Huszonegyezret, villanyvilágítást és televíziót kapott az olimpiai aranyéremért.

Ne vegyék tolakodásnak, de ezt a néhány rövidke mondatot le kell írnom, elmesélve az első rendhagyó „találkozásunkat.”
Ötven éve történt. Ő Mexikóban, a Xochimilco tó vizén lapátolt, én meg a budapesti lakásunkban álltam tizenéves fejjel a tévé előtt. Érte szurkoltam, mint oly sok más magyar. Amikor aztán megnyerte a döntőt, hangos, egyszemélyes ünneplést rendeztem. Akkorát, hogy összeszaladtak a szomszédok. Tatai Tibor olimpiai bajnok lett azon a délutánon a kenu 1-esek 1000 méteres számában. Már ötven éve történt, de a sors úgy hozta, hogy csak most, az elmúlt napokban találkoztunk először személyesen.
*
Sapkáját mélyen a fejébe húzva érkezett a Görög Kancsó üvegezett termébe, s amikor levette a fejfedőt, mondta, hideg van, s a hajam sem segít sokat…
Az valóban nem, de nem is ez volt a lényeg, sokkal inkább az, amit a ma 74 éves bajnok elmondott, elmesélt az életéről, a sportolói pályájáról, s persze, Szentendréről.
A végéről kezdi, napjainkkal, s nem is tagadja, hogy az égvilágon semmi köze sincs az egykori kedves sportágához, a kajak-kenuhoz. „Nem az én világon ez már, annyi minden megváltozott. Jóformán csak annyi a hasonlóság, hogy mi is vízen lapátoltunk. Más lett a mentalitás, mások az emberek, szóval nem… Ez már nem az én világom.”
A lényeg, a szomorú lényeg, hogy Tatai Tibor immáron másfél évtizede becsukta maga mögött az ajtót, a kulcsot meg jól eldobta, s nem is keresi.
Pedig a „természetes közege”, a víz, annyi, de annyi csodával ajándékozta meg. Felsorolni is nehéz lenne a sok-sok sikert, amit a víztől kapott, s amit az utolsó fillérig visszafizetett neki, s nem utolsósorban nekünk, sportot szerető embereknek.
A csúcsév mi más lehetne, mint 1968, a Mexikóban rendezett olimpia? A kenusok sprinttávján, az 1000 méteren spriccelt át elsőként a célon, hozzájárulva a győzelmével a magyar küldöttség tíz (!) aranyérmes szerepléséhez.
De lehet, hogy csak az ottani napok voltak ilyen szépek?
Talán igen, mert az ötven évvel ezelőtti magyar valóság már kijózanítóbb lehetett az akkor 24 éves, szentendrei fiatalember számára. „Tudom, ma már hihetetlen, de ahol laktunk, a Szélkerék utcában akkoriban még nem volt villany, pedig Szentendre belterülete volt ez. Így aztán, amikor megkérdezték tőlem, mit szeretnék a várostól a szép szereplésért, csak annyit kértem, hogy vezessék be a villanyt… Akár hiszi, akár nem, néhányan még ma is emlékeznek erre.”
De nemcsak ilyen kincsekkel dicsekedhetett a fene nagy népszerűségében a BKV Előre sportolója. Nem, mert mások is elismerték a klasszisát, ki-ki a maga módján. „Az állam is gondolt rám, kaptam huszonegyezer forintot, bár hozzá kell tenni, nem kevés pénz volt ez akkoriban. Igaz, nem is sok, de ezzel még nem volt vége… Megleptek egy televízióval is. Nehogy félreértse, nem panaszok ezek, csak a sportban ma mozgó pénzek mellett tűnnek nevetségesnek az akkori összegek. Persze, nem is ezért csináltuk. Talán túlságosan is szerettük a vizet, vele éltünk, az volt a közegünk.”

De hogyan emlékszik vissza arra az aranyos mexikói napra Tatai Tibor? „Bennem van, velem van, s így marad ez már örökre… Megkophatnak az emlékek, némelyikük el is halványul, de a legfontosabb az volt, hogy aranyérmes lettem. Ez egészen biztosan így volt… Esélyesnek számítottam, de valahogy nem ült ez teherként rajtam. Láttam a többieken, hogy mennyire feszültek, alig bírtak magukkal. Ettől nyugodtam meg igazán, s amikor ellőtték a rajtot, egyetlen cseppnyi feszültség sem volt bennem. Mindent ki tudtam evezni magamból, a maximumot nyújtottam. Az elején talán ketten is elmentek tőlem néhány méterrel, de nem bántam, mert hol volt akkor még a vége… Amikor a döntő előtt felépítettem a fejemben a pályát, négy egyenlő szakaszra osztottam. Négyszer kétszázötven méterre. A második ötszázon nyertem meg, mert azt hiszem, én osztottam be legjobban az erőmet. Még a végén is tudtam újítani, a többiek meg egyre inkább csak a hátamat, pontosabban a fenekemet látták… Győzelem, Himnusz, aranyérem, gratulációk, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Szép volt, s örökre az enyém, bár nem szokott gyakran az eszembe jutni. De ha igen, mint most is, az nagyon jó…”

Az aranyat nem követték újabbak, mert Mexikó után nem sokkal, még fiatalon visszavonult. A klubjában volt edző is, szakosztályvezető is, hogy aztán egy nappal a 60. születésnapja után végleg becsukja maga mögött az ajtót. Nyugdíjba ment. „Ahogy a mai versenyzői mentalitás, úgy az akkori sportközeg sem volt az én világom. Ne kérdezze miért, ma már teljesen mindegy… Arra azért hadd legyek büszke, hogy amikor főnök voltam, a BKV öt év alatt a negyedik helyre jött fel a szakosztályok sorában, hogy aztán visszaessen… Nem volt öröm ez, de azt talán jelezte, hogy sikerült csinálnom valamit a vízparton is…”
A magyar kajak-kenu sport örökös bajnoka cím tulajdonosa, aki saját magát csak „konok gyereknek, felnőttnek, öregnek” nevezi, 1997-ben a II. kerületből költözött Szentendrére, a Duna partjára. Nem kérdem tőle, hogy a döntésében a „víz volt-e az úr”, a választ e nélkül is megkapom. „Szeretem, ha itt van a közelemben, használom, használjuk is. A feleségemmel rendszeresen lapátolunk tíz-húsz kilométereket. A víz nyugodt, erős és egyértelmű. Ha nem lenne, ki kéne találni, mint ahogy Szentendrét is. Szerencsénkre, mindkettő van…”

Róth Ferenc