Hogyan kezdődött a Szentendrei Lakástárlat története?
Musza Györgyi (továbbiakban M. Gy.): Harminchárom éve nyílt meg a családi vállalkozásunk itt Szentendrén, ahol főként képkeretezéssel és restaurálással foglalkozunk. Ezáltal akkor nagyon beleástam magam a szentendrei művészvilágba, sok képzőművésszel megismerkedtem és barátságok is kialakultak. Többször elhangzott az a mondat, hogy „idén még nem adtam el semmit.” Pedig sokan úgy képzelik Szentendrét, mint egy „rezervátumot”, ahova, ha kijönnek, azonnal látják az alkotó művészeket, mint egy zebrát vagy zsiráfot. Valójában alig van lehetőség találkozni velük. Ezért gondolkodtunk, hogy ki kéne találni valami bemutatkozási lehetőséget számukra. Kitaláltuk, hogy mutassuk be őket egy lakásban. Gyürk Dorottya, a korábbi alpolgármesterünk és régi családi barátunk felkarolta az ügyet, és vállalta, hogy az ő házában bemutat művészeket. Ez volt az első lakástárlat.
Házigazdaként mit vállal, aki befogad egy lakástárlatot?
M. Gy.: Nagyon befogadónak és nyitottnak kell lenni, odamegyünk, leszedjük a falakról az összes képet, elpakoljuk a kis mütyüröket, és feltesszük a bemutatandó művészek munkáit, de csak egy napra! Miután elmentek a vendégek, utána le is szedjük. Tényleg nagy dolog, ha valaki beengedi az otthonába a lakástárlatot.
Mi az, amiben más egy lakástárlat, mint mondjuk egy galériában?
Sulyok Györgyi: (továbbiakban S. Gy.) Sokkal intimebb a hangulata, hiszen a képek nem egy belakott házban vannak. Így jobban bele tudja magát élni a vendég, hogy nála otthon hogyan nézne ki a kép a falon. És az is lényeges, hogy egy ilyen kisebb térben jobban van lehetőség közelebb kerülni a művészhez. Sokszor az a döntő, hogy szimpatikusnak találják az alkotót.
M. Gy.: Néhány éve van egy kis galériánk is, és szoktunk tartani finisszázst, ahol nagyon bensőséges hangulat tud kialakulni. Volt rá példa, hogy valaki azért vásárolt meg egy képet, mert annyira megérintette a beszélgetés a művésszel, hogy haza akarta vinni a hangulatát. Volt, hogy Baksai József felolvasott egy verset, és szem nem maradt szárazon. Legutóbb Rákossy Anikó pedig olyan mély, gyerekkori történeteket osztott meg a közönséggel, hogy mindenki meghatódott.
Ki az, aki meghívást kap vendégként egy ilyen privát tárlatra?
S. Gy.: Főként a házigazdák hívják meg a barátaikat, akikről úgy gondolják, hogy valóban azért jönnek el, hogy megnézzék ezeket a munkákat. Mi is hívjuk a műkedvelő vendégeinket. Összehozzuk a két vendégkört, nagyjából negyven-ötven fő, akik egy otthonba beférnek.
Szentendrei otthonokban rendezitek a kiállításokat?
M. Gy.: Igen, zömében, de volt pár budapesti meghívásunk, és az utóbbi időben nyaranta a Balaton körül tartunk lakástárlatokat, például Tihanyban vagy Aszófőn. Ez is nagyon hangulatos, akár egy nyaralással is egybe lehet kötni, ha például valaki felsétál a strandról vagy éppen egy vitorlázás után, és megnézi a kiállítást.
Sulyok Györgyi harmadikként csatlakoztál Györgyihez és Zsuzsához. Úgy tudom, hogy házigazdából lettél főmunkatárs?
S. Gy.: Pontosan! A harmadik lakástárlat nálam volt. Korábban egy bankban dolgoztam, és amikor állás nélkül maradtam, Zsuzsa felhívott. Soha nem felejtem el, a teraszon voltam és rákérdezett, hogy lenne-e kedvem erősíteni a csapatot? Sorsszerű pillanat volt az életemben.
Hogyan zajlik a munkafolyamat köztetek?
S. Gy.: Online és személyesen is sokat találkozunk itt a galériában, és folyamatosan gondolkodunk új ötleteken, hogy kit hívjunk meg, kit állítsunk ki, van-e valami évforduló vagy alkalom, ki az, aki már régebben volt előtérben a művészeink közül, s felvesszük vele a kapcsolatot. A balatoni táraltokhoz új helyszíneket keresünk. De szerencsére az is előfordul, hogy megtalálnak minket feladatok, mint tavaly a Restart kiállítás a Karnevál Gasztrobárban.
Milyen a dinamika, amikor három barátnő irányít egy sikeres alapítványt?
S. Gy.: Amikor leülünk, mindig van egy fő vonal, amit meg akarunk tárgyalni, de ez kezdetben szó szerint csapongás. Persze a magánélet is előkerül, hiszen az életben is barátok vagyunk, beszélünk a gyerekekről, unokákról, kivel mi történt. Aztán amikor már mindent tudunk egymásról, visszatérünk a munkához, és ezekből a csapongásokból születnek a kreatív ötletek. Persze, ahogy mindenhol, vannak időnként mélypontok is.
Mi az, ami segít túljutni a hullámvölgyeken?
S. Gy.: Ha például érkezik egy megkeresés, egy ilyen új kihívás, vagy akár egy új művésznek, új anyaga, hogy mutassuk be, csináljunk egy tárlatot. Vagy egy régi projektünk megújítása.
M. Gy.: Igen, van ebben azért némi hullámzás is, de tudni kell megújulni, és mindig valami újdonságot hozni.
Ha már itt tartunk, mik a legfrissebb terveitek?
M. Gy.: Amit már elárulhatunk, hogy a Lakástárlat Galériának egy új helyszínt keresünk itt Szentendrén. Ami nagyobb és lehetőséget ad nekünk állandó táraltokra és egy sokkal intenzívebb jelenlétre a város művészeti életében.
Mire vagytok a legbüszkébbek?
S. Gy.: Minden lakástálatért hálásak vagyunk. Büszkék vagyunk a külsős helyszíneinkre is. Például amikor Farkas Zsófi üvegszobrai bemutatkozhattak a Festetics Palotában. Aztán a tízéves szülinapunkat a Vajda Múzeumban ünnepelhettük, egy tízfős csoportos tárlattal. 2017-ben voltunk az olasz testvérvárosunkban, Gubbióban, ahová ötven festményt vittünk ki. Két éve pedig meghívást kaptunk Prágába, a magyar Liszt Intézetbe.
M. Gy.: Az, hogy van galériánk, ez egy új vonal, és jó érzés, hogy mindegyik művész, aki ott van a falon, nagyon hálás érte. És mi is! Hogy továbbra is így maradjon, szükségünk lenne támogatókra. Ha valaki úgy érzi, hogy szeretné, tudná pártolni a szentendrei kortárs művészeket, az ajtónk nyitva áll előtte.
Interjú: Gergály Judith
Fotók: Deim Balázs és Lakástárlat
