Ugrás a tartalomhoz

Szentendrei Történetek

Szentendrei Történetek

A Szentendrei Történetekben olyan helyi embereket szeretnénk bemutatni, akik bár lehet nem részesültek kitüntetésekben, de munkájukkal, szorgalmukkal, kedvességükkel, jócselekedeteikkel vagy csupán egy elmesélni való történettel érdemessé váltak a közösség figyelmére. 

 

MADARÁSZ SAROLTA, vagy ahogyan mindenki ismeri, Sárika, 1969 óta él Szentendrén. A Dumtsa Jenő utcában 1972. május 15-én nyitotta meg legendássá vált üzletét, a Charlotte-ot. Huszonöt éven át divatáruüzletként működött, majd profilt váltott, és írószerbolt lett. Volt, hogy több éven át nem akadt versenytársa a dunakanyari piacon, ám az igazi sikert mégsem ebben, hanem Sárika kedvességében, alkalmazkodóképességében és őszinteségében kell keresnünk. A Charlotte üzlet idén lenne ötvenéves. 

Közgazdasági technikumban, német tagozaton érettségiztem. Mivel leveleztem egy nyugatnémet kislánnyal, lehetőségem nyílt fél évre kimenni hozzájuk. A szülei tanárok voltak, én pedig úgy jöttem haza, hogy az irodalmi németet beszéltem. A Textilipari Dolgozók Szakszervezeténél dolgoztam, amikor férjhez mentem, és innen mentem el gyesre is.

A férjemmel gyakran jártunk Szentendrére, ugyanis volt egy 740 négyszögöles, 150 gyümölcsfás telkük az Egres úton. Akkoriban épült a Sztaravodai út elején a KISZ I-es lakótelep, ami a két szintjével igazi kuriózumnak számított. Nagyon megtetszett, úgyhogy befizettünk az Ősz utcai KISZ II-es lakótelep egyik lakásába. Három év múlva, 1969-ben, az idősebb kislányunkkal költöztünk Szentendrére. 

Mindig is nyughatatlan voltam! Kerestem, kutattam, hogyan lehet pénzt csinálni, és mivel kislánykoromban is szerettem varrni, a kolléganőknek is állandóan elvállaltam ruhajavításokat, felvarrásokat. Ideköltözésünk idején is varrtam. Gyakran úgy beszéltek rólam, hogy „akinél még éjjel négykor is ég a villany az Ősz utcában”. Azt persze nem látták, hogy gyakran én a varrógépnél, a gyerek meg a járókában bőg, mert épp nem tudtam őt fölvenni. A bedolgozással 4-5000 forintot is megkerestem havonta, ami akkoriban igen nagy pénznek számított.

Nagyon szerettem volna még egy babát, de letelt a három év, és nem jött. A Budapestre járás már nem volt opció, Szentendrén viszont nem találtam képzettségemnek és igényeimnek megfelelő munkát. Úgy döntöttem, folytatom a varrást, és bementem a tanácshoz, hogy az ipari engedély kiváltását kérelmezzem. Ott arról tájékoztattak, hogy a kvóta megtelt, vagyis nem kaphatok, viszont éppen akkor, 1971 őszén jött egy új szabály, ami szerint a belügyminiszter engedélyezi magánüzletek nyitását. Vagyis, ha találok egy helyiséget, akkor amit megvarrok, ott eladhatom. Elkeseredve baktattam hazafelé, mikor a Gyöngyi virágüzletből kiszólt a szomszédasszonyom, hogy megkérdezze, mit intéztem. Bőgve mentem be elmesélni, hogy mennyire reménytelen a helyzetem, mire Gyöngyi, a virágos azt mondta, azért kérdezzem meg a Pupán bácsit a Dumtsa Jenő utcából, mert épp most ment el a kényszerbérlője. El is mentem hozzá, de gondolkodás nélkül visszautasított. Annyi sütnivalója azonban volt, hogy még megkérdezze, mit fizetnék. Én abból indultam ki, hogy a legutolsó albérletem 900 forint volt, akkor egy üzletért 1000-et ajánlok. Miután – később számomra is kiderült – a korábbi bérlője havi 80 forintot fizetett, az öregnek felcsillant a szeme, és igent mondott.

1972. május 15-én nyitottam meg a mai Barcsay Gyűjtemény épületében az üzletemet, úgy, hogy addigra úton volt a második gyerekünk. Minden azt diktálta, hogy választanom kell, de nem voltam hajlandó bármelyikről is lemondani. Szülés után két héttel már bent álltam a pult mögött, anyósom és anyukám segítettek, majd egy idő után napközben néhány órára dajkaságba adtam a kislányunkat. Nagyon nehéz időszak volt, de én világéletemben olyan voltam, mint a tank, mentem.

Sárika férjével Csajbók Sándorral az újonnan nyílt üzlet ajtajában

Abban az évben még öt ilyen maszek divatáru üzlet nyílt az országban, majd újra betiltották a nyitást, így maradtam nyolc éven keresztül egyedül a Dunakanyarban. Ez azt jelentette, hogy Visegrádtól a Szentendrei-szigeten át Budakalászig, aki iparcikket akart venni, hozzám tudott jönni.

Árultam bizsut, filmnyomással készült pólót, kötöttárut, buklépulóvert, cipőfűzőt, óraszíjat, kacsintós pénztárcát, csiszolt poharat… Akkoriban nem eladni volt nehéz! A Fő téri Nemzeti Bankban dolgozó lányok például rendszeresen figyelték, mikor jön az áru, azonnal jöttek és már vitték is. A beszerzés okozott nagyobb fejtörést! Az állami nagykerek nem szolgáltak ki, vagyis maradtak a kisiparosok és a népi iparművészek. Így lettek az árukészletem állandó darabjai a bőrhulladékból varrt szoknyák, táskák, vagy a gézből készült ingek. 

Sajnos nem telt el egy év, és Pupán bácsi meghalt. Mennünk kellett. A férjem fedezte fel, hogy a szemben álló ház eladó, de én mégis roppant szerencsétlennek éreztem magam. Amikor már végre kaptam egy kis levegőt, beindult az üzlet, és pénzt is kerestem, újra elölről kellett kezdeni, sőt, minden megkeresett forint elment a ház részleteire, majd később annak felújítására. 

1974-ben nyitottunk meg a Charlotte mai helyén.

1983-tól már csak, mint ruhabolt működött, sőt, egy saját GMK-t (gazdasági munkaközösség – a szerk.), varrodát is létrehoztunk hátul a házban. 1984-ben én rendeztem először itt divatbemutatót, ami azért nem volt nehéz, mert a manökeneknek akkoriban nem igazán volt maszek munkájuk. A célom ezzel nem az eladás, hanem a magunkról való híradás volt.

Divatbemutató a mai ÚjMűhely Galéria pincéjében 1984-ben

Míg korábban csak a boltba jártam le a városba az Ősz utcából, a Charlotte beindulásától észrevétlenül lettem részese a szentendrei mindennapoknak. A férjem után kezdett el mindenki Sárikának szólítani, s a név olyannyira volt elterjedt, hogy egy alkalommal, mikor ügyet intézni mentem a rendőrségre, és nem sikerült beazonosítani az üzletet, megkérdeztem, „ne haragudjon, ha azt mondom, én vagyok a Sárika, úgy könnyebb?”, mire a férfi fölvirágzott, „jaj Istenem, hát magánál vett a feleségem a múlt héten egy olyan kosztümöt!”… És ez szinte így van mind a mai napig. Mostanság is előfordul, hogy régi vevőm megszólít, hogy még megvan a nálam vásárolt darabja, sőt, olyan is van, aki ma is hordja. 

A Charlotte üzlet nyári katalógusa 1986-ból

Pedig akkoriban nagyon nehéz volt jó minőséget adni, de még ha megmaradt anyagokból is dolgoztunk, arra törekedtem, hogy csak olyat áruljak, amit én is felvennék. Ráadásul én azt is megmondtam a vásárlónak, ha valami nem állt jól neki, vagyis sosem adtam el olyat, ami nem jó. Talán ez lehetett az én titkom.

A rendszerváltozás szelével megérkeztek Magyarországra is a bálás, majd a kínai ruhák, illetve sorra nyitottak a lengyel piacok. Ami pedig talán még ennél is nehezebb volt, hogy a pesti beszállítóim sorra kezdtek el itt, Szentendrén is üzleteket nyitni.

Egyre gyakrabban vállaltam el tolmácsolási feladatokat, méghozzá olyan német üzletembereknek, akik által a legnagyobb hazai papírvállalatokhoz jutottam be, sőt, később egy olyan megbízást is kaptam, hogy egy nyugatnémet kereskedőnek segítsem az áruit hazai ügynökök koordinálásával eladni szerte az országban. A pincémben raklapokon álltak a genothermek, a PVC gyorsfűzők, és csupa olyan irodaszer, amiket itthon alig ismert valaki. Sajnos a mintakollekció általi vásárlás nem működött, ezért végül rengeteg áru halmozódott fel nálam. 

Így fordulhatott elő az, hogy volt olyan nap, amikor a milliós nagyságrendű ruhakészletből csupán 5000 forintot, a pincében lévő írószerekből viszont 40 ezer forintot árultunk. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, vége, a divatárut kiárusítom, és papírboltot nyitok a helyén. Évekig nem voltam képes ezután textilboltba, vagy ruhaüzletbe menni, mert mindig elsírtam magam.

Vagyis ezek a váltások soha nem úgy történtek, hogy egyik napról a másikra új dolgokat találtam ki, hanem úgy, hogy alkalmazkodtam ahhoz, amit az élet hozott. Egyébként óvatos duhajként – mindig mérlegre tettem azt, hogy mit nyerhetek és mit veszíthetek, és ha túl nagynak éreztem a kockázatot, inkább nemet mondtam. Például ezért nem vettem fel sohasem jelzálogkölcsönt. 

Az utolsó nagy döntésem a bezárás volt. Évről évre azt éreztem, hogy már az írószer sem úgy megy, ahogyan régen. Persze gondolkodhattam volna újabb profilváltásban, de elfáradtam, és igazság szerint el is fásultam. Azt éreztem, az emberek is megváltoztak – arrogánsak, követelőzők és érthetetlenek lettek, minden nagyon személytelenné vált. 

Idén bezártam, már nem dolgozom. 

Előfordul, hogy rácsodálkozom a városra, ugyanis igyekszem mindig új utakat felfedezni, ha valamilyen elintéznivalóm van. Például még soha nem jártam a Kossuth utca azon oldalán, ami a Duna felé vezet – annyi minden más lett. De igazán semmitől sem berzenkedek, hiszen annyi mindent megéltem csupán abban az egy kis utcában, ahol ötven éven keresztül működött az üzletem.

 

Az írás a Szentendre és Vidéke 2022. november 9-ei lapszámban jelent meg.

Portréfotó: Deim Balázs

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Száz ötletük volt a fiataloknak című bejegyzéshez

Száz ötletük volt a fiataloknak

Az Ifjúsági Részvételi Költségvetés lehetőséget ad arra, hogy a szentendrei diákok ötmillió forint sorsáról döntsenek  valamilyen közösségi beruházás megvalósításával.