„A szentendrei nyár arról híres, hogy kevés eső esik. Amikor a pomázi oldalon zuhog az eső, nálunk csak a szél kavargatja a port és hajtja maga előtt, mint komor felleget. Úgy is hívják errefelé az ilyesmit, hogy szentendrei eső. Van úgy, hogy négy-öt hétig nem áll meg vendégeskedni egy felhő sem a nyolc torony fölött. Régente ilyenkor elrendelték a dodola-járást.” – olvashatjuk dr. Dezsőfi Ferenc, egykori polgármester „Öreg tornyok árnyékában” című kéziratos regényének a régi szentendrei szokásokat elbeszélő részében. Amikor a szárazság ellen már semmi nem használt, sem könyörgés, sem búcsújárás a csobánkai csodatévő Máriához, akkor került elő a dodola, vagy a paparuda, a rituális esővarázsló, akit Szentendrén hosszú időn keresztül egy bizonyos Jojó nevű szellemileg nem teljesen rendben lévő, vízhordó legény személyesített meg. Egy másik emlékezetes dodola a nemes Buzgó István városi utcaseprő volt, akit a helyiek egyszerűen csak Csávónak szólítottak, s személyében ismerték az utolsó szentendrei dodolát.
A nemesi levelére igencsak büszke „öreg”, amikor eljutott hozzá a hívás, segédei közreműködésével magára öltötte a rituális mezt, azaz lemeztelenített testét olyan sűrűn befedték zöld gallyakkal, hogy vezetni kellett őt, mert a tetőtől talpig ráborított lombos ágaktól semmit sem látott. Volt olyan település is az ország déli felén ill. a Balkánon, ahol nők vagy gyerekek személyesítették meg dodolát, s testüket bodzával borították. Itt Szentendrén azonban a lombruhát – régi dalmát szokás szerint – mindig csak férfiak ölthették magukra. A rítus elengedhetetlen velejárójaként a házak előtt elhaladó dodolát jó alaposan leöntötték vízzel, ezért nviseltek csak lomb-ruhát. Az analógiás szokással a várva várt csapadékot akarták megidézni. Ugyanezt a célt szolgálták azok a versikék, mondókák is, amelyeket a dodola, miközben népes kíséret mellett rótta az utcákat, elkántált. Az esővarázsláshoz kapcsolódó énekek világosan kifejezésre juttatják a szokás lényegét. Az énekekben esőt kérnek a szántóföldre, szőlőre, búzára, kukoricára, lenre, kenderre stb.:
Gyere ki a búzatáblából / És menjünk a mezőn át / Dodolánk Urunkhoz imádkozik / Hogy harmateső essen / Teremjen a kukoricánk /A kukoricánk és a búzánk / Az árpa és a zab.
A szentendrei dodola az alábbi versikét kántálva rótta az utcákat:
Héj, dodolo, dodolo, (Hej, dodola, dodola)
Sta bi tebi trebalo? (Mi kellene, ha volna?)
Jedna kanta vodnice, (Önts rám egy kanna vizet)
I od Boga korice (Isten harmattal fizet)
S mint a fentiekből már kiderült, a kérés sosem maradt teljesületlenül. A kanna víz, amit szegény dodola nyaka közé kapott a nagy nyári hőségben nem is esett rosszul, akárcsak a dodola-járásért fizetség gyanánt kapott borravaló, aminek elköltése rendszerint még aznap meg is történt valamelyik helyi kocsma pultja mellett.
A néprajzi szakirodalom szerint az esővarázslás magyar nyelvterületen jobbára a cigányok adománykérő szokásaként őrződött meg. Magyarország északi és nyugati területén a balkánihoz hasonló esővarázslás nem fordul elő. Az ország középső részéről is csak szórványosan bukkannak fel példák az esővarázslás egykori gyakorlására. Szentendrére a hódoltság végén betelepült balkáni népcsoportok hozták magukkal ezt az ősi rítust. A váltakozó személyek által megjelenített szentendrei dodola egészen a huszadik század közepéig igyekezett az égi csatornák megnyitásában közrműműködni. Emlékét a Darupiacot a Barcsay térrel öszekötő Dodola utca őrzi a Szamárhegyen.
Jó néhány éve már annak, hogy az Ister-napok keretében nyaranta, június vége felé gyertyaúsztatást rendeznek a szentendrei Duna-szakaszon. A misztikus és magával ragadó látvány megunhatatlan. Valahol a Derecskei forgó felett, talán már Leányfalu területén, a „Vadkacsák” elnevezésű vízi telepen egy-kétezer égő gyertyát feltesznek a Dunára. A víz folyása szépen lassan hozza őket egyre lejjebb és lejjebb, míg egyszer csak – este tíz és tizenegy óra körül, tehát már az éjszaka küszöbén – mint parányi Szentjános bogarak felvillannak a Duna-korzón várakozó tömeg előtt a víztükör által megduplázott apró fényforrások. Először még csak néhány ringatózik az éjszakai „kék Dunán”, majd kis idő múlva már összefüggő, széles fénysáv borítja be a folyót. A különleges élményt tovább fokozzák a világító lampionokkal feldíszített kísérő csónakok.
Az Ister-napok gyertyaúsztatása a Nepomuki Szent Jánoska ünnepéhez kapcsolódó régi szentendrei szerb szokás átírt változata. Májusban a hajósok és vízimolnárok védőszentje, Nepomuki Szent János ünnepén a Duna volt az események fő helyszíne. Dr. Dezsőfi Ferenc a Macák és Gruber családot, a dunai malmok akkori kezelőit, akik nagy dereglyéken szállították a zöldség és gyümölcs féléket a pesti piacokra, nevezi meg az esti felvonulás fő szervezőinek. Virágokkal feldíszítették és kivilágították a Dunán álló malmokat, csónakokat, dereglyéket és körülrakták őket égő gyertyákkal. „A legnagyobb dereglyén rezesbanda foglalt helyet és Szent János kivilágított, földíszített nagy képmása alatt víg zenét harsogtatva elindult az egész flotta a Papsziget csúcsától és méltóságteljesen vonult el a város előtt. A vizen véges-végig szurokba mártott égő szalma koszorúk úsztak és adták a kellő világítást a parton szorongó nézőközönségnek. Amikor azután leértek az alsó forgó alá, a hajók kikötöttek a parton és a felvonulást vidám tánc és borozgatás követte.”
A téli hónapokra is jutott vízzel kapcsolatos népszokás. Közülük itt Szentendrén a leglátványosabbnak kétség kívül a szerbek vízkereszti vízszentelése mondható. Felelevenítéséhez ismét dr. Dezsőfi Ferencet hívom segítségül. Az emberek, főleg a szerbek „vízkeresztkor körmenetben mentek le a Duna-partra, ahol oda volt már készítve nagy lapos medencében a Duna-víz, körülötte és benne égő gyertyák, templomi keresztek. Itt a hívek elénekelték a vízkereszti himnuszt, ’Jordánban megkeresztelt urunknak…’, majd templomi zsolozsmák hangja mellett a pap megszentelte a Dunát és a medence vizét. A megszentelt vizet azután a hívek kis üvegekben, korsókban vitték haza. Gyógyító erőt tulajdonítottak neki.” A templomban megszentelt víz otthoni használata, betegség és más válságos helyzetekben, vagy azok megelőzésére, a katolikusoknál is ismert gyakorlat volt.
A vízszentelés alkalma nem korlátozódott egyetlen egyházi ünnephez, a vízkereszt napjához, mert például az ünnepet megelőző napon a pap teljes ornátusban kísérettel végigjárta a szerb házakat, hogy ott is megszentelje a vizet, mely szokás a vezetékes és tisztított ívó víz elterjedése előtti időkben különösen nagy fontossággal bírt az emberek előtt. A tartós szárazság idején elapadó, vagy más okok miatt elfertőződött kutak egyaránt veszélyeztették ember és állat életét. Hitük szerint a megszentelt víz védelmet és biztonságot adott házon kívül és azon belül egyaránt.
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Címlapkép forrása: „Szentendre régi képeken 1995 előtt” facebook csoport
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009. május 29-i számában.
