„Vajda tehát szerintem nem „próféta a művészetben”, de nagyon is próféta – a szelleme tekintetében, mondanivalójában.” – Biró Gábor Vajda Lajosról (1954)
1939 és 1940 nyarán egy csapat lelkes, tehetséges és nagyon szegény fiatal művész megelégelve Szentendre belvárosának nyüzsgését az akkor még beépítetlen Pismányon béreltek ki egy házat, Boris néni Haluskai tanyáját. Az állandó lakók; Bálint Endre, a friss házas Vajda Lajos és Vajda Júlia, illetve Szántó Piroska mellett számos alkalmi vendég fordult meg a rozoga viskóban, ahol a „telepen kívüli” radikális szemléletű fiatalok dolgoztak, diskuráltak és élték a nyári mindennapokat. Vajda életének utolsó két nyarán itt születtek meg hatalmas szénrajzai, örvénylő, szabadon áramló, minden festészeti szabálynak ellentmondó kompozíciói. Az olcsó csomagolópapírra készített alkotások ma a múzeumok és gyűjtemények leginkább megbecsült darabjai, elvitathatatlan mesterművek. Megfordítva a szokásos időbeli tárgyalást éppen ezek a szénrajzok vezetik be a nézőt Vajda Lajos (1908–1941) művészetébe a Vajda Múzeum most megnyílt kiállításán. Egy történelmi pillanat lenyomatai, a művész életének végső összegzése, miközben formai merészségük új fejezetet nyitott a művészet történetében. Szántó Piroska visszaemlékezése szerint Vajda csodálattal nézte a Haluskai tanya kertjében termő pöfeteggombák robbanását és előszeretettel gyűjtötte a dunai ártérből a vízmosta, kerekded formájú, mitikus lényekre emlékeztető faágakat. E szénrajzok esetében valójában bármilyen asszociáció megengedett. A szövevényes struktúrák, a burjánzó formák, a vonalak áramlásának feszültsége és az üres papírlap tisztasága végtelen számú értelmi és érzelmi azonosulást enged meg a nézőnek, felmutatva a szabadság azon fokát, amelyhez Vajda eljutott utolsó aktív alkotói éveiben.
Azonban Vajda Lajos nem véletlenszerűen érkezett el a szénrajzok absztrakciójáig; rövid, de szakadatlan alkotómunkával eltöltött élete és intellektuális felkészültsége tudatos művészeti építkezésről tanúskodik. Művészetének színhelye pedig kisebb megszakításoktól eltekintve mindvégig Szentendre volt. Már főiskolás éveiben (1928–30) is a szerb városkát tanulmányozta: előbb realista rajzain elevenednek meg a település jellegzetes épületei, főleg templomai, majd Kassák-féle Munka-kör konstruktivista szellemiségének hatására a szerkezetes, síkokra bontott tanulmányokon elemezi a város nagy látványait. Vajda azonban már fiatalon is határozott és önálló véleménnyel volt mind a világ jelenségeivel (politika, filozófia), mind pedig a művészettel kapcsolatban: a Képzőművészeti Főiskolát félbehagyta (pontosabban eltanácsolták), majd három esztendőre Párizsba utazott. Az itt töltött éveiről alig tudni valamit, egy tucatnyi montázzsal tért vissza 1933-ban Magyarországra. Montázsainak szemlélete jól mutatják Vajda sajátos stílusát, és gondolatiságuk megelőlegzi nemcsak transzparens rajzait, hanem kései szénkompozícióinak szellemiségét is. Amikor hazatér, első útja Szentendrére vezet, ide, az ősi szerb hagyományokkal rendelkező településre, amit Vajda valódi otthonának érez. Azonban a párizsi tanulmányút tapasztalatával felvértezve, valódi kérdésként az merül fel benne, hogy miként lehet érvényes, hiteles, az avantgárdot megújító, ugyanakkor hagyományokból merítő művészeti nyelvezetet kialakítani. E problémakör megválaszolásához végül jóbarátja Korniss Dezső szegődött társául, akivel együtt rótták Szentendre és a környező települések ódon utcáit és keresték, kutatták azt az érintetlen népművészetben sejteni vélt „tiszta forrást”, amelynek feldolgozásával és átértelmezésével a művészet (talán) megújítható. Vajda ekkor dolgozta ki a transzparens montázs technikáját, az egy vonallal megrajzolt, lényegig leegyszerűsített motívumok pedig a város jellegzetes elemeit örökítették meg. Rajzain a pléh Krisztusok, az elfeledett szerb sírkövek rajzolatai, a szamárhegyi kutak rejtett díszei és ablakrácsok kontúrja vetül egymásra és hoz létre egy új valóságot. „Fehér papíron azért szeretek dolgozni, mert a fehér szín a végtelenséget jeleni” – írja Vajda egyik Vajda Júliához címzett levelében. Bár 1936–37 táján készült rajzainak és festményeinek főszereplői a város szimbólumai és motívumai, éppen ekkor kezd Vajda intellektuálisan egyre inkább eltávolodni Szentendrétől. Az egymásra halmozott, gondosan felépített vonalstruktúrák egyre bonyolultabbá, összetettebbé, expresszívebbé válnak, egyre kevésbé érdekli a művészt a motívum népi „jelentése”, a látvány vagy épp a realitás. Vajda és Korniss között pedig megromlik a kapcsolat, útjaik – legalábbis alkotótársként –, szétválnak. A háború egyre közelgő előszele, Vajda az éhezéstől és a tuberkulózistól meggyengült szervezete előrevetíti a korai elmúlás lehetőségét: 1938-tól Szentendre városától, mint motívumforrástól végleg eltávolodik. Művészete 1938 környékén drámai fordulatot vesz: a város házait, a könnyező krisztusarcokat távoli tájak elképzelt mitikus lényei és expresszív maszkok váltják fel. Az ősi rítustárgyak, a törzsi művészet világa Vajda számára ismerős terep, hiszen párizsi útja során behatóan tanulmányozta a város híres etnográfiai múzeumait. Ráadásul az elveszett „tiszta forrás” megtalálásának lehetőségét éppen a törzsi művészet lényegre törő formai megoldásaiban, lecsupaszított erejében vélte felfedezni.
Majd elérkezik 1939–40 nyara, a két utolsó alkotói év, a nagy világégés előtti utolsó békés pillanatok a messzi Haluskai tanyán, jóbarátok és felesége társaságában. Ingyen szerzett csomagoló papírokon bomlik ki a művészet történetének új fejezete: egy olyan képi világ, ami végleg szakít a szép kultuszával, az euklideszi téralkotás hagyományával, valamint a táblakép összes kötöttségével. Ahogyan Szabó Lajos (1902–1967) filozófus pontosan megfogalmazta: e műveken „Vajda szintetikusan összefoglalja a művészet tagadását”.
Szabó Noémi
művészettörténész, a kiállítás kurátora
Ferenczy Múzeumi Centrum, Szentendre
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. május 10-ei lapszámában jelent meg.
