SzeVi: Melyik az a produkció, amit az eddigi pályafutásod során a legjobban szerettél?
Marosi Gábor: Egyértelműen az Aranyélet volt az eddigi kedvenc munkám, amikor lezártuk, azt mondtam, hogy ha az egész további életemben nem csinálok semmit, akkor is letettem az asztalra valami nagyon fontosat és jót. Elképesztően jó volt a stáb szakmailag, emberileg is fantasztikus, és nagyon összetartó volt a csapat.
SzeVi: Az nem merült fel, hogy további évadok is készüljenek?
Marosi Gábor: Dehogynem. Bennünk legalábbis mindenképp. Annyira, hogy a színészeink hosszú ideig lobbiztak is az HBO-nál a folytatásért, de sajnos nem kedveztek nekünk a körülmények. Egy komoly szervezeti átalakulás zajlott ekkor, ráadásul a negyedik évad jött volna, ami szakmai berkekben közismerten a sorozatok legnehezebb része, nagyot kellett volna rajta variálni, kifejezetten sokat kellett volna vele dolgozni, amire ott és akkor nem volt szándék és kapacitás. Sajnos. De így is fantasztikus emlék, óriási dolog, hogy a részesei lehettünk.
SzeVi: Mindig is tudtad, hogy operatőr szeretnél lenni?
Marosi Gábor: Tulajdonképpen igen. Középiskola végén kezdett el érdekelni a fényképezés, és hamar eljutottam a filmhez. Lenyűgözött a lehetőség, hogy az operatőr a fejében lévő jelenetsor leforgatásán keresztül milyen határozott, erős és mennyire sokféle világot képes teremteni. És persze mindig nagyon érdekeltek a konkrét technikai eszközök, mindig volt egy komoly műszaki érdeklődésem is.
SzeVi: Rögtön fel is vettek az egyetemre?
Marosi Gábor: Igen, de a Műegyetem villamosmérnöki karára, amit a szüleim nagy bánatára fél év után félbehagytam, mert hívott a filmezés világa. Annyira, hogy szinte azonnal dolgozni is kezdtem. A tervem az volt, mint a kortársaim közül sokaknak, hogy addig is, amíg felvesznek az egyetemre, szerzek egy kis gyakorlatot, – csak aztán ez nálam kicsit másképp alakult. Gyakorlatilag a szakmán keresztül képződtem ki, a mai napig nincs diplomám, és azt hiszem, most már nem is lesz. Ez Magyarországon viszonylag ritka, külföldön egyébként sokkal gyakoribb pályaív.
SzeVi: Mik voltak ennek a kezdeti időszaknak a legfontosabb mérföldkövei számodra?
Marosi Gábor: Az egyik első munkahelyem a Pesty László nevéhez köthető Pesty Fekete doboz volt, ahol a dokumentumfilm-készítés minden részletébe beleláthattam. Ez volt az egyik legkomolyabb iskolám, de mellette mindenképpen szeretném megemlíteni a Durst György-féle Duna műhelyt is, ami szintén nagyon meghatározta a kezdeti időszakot. És persze amikor csak lehetőségem nyílt, mindenféle produkcióban részt vettem hol világosítóként, hol segédoperatőrként és aztán a kétezres évektől kezdve már operatőrként is.
SzeVi: Mi volt az első komolyabb operatőri munkád?
Marosi Gábor: 2000-ben fényképeztem az Aranyvárost, nullához közeli költségvetéssel. Lejárt nyersanyagokra forgattunk, fekete-fehérben egy meglehetősen koros kamerával, sok-sok baráti segítséggel kifejezetten kevés pénzzel, de rettenetesen élveztük. Arra is futotta a lelkesedésünkből, hogy nemcsak Budapesten, hanem a bolgár tengerparton is vettünk fel jeleneteket. Nagy önbizalmam volt, mások szerint nagy arcom, de bizonyos szintű elvakultság nélkül ez nem ment volna. Az idő aztán engem igazolt. Ez egy olyan szakma, amiben végül úgyis az dönt, hogy az adott feladatot meg tudod-e csinálni, vagy sem. Pályakezdőként persze számít a végzettség is, de egy idő után minden producer és rendező a korábbi munkáidra kiváncsi. Abból pedig mostanra nekem hál’ Istennek bőven van olyan, amit szívesen mutogatok.
SzeVi: Ezek közül az Aranyéletet már említetted. De fényképeztél nemzetközi szinten komoly elismerést kivívó játékfilmet is.
Marosi Gábor: Az Akik maradtak úgy került be az Oscar szűkített tízes listájára, hogy eredetileg nem is játékfilmnek, hanem tévéfilmnek készült, csak a film rendezője, Tóth Barnabás ragaszkodott nagyon az eredeti elképzeléséhez, és végül a producereknél sikeresen ki is járta, hogy vászonra vigyük. És milyen jól tette.
SzeVi: Miért kellett erről győzködni a produkciós csapatot?
Marosi Gábor: Mert ez egy nagyon kis költségvetésű kosztümös film volt, ami rengeteg kihívást jelentett. Operatőrként egyébként duplán. De lehet, hogy végső soron ennek köszönhetően tűntünk ki a mezőnyből. Hiszen a modern külső helyszíneket „visszaöregíteni” alapértelmezésben rengeteg pénzbe kerül. Rajk László volt a film díszlettervezője, és a rendezőn kívül ő is rengeteget segített, ötletelt velem arról, hogyan lehet úgy játszani a szögekkel, kameraállásokkal, snittekkel, hogy minél költséghatékonyabban érjük el a kívánt hatást.
SzeVi: Ami úgy tűnik, elég jól sikerült.
Marosi Gábor: Tudomásom szerint nagyjából a mi filmünk volt abban az évben a mezőny legalacsonyabb költségvetésű produkciója. Nem mondom, hogy az Oscar titka az, ha lefelezed a költségvetést, de tény, hogy a Saul fia is rendkívül szűk büdzséből készült, és nem mellesleg, ha jól tudom, ott is Rajk László volt a díszlettervező.
SzeVi: Két tizenéves gyermeked van. Ha jól tudom, nagyjából a pályaválasztás kapujában. Hogy látod, hogyan hatott rájuk a te karrierutad?
Marosi Gábor: Egy-két forgatásra a gyerekeim is eljöttek, de gyanús, hogy konkrétan a szakmámban egyikük sem lép majd a nyomomba. Fényképezni szeretnek, és kifejezetten kiváló ízlésük van a filmek terén, de jól láthatóan más irányba indulnak, a fiam mindenképp, de esélyesen a lányom is. Amit viszont biztosan örököltek tőlem, az az elszántság és a tenni akarás. A fiam az általa választott irány kedvéért két komoly fakultációt is bevállalt, és ezen felül is versenyekre jár, már most, mert érdekli és foglalkoztatja, amit majd egyetemen tanulni szeretne. A lányom útja még nem ennyire egyértelmű, de biztos, hogy ő is határozott döntéseket tud hozni számára fontos kérdésekben.
SzeVi: Szentendre kedvelt forgatási helyszín. Ez szólított meg, amikor ideköltöztetek?
Marosi Gábor: Igaz, hogy sokan szeretik, az utóbbi időben egész sok külföldi produkció is felfedezte magának, de az én kötődésem a városhoz sokkal régebbi. Az apai nagyapámnak volt egy nyaralója a boldogtanyai részen, amit még a hatvanas években épített. Akkor arrafelé még minden csupa zöld volt, és én gyerekkorom legszebb nyarait töltöttem nála. Hatalmas sétákat tettünk a környék girbegurba utcáin, amik számomra egészen mesebelinek tűntek, mintha csak a nagyapám kedvéért bukkantak volna elő egészen váratlan helyeken, hogy csupa érdekes és izgalmas figurához, az ő barátaihoz vezessenek minket.
SzeVi: Így aztán egyértelmű volt, hogy te is itt alapítasz családot?
Marosi Gábor: A párommal mindketten Budaörsre jártunk gimnáziumba, és amikor saját otthont kerestünk, abban biztosak voltunk, hogy vagy ott, vagy itt, Szentendrén szeretnénk letelepedni. Több ingatlant is megnéztünk, mire eljutottunk ide, ahol most is élünk. Emlékszem, ahogy megálltunk a ház előtt, egyszerre mondtuk ki, hogy megérkeztünk. Ez több mint huszonöt éve történt, és azóta is boldogok vagyunk, hogy így döntöttünk. Én a külföldi munkatársaimnak is azt mondom, hogy szentendrei vagyok, hozzátéve, hogy ez közel van Budapesthez, amit ugye mindenki ismer, de sosem jutott még eszembe, hogy egyszerűbb lenne azt mondani, hogy budapesti vagyok. Mert nem lenne igaz. Mi egyáltalán nemcsak aludni járunk haza, hanem napi szinten élvezzük a környék remek adottságait.
SzeVi: Például?
Marosi Gábor: Először is nagyon szeretjük a kertünket, kifejezetten sokat használjuk mindannyian. Aztán a Skanzen elég közel van hozzánk, egy időben a gyerekek rengeteg időt töltöttek ott, különösen Lóri bácsi foglalkozásait szerették. A város kulturális életét pedig azt hiszem, nem kell bemutatnom. A mozi nyilván nekem sokat jelent, de nagyon szeretem a pezsgő zenei kínálatot és a kiállításokat is. Legutóbb például egész odavoltam a Krasznahorkai kiállítástól, nyilván azért is, mert jelentős részt kapott benne két komoly filmes alkotótárs. És persze nagyon szeretjük Szentendre környékét is: bringázunk, túrázunk, vagy épp fürdünk a Dunában.
SzeVi: Nem hiányzik a főváros pezsgése?
Marosi Gábor: Fiatalabb korunkban néha felmerült bennünk az, amit most időnként a gyerekeinken látunk, hogy mondjuk a szombat esti bulik szempontjából praktikusabb lenne Budapest közepén lakni, de aztán amikor buli után vasárnap reggel itt, a saját madárcsicsergős otthonunkban felébredünk, mindannyian azt érezzük, hogy a pici plusz macera százszorosan megéri.
Karlócai Bea
