a szentendrei embereket. Szerettem volna valamit tenni értük.”
Benkovits György
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. március 8-ai lapszámában jelent meg.
