Humorosan így fogalmaztak: a Söndörgőt jelenleg uralja az „Eredics-klán”, hiszen öt tagból négy ugyanabba a zenész családba tartozik: három testvér (Eredics Áron, Eredics Benjámin, Eredics Salamon) és egy unokatestvér (Eredics Dávid). Természetesen egyetlen róluk szóló interjúból sem maradhat ki, hogy szellemi hátországukat az ötven éve fennálló, autentikus délszláv népzenét játszó, legendás Vujicsics együttes jelenti. Mozgalmas időszakot élnek, egymás után koncerteznek szerte Európában, mégis örömmel vállalták az interjút. A zenekar két alapító tagjával: Áronnal és Dáviddal beszélgettem a kezdetekről, apáikról, a hangszerek szentségéről, az elmúlt harminc év legszebb pillanatairól és természetesen jövőbeli terveikről is.
Dávid, miért pont az unokatestvéredre, Áronra esett a választás, amikor zenésztársakat toboroztál az iskolai együtteshez?
E. D.: Áron akkor Szendrődi Ferihez járt zenét tanulni Pomázra, és egyszer a művelődési házban egy vizsgán hallottam őt tamburán játszani, kicsi volt, de zseniálisan játszott. Már akkor tudtam, hogy komoly szándék van mögötte, és mint egy szikra, jött a gondolat, hogy tökéletes lesz a zenekarba, ami azóta számtalanszor bebizonyosodott, hiszen jelenleg is ő a zenekarunk vezetője.
Áron, milyen volt bekerülni akkor a „nagyfiúk” közé?
E. Á.: Én tizenegy éves voltam akkor, ők pedig tizennégy-tizenöt. Ez abban az életkorban nagy különbség. Sokat számított, hogy Dávid az unokatestvérem, ha nem így történik, akkor nekem is nehezebb lett volna megmaradni egy együttesben. Dáviddal gyakorlatilag együtt nőttünk fel, együtt töltöttük a nyarakat Pomázon, sokat bringáztunk a Duna-parton. Szép gyerekkori emlékek kötnek össze minket a zenekaron túl is.
Mi az, ami a leginkább hatással volt rátok a Vujicsics Együttes zenéjéből?
E. D.: Egy mondat nagyon megmaradt bennem, amikor a Vujicsics második lemeze megjött kazettán, berakta a család, közösen hallgattuk, hogy fú, milyen jó. Én egyedül is többször meghallgattam. A nagyapám bejött a szobába, és csak ennyit mondott: „Ez nem bóvli!” Azt éreztem, hogy ez fantasztikus dolog, hogy a Vujicsics ezt a zenét játssza, addigra már ismertek voltak, a Ki mit tud-ot is megnyerték.
E. Á.: Az osztálytársak, barátok közül sokan mondták, hogy ismerik a Vujicsics zenekart, megvan nekik a híres fekete lemez. Láttuk rajta a matricát, hogy az év lemeze. Így már fiatalon tudtuk, hogy amit ők letettek az asztalra, az egy nagy dolog.
A kamaszgyerekekre inkább a lázadás jellemző, ti pedig inkább büszkén követtétek a családi példát.
E. Á.: Ez inkább egyfajta megfelelés volt. A lázadás inkább abban jött ki, hogy megmutassuk, mi is ezt fogjuk csinálni és menni fog. Ami fontos, hogy nagyon támogató légkör vett körbe minket, nem volt semmi nyomás, hogy akkor nekünk zenészeknek kell lenni, de támogattak benne. Például a Vujicsics zenekaron belül nem mindenki szerette, ha hozzányúlunk a hangszerekhez, de aztán hagyták, mert tudták, hogy vigyázunk rá.
Úgy tudom, a hangszer szeretete és szentsége a családban kiemelt helyen volt.
E. Á.: Igen! Mindkettőnknél megvolt például az a pedagógiai módszer, hogy jön egy nagyon erős impulzus, és utána a gyerek ezzel foglalkozik, mert felkeltette a kíváncsiságát. Apu felrakta a szekrény tetejére a nekem vásárolt mesterhangszert, hogy ez a tiéd lesz majd egyszer. Onnantól nem tudtam másra gondolni, csak hogy játszani akarok rajta.
E. D.: Egészen kiskorunktól belénk égett, hogy nem lehet hetykén kezelni egy hangszert, óvni, védeni kell. Kezet sem lehetett fogni, mert izzadt kézzel nem nyúlunk a hangszerhez. Csodálatos, hogy régen például mesterhangszerek voltak, mindegyiknek lelke volt, mindegyik egyedi volt, nem lehetett pótolni. Ha tönkrement egy hangszer, azt a karaktert már elvesztettük. A hangszere annyira hozzátartozik a zenészhez, hogy nem lehet elválasztani tőle. Mára sajnos ez megváltozott, hiszen a fogyasztói társadalom azt hirdeti, hogy minden pótolható, ha tönkremegy, azonnal veszel egy másikat.
Mi volt az a pillanat, amikor azt éreztétek, hogy ez nemcsak egy gyerekzenekar, hanem valami sokkal komolyabb?
E. Á.: A Márványterem!
E. D.: A Márványterem!
E. Á.: A Magyar Rádiónak 2000-ben volt egy népzenei versenye, amit megnyertünk. Nem mi neveztünk be, hanem az egyik zeneiskolai tanárunk. Az akkori formációval játszottunk, amiben még Wertetics Szlobodán is benne volt, és Bokros Gyuri volt a bőgősünk. Az esélytelenek nyugalmával indultunk, hogy kipróbáljuk magunkat. És azért is ez volt az első mérföldkő a zenekar életében, mert nyertünk egy lemezfelvételt, ami stúdió időt foglalt magába, és így tudtuk megcsinálni az első lemezünket, az Oj starit.
