Ugrás a tartalomhoz

Szentendre Város Pedagógiai díjasai

Három pedagógus, akik naponta azért dolgoznak, hogy átadjanak valamit tanítványaiknak. Ebben az évben ők: Kerezsi Csaba, Hajnal Szilvia és Szarvas Rita kapták meg Szentendre Város Pedagógiai díját. 

Hosszú távon csak a teljesítmény teremt igazi értékeket

Kerezsi Csaba

Kerezsi Csaba magyar-történelem szakos mestertanár – maga is egykori móriczos diák – 2007 óta igazgatója a Móricz Zsigmond Gimnáziumnak. Arra a kérdésre, hogy mi az ars poétikája röviden és tömören így válaszolt: „igyekezzünk jól tenni a dolgunkat és erre buzdítani a tanítványainkat is.” Arra törekszik, hogy az iskola falai között a teljesítmény legyen az érték, s mindenki tegyen is céljai elérésért. És ezzel fel is tette magának a kérdést: hol vannak a határok, mikor és meddig kell rugalmasnak lenni, ugyanakkor miket nem lehet elengedni ill. feladni? Saját bevallása szerint nap mint nap keresi a választ, s bár tudja, sohasem fogja maradéktalanul megtalálni, keresés közben mégis rábukkan számos jó és rossz ötletre, megoldásra. „Jó lenne, ha a tanítványaim is inkább kereső emberek lennének, sem, mint megmondó-emberek.” A legnagyobb kihívásnak pedig az utóbbi években elért eredmények megőrzését tartja. Megítélése szerint egy iskola soha nem lehet kész, nem lehet hátradőlni azzal, hogy ez megy tovább már magától is. Eddig jól éltek a lehetőségekkel, de dolgozni kell azért, hogy ez így is maradjon.

Nem könnyű az igazgatói pálya, de nem könnyű tanítani se. Melyik a nehezebb? Kerezsi Csaba szerint az intézményvezetés akkor lehet sikeres, ha a vezető megélte, átélte és nem felejtette el azt az időszakot, amikor nap mint nap a diákok között volt. Ehhez képest a vezetői munka mást kíván, épp ezért felüdülés számára bemenni egy tanórára. 

„A sokféle tevékenység között nyilván van olyan is, amelyet nehezebben viselek és olyan is, ahol számomra túl lassan, nehézkesen jönnek az eredmények”, meséli az igazgató. „A lényeg, hogy az ember szeresse, amit csinál, s akkor belefér az is, hogy akár szaktanárként, akár igazgatóként néha elegünk van a napi robot viszontagságaiból. Előbb-utóbb mindig jön valami, ami feltölt, amiből erőt lehet nyerni. Azt szoktam mondani, hogy ez a munka azért nehéz, mert nekünk nincsenek olyan szakmai protokolljaink, amelyeket betartva sikeresek leszünk. Ami az egyik gyereknél hatásos, a másiknál teljesen hatástalan. Vannak ugyan a pedagógus jó munkájának objektív alapfeltételei is, de ezek megléte csak alapfeltétel. Ha ezek a megtanulható dolgok adottak, ezt meg kel fűszerezni hivatástudattal és akkor már nagy baj nem lehet. Az igazán jó tanárok ezeken felül azonban rendelkeznek a gyerekek ’elvarázsolásának’ képességével is. A jól dolgozó pedagógusok munka- és pszichés terhelése nagyon nagy, ami nehezíti a dolgukat, egyre inkább meg kell küzdