2019. 07. 23.

kedd

SZENTENDRE időjárás

Változások a halottkultusz terén

2018. augusztus 17., 10:29

Dr. Zelena András a trauma, hiány és veszteségtapasztalat témában szerzett Ph.D.-doktori fokozatot. Szakterülete az online gyászmunka, a prae- és perinatális veszteség, valamint a halálhír közlése. 2017-ben kutatói ösztöndíjas lett A nemzet tehetségeiért ösztöndíj-program keretében. A gyöngyösi születésű 34 éves kutató 2016 óta él családjával Szentendrén, kislánya, Diána bölcsődés.

Jelenleg milyen szakterülettel foglalkozik?

Két intézetben dolgozom: a szegedi orvosegyetem Magatartástudományi Intézetben működő Tanatológia Team-ben, a BGE Társadalomtudományi Intézetében egyetemi adjunktusként, itt végzem a kutatások legjavát. Emellett a Magyar Tudományos Akadémia testületi tag vagyok. Tulajdonképpen a kutatási programom gyakorlati megvalósításával foglalkozom, mert határozottan azt gondolom, hogy akkor lehet valaki sikeres a tudományos pályán, ha gyakorlati tapasztalata is van.

Milyen élmény, tapasztalat hatására kezdett el éppen ezzel a témával foglalkozni?

Két doktori témavezetőm halt meg a pályám elején, talán ez is hozzájárult. Eredetileg azt kutattam, hogy az anya elvesztése és hiánya mennyire traumatogén (ehhez József Attila Mama-traumáját vizsgáltam). Ez fordult később abba az irányba, hogy a családnak mit jelent a gyermeke elvesztése. Jelenleg kifejezetten azokkal foglalkozom, akiknek praenatalis vagy perinatális veszteség következtében halt meg a gyermeke. A „Korábban Érkeztem Alapítvánnyal” együtt segítek a gyermeküket elvesztő szülőpároknak.

Ezek szerint fontosnak tartja az édesapák jelenlétét is…

Igen, szándékosan fogalmaztam így. Annak vagyok a híve, hogy ők is jelen legyenek, mert egyébként egyenes az út a legkülönfélébb szenvedélybetegségek és számos esetben a család széthullásának, a válásnak az irányába. Annál nagyobb tragédia talán nincs is, amikor az élet kezdete és vége, azaz a születés és a halál ér össze. A Nemzet Fiatal Tehetségeiért ösztöndíj az információátadás miatt is nagyon hasznos volt, mert figyelmet kapott, hogy léteznek ilyen gyászcsoportok. S talán az is fontos, hogy ezekhez az érintettek térítésmentesen csatlakozhatnak.

A korábbi halottkultuszokhoz képest mi változott meg a 20. és a 21. századra?

Régen az emberek gyászruhát hordtak, és a gyászruha viselésének időtartamból a környezet már tudta, hogy mennyire állt hozzá közel az elvesztett személy. A gyászév lényege, hogy minden ünnep elteljen az elhunyt nélkül, s hogy a hozzátartozó felkészülhessen arra, hogy elvesztett hozzátartozója nélküli sajnos a jövő. A halotti tor nem csak a távoli rokonokkal szembeni udvariassági gesztus volt, de hasznos volt abból a szempontból is, hogy a közösség ereje a gyászoló mellett volt. Az ismerősök, rokonok biztosították a veszteséget átélt családot a támogatásukról.

A halottkultusz ugyanúgy változik, mint pl. a nyelvünk. Folyamatosan és visszafordíthatatlanul, a változás útjába lépni botorság volna. De bizonyos állandóságra mindenképpen szükség van, és nagyon sokat tudunk meríteni eleink gyászrítusaiból. Mára megváltoztak a temetőlátogatási és a temetkezési szokások is. Például ha meghal egy fiatal, a szülők gyakorta hazaviszik a hamvakat. Az osztálytársak, barátok pedig nem tudják őt meggyászolni a korábbi sémákkal, ezért – nagyon okosan – virtuális sírtemléket, emlékoldalt csinálnak, ugyanis a fiatalok általában baleset vagy fiatalok körében magas előfordulási gyakoriságú súlyos, olykor daganatos betegség következtében találkoznak a halállal. Ezt ki kell írni magukból, emlékezővideót készítenek vagy feketére cserélik a profilképeiket a közösségi portálon. Mindez radikális fordulat a halottkultusz terén.

Nem ért egyet a hamvak hazavitelével?