E. D.: Akkoriban már szakmailag olyan részletgazdag elemzést adtak a zenénkről, hogy éreztük: valami megváltozott. Hirtelen megérkezett a tartalmi mélysége az egésznek, és erről külső visszajelzést is kaptunk. Akkoriban sokat fejlődtünk, mert mindig volt egy-egy pont, ami tovább vitt minket egy másik szintre. Emlékszem, hogy Horváth Zoltán – aki a Vujicsics együttes prímása volt – különleges kulturális behatást hozott a tamburazenében. A Márványteremben is volt egy dallam, amit az ő nyomdokán játszottunk. Aztán később Versendi Kovács Józsival és a Ferus Mustafovval való találkozás is nagyon meghatározó volt. Elkezdtük tudatosan keresni ezeket a mestereket, vagy az olyan zenészeket, akiktől szerettünk volna tanulni.
Ha már a mérföldköveknél tartunk, úgy tudom, hogy komoly szerepetek van a Zeneakadémián a népzene tanszak megalakulásában.
E. D.: Valójában a nagybátyánk, a Vujicsics együttes vezetője, Eredics Gábor az, aki nagyon sokat tett ezért. Amikor felmerült, hogy a fiatal zenekarok közül melyik az, amelyik alkalmas lenne itt tanulni, hatalmas bizalommal minket nevezett meg. Ami még nagyon megtisztelő volt, hogy Petrovics Emil szimbolikusan átadta nekünk a furulyáját.
E. Á.: Mi lettünk az első évfolyam, aki végzett a népzene szakon, és utána ottmaradtunk tanítani. Jó érzés, hogy át is tudunk adni ebből, és visszatörleszteni valamit, amit mi magunknak ki tudtunk venni. Mind a négyen Eredicsek ott tanítunk a Zeneakadémián.
Könnyebb vagy nehezebb, hogy ennyi családtag van egy zenekaron belül?
E. Á.: Alapvetően könnyebb. Persze sokszor megkapjuk, hogy de jó nekünk, és idealizálni próbálják. Azért mi is megküzdünk ezzel, mint mindenki más, ugyanazok a természetes hatások érnek, mint bárkit egy családban. Például, hogy mindenki érvényesülni tudjon, van ebben egy harc is, de ezt harmóniába kell rendezni a végén, mert különben nem működik. Ahogy a Vujicsics együttesben is ugyanígy van, a Söndörgő együttes is megharcolta ezeket a dolgokat, és az ugyancsak Eredics szálon szerveződött legfiatalabb együttes, a ViGaD is ezt fogja harcolni.
Harminc évre visszatekintve gondolom rengeteg meghatározó élményetek volt a koncerteken, turnékon?
E. D.: Az egész szakmának azt a részét szeretjük legjobban, amikor színpadon vagyunk. Mindet ezért csinálunk, hogy a végén színpadra állhassunk. A közönség nagyon érzi, hogy ez őszinte dolog, ami a színpadon történik, és sokat dolgozunk rajta, hogy ne csak őszinte, hanem minőségi is legyen, így tudjuk magunkat is mindig előre vinni.
E. Á.: Amerikában voltunk egy turnén, ahol kisebb helyszíneken is játszottunk, volt egy furcsa koncerthelyszín, egy parkolóban. Kevesen voltak, de megtanultuk azt is apuéktól, ha egy libalegelőn áll egy ember, akkor is a legjobb tudásod szerint adj bele száz százalékot. Volt egy asztaltársaság és észrevettük, hogy elkezdtek sírni. Nyilván ilyenkor az ember arra gondol, hogy azért sírnak, mert annyira rossz. De kiderült, hogy nem, hanem Szerbiából származtak, és éppen egy olyan dalt játszottunk, amiről kiderült, hogy nagyon kedves régi emlék volt, és megkönnyezték, olyan hálásak voltak. Szóval sosem tudhatja az ember.
E. D.: Nagyon megható az egész munkásságunkban, hogy van egy dallam, a Zajdi, Zajdi című dal, amit a LostMusic of the Balkans lemezünkre csináltunk, és Tompos Kátya énekli velünk. Annyira elemien megérezte ezt a dallamot, emlékszem, hogy már az első próbákon is tökéletes volt. S aki eredetileg énekelte ezt a dalt, fiatalon halt meg. A dal szomorú melankolikus hangvételű, emelkedetten távoli képeket hoz arról, ami maga az élet, szerelem, táj. Kátya talán érezte már akkor ennek a gyönyörű távoliságát, s mi mindig örömmel gondolunk rá, mert ezt a dalt itt hagyta nekünk miután elment.
Mivel készültök a szentendrei dupla koncertre és az őszre?
E. Á.: Szeretnénk megjeleníteni a régi dolgokat és az új dolgokat is, amik saját inspirációk. Lesz egy vendégünk is, Kosztolánszi Dominik, a tavaly megjelent Gyezz című lemezünkről vele fogunk játszani. Nemcsak múltidézés lesz, hanem jelen és a várható jövő is. Ősszel egy nagy jubileumi turnéba kezdünk, sokat fogunk utazni Európától Japánig. Ami még nagyon izgalmas, hogy a MÜPÁ-ban három, különböző tematikus koncertet is adunk. Az első decemberben lesz. A folk vonallal és gyökerekkel kezdünk, a második klasszikus tematikájú koncert, az utolsó pedig jazz tematika.
Interjú: Gergály Judith
Fotók: Söndörgő
