Bár ismerünk néhány ábrázolást a többiről is, a legnagyobb figyelmet mégis a Bükkös-patak és annak belvárosi szakasza kapta, hiszen a partján sorakozó házak, a magasra nőtt nyárfák, hidak, átjárók számtalan érdekes alkotás megszületését inspirálták. A művészek sok esetben topográfiailag beazonosítható helyekről örökítették meg az eléjük táruló látványt, amit a későbbiekben felváltott a kompozíció törvényszerűségeit mind inkább előtérbe helyező látásmód.
A Visegrádi hegységben eredő Bükkös-patak hosszú utat tesz meg, mire folyamatosan ereszkedve eléri Szentendre belvárosát. Közben természeti szépségekben gazdag helyeken halad át, eljutva a sokak által szeretett, sétánnyal övezett és hidakkal, átjárókkal tagolt szakaszig. Tizenhat kilométeres útját sokszínű vegetáció kíséri és – nem utolsósorban – rengeteg kő kerül az útjába, amelyek hol összegyűlnek, megakasztva vagy eltérítve a víz folyását, hol engedve a természet erőinek jutnak lejjebb. A víz hordta kövek a patak partján élő Farkas Ádám szobrászművész számára az első szobrászi élményt és alapanyagot nyújtották. A patakból emelte ki azokat a kisebb andezit tömböket, amelyekből megformálta a nőalakokat ábrázoló korai szobrait, melyeket elnevezett kavicsasszonyoknak, egyszerre utalva ezzel a természet által alakított, valamint a művész keze nyomát őrző anyagra. Az évtizedek során megannyi emlék gyűlt össze Farkas Ádámnak a patakhoz kapcsolódó élményeiből, melyeket visszaemlékezéseiben mindig fontosnak tart megemlíteni, emellett sokszor szóba kerül a Deim család malma, mely egyike volt a patak mellé települt malmoknak. Deim Pál festőművész is gyakran emlegette a család 1800-as évek elején Szentendrén letelepedett és a molnármesterséget az utódok számára átadó őseit, de ennek a hagyománya lassan megszakadt, mint ahogy a patakpartról is eltűntek az egykori malmok. Deim Pál egy 1966-ban készült rézkarcán azonban megörökítette a patakot, igaz, modernebb környezetben, ugyanakkor a festőművészek által már az 1900-as évek elejétől használt és később is kedvelt képkivágatot alkalmazta.
Még a szentendrei művésztelep 1926-os megalapítása előtt, az 1900-as évek elején tűnt fel az a képtípus, amelynek egyik legkorábbi példája a városban vendégeskedő Fényes Adolftól származik. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött, 1907-ben festett festménye a Kálváriadomb felől rálátással ábrázolja a várost, háttérben négy templomtoronnyal, középen a patakkal és keskeny fahíddal, az előtérben, a patakparton sétáló, elegáns öltözetű párral. A képtípus – többek között – a művésztelep egyik alapítótagjának, Bánáti Sverák Józsefnek a festészetében is visszatér, nála a kisvárosi idill helyett egy hétköznapi jelenetre terelődik a figyelem a patakot szegélyező földes úton ballagó, a vállán gerendát cipelő férfi és az őt kísérő gyermeke alakjával. Ugyanez a képkivágat jellemzi Deim Pál évtizeddel későbbi, már említett rézkarcát, ahol a patakhoz vezető és azt szegélyező földutat kikövezett útszakasz váltotta fel, érzékeltetve az eltelt időszak alatt történt, a patak környékét érintő szabályozásokat és egyéb munkálatokat.
E szélesebb horizontú és városi reprezentációkat is szolgáló képtípus mellett azonban egyre több szűkebb perspektívájú kompozíció született. Szentendre festői birtokbavétele során ugyanis a művészek fokozatosan fedezték fel a város belső tereit és ezzel együtt az itt élők mindennapjait. Egyre beljebb haladva a partot szegélyező, árnyas fák között, a Bükkös-pataknak is így tárult fel egy másik, meghittebb oldala. A művésztelep talán leggazdagabb fantáziájú, álmokba révedő festőművésze, Paizs Goebel Jenő gyakran foglalkozott a patak körüli intimebb mikrovilággal. Egyik különleges szépségű, a Bükkös-parti részlet szamaras kordéval című képe egy csendes napszak, talán egy vasárnap délután hangulatát adja vissza. Az egymásba kapaszkodó formák, a változatos árnyalatú, mégis egymáshoz simuló színek különleges összhatást teremtenek. A patak Szentendre belvárosát is keresztezi, Paizs Goebel Jenő festményén azonban semmit nem érzünk a kinti zajból, a megnyugvás, az elmélyülés élménye sértetlen marad. Ezzel ellenétben a Kunhegyesről Szentendrére költöző, a jogászi pályát elhagyó Ilosvai Varga Istvánnak az egyik patakpartot ábrázoló kompozícióján nyoma sincs a nyugalomnak. Ilosvai Varga rövid nagybányai tartózkodás után Szentendrén találta meg azt, amit piktúrájához keresett. Az 1930-as évek első felében, korai szentendrei képeinek elkészítése idejében élvezte a Szentendre városképében adott, függőleges és vízszintesekkel tagolt, néha egy váratlan diagonálissal keresztezett látványt. A patakparti részletet ábrázoló festménye is erőteljes, dinamikus szerkezetben épül fel: az átlósan elhelyezett híd, a rajta átkelő figura, a hangsúlyosan égbe nyúló patak menti nyárfák, a sebes folyású patak egy dolgos hétköznap hangulatát keltik. Ez az életteliség jellemzi Barcsay Jenő és Szuly Angéla 1930-as években festett, a patakpartot motívumként beemelő kompozícióit is. A művésztelepen az 1930-tól gyakorta megforduló és vendégeskedő Szuly Angéla ráérzett az összeboruló nyárfák katedrálisszerű élményére, Barcsay Jenő pedig a házfalak, utcák, patakpart, fák összetett, erőteljes kontúrokkal tagolt motívumvilágából robusztus, ugyanakkor kiegyensúlyozott kompozíciót alkotott. Míg a szentendrei művésztelepen töltött első évek időszakában a szülőhazájára, az erdélyi tájakra emlékeztető környékbeli dombos tájakat kereste fel és festette meg, később őt is foglalkoztatták a sűrűbb, városképi részletek, de mindig kiegészítette ezeket tájképi elemekkel. A motívumok kötetlen egymásra halmozása egészen absztrakt jellegű hatást eredményezett a művésztelep legidősebb mesterének, Deli Antalnak az 1940-es években született pasztellképein, az 1950-es években azonban visszatért a jelenetek eredeti hangulatát megőrző ábrázolásokhoz. Kmetty János utolsó posztkubista alkotói korszakában pedig geometrikus elrendezésű, ideális városképekkel foglalkozott, melyek jól ismert szentendrei motívumokból épültek fel. Így jelenik meg egyik 1965-ben keletkezett kompozícióján a városon átfolyó patak, a patakhíd, a sétáló féri- és nőalak, valamint a háttérben magasodó templomtorony.
Bodonyi Emőke