Aki mindenáron szeretné, az vigye haza, de ekkor a jogszabályokban hosszasan részletezett kegyeletgyakorlási jogokat biztosítani kell más családtagok, ismerősök vagy barátok számára, erről hivatalos formában nyilatkozni kell. De csak rövid időre javaslom az otthoni őrzést. Hat hónapra vagy egy évre, de utána temessék el. A „mauzóleumlakás” vagy otthoni eltemetés örökösen a halálra emlékezteti a családot. Az élettér pedig nem alkalmas a temetőfunkciót, emlékezés helyét betöltő térnek. Ennek traumatizáló hatása is van, megrekesztheti a gyászmunkát. Általában nem szeretik a gyászolók azt a kifejezést, hogy gyászmunka, pedig ez valóban munka, ezt minden hozzám fordulónak el szoktam mondani. Foglalkozni kell a gyásszal és veszteséggel ahhoz, hogy emlékezéssé váljon, ne pedig gyászteherré a szeretett személy elvesztése.

Tapasztalatai szerint könnyebb a gyász feldolgozása csoportban?

A sorstársi státusz a legnagyobb segítség a gyászolóknak. Pedig minden gyász egyéni, még az azonos kapcsolódási pontnál vagy rokoni szálnál sem ugyanazok az érzések. Egyik sikerélményem, amikor egy hölgy – aki családorvosa javallatára érkezett, hiszen alapszükségleteit sem akarta kielégíteni fájdalmában, súlyos depresszióval küzdött – a hatodik alkalom után pogácsát sütött a többieknek. Szemmel látható tehát a fejlődés, a csoportmunka ereje, ugyanis a gyászcsoportok előnye, hogy közösségbe helyezik a magányos gyászolót. A fővárosban, megyei jogú városokban nagyon sokan társasházakban élnek, fizikálisan tehát több száz szomszédjuk van, de valójában olyan magányosnak érezhetik magukat, mintha a tanyavilágban élnének elszigetelten.

A közösségi média segíthet az elszemélytelenedés feloldásában?

Sokat tud segíteni például a hazai legnagyobb népszerűségű közösségi oldal, a Facebook, ahol csoportok alakulhatnak a hasonló veszteséget átélőkből. Nagy előnye, hogy a segítség itt akkor áll a rendelkezésre, amikor akarjuk, nincs konkrét időponthoz kötve, mint mondjuk egy terápia kétheti fix időpontja. Az online térben tehát az egyéni veszteséget közösségi veszteséggé tágítjuk, és a közösség tud segíteni, ha ennek érzi szükségét a gyászoló.

A vallás milyen segítséget adhat?

Minden gyászolónak elmondom, hogy felekezeti hozzátartozástól függetlenül ne lepődjön meg, ha meginog hitében. Nem meglepő, ha egy materialista világnézetű ember istenkereső lesz, vagy egy mély hitű meginog Istenképében. Szeretem, ha egy gyászcsoportban különféle világnézetűek vannak, mert a többféle szemlélet segíthet, a vélemény- és nézetkülönbség gyakran katalizátorként működik.

Sokszor a rokonok, barátok és ismerősök is bajban vannak, mert nem tudják eldönteni, mi a jobb megoldás: ha békén hagyják a gyászolót, vagy ha keresik vele a kapcsolatot. Nekik mit tanácsol?

A lehetőséget meg kell adni a gyászolónak arra, hogy válasszon: a társaságnak része lenni, vagy inkább egyedül maradni. Jelentkezzünk, hogy ő dönthesse el, mit szeretne. El is utasíthat, de akkor az az ő döntése. Az viszont nagyon fájdalmas, amikor a temetésen ott vagyunk sok százan, utána pedig senki sem keresi, nyitja rá az ajtót vagy hívja föl.

Magánéletére milyen hatással van a foglalkozása?

Társaságban általában nem szoktam hosszasan ecsetelni, hogy kisbabájukat elvesztett szülőkkel és gyászmunkával foglalkozom. Tabu ez sokaknak, nem egy könnyed összejövetel ideális témája. Pedig mindenki ismer valakit, aki ilyen veszteséget élt át. Nagy könnyebbség, hogy feleségem orvos, aki napi, heti rendszerességgel találkozik a halállal, egy orvosi lapban közös cikkünk is van. Amikor a kislányom megszületett, eldöntöttem: újszülöttek elvesztésével nem foglalkozom egy ideig. Hiszen a friss apuka nagyon könnyen bevonódik, és ezt a munkát nem szabad hazavinni. Úgy gondolom egyébként, hogy a gyerekeknek az ő nyelvükön mindent el lehet mondani, hogy ne legyen ismeretlen, a megtörténés után pedig sokkoló a halál. Aki súlyos beteg vagy nagyon idős, az meghalhat. Kedves emlék számomra, amikor halottak napján a sok-sok gyertyát látva a keresztlányom megkérdezte: itt ma mindenkinek születésnapja van? Nos éppen ilyen kérdések kapcsán kell az ő nyelvi szintjüknek megfelelően elmondani, hogy bizony az élet része a halál, a méltó búcsú és az emlékezés.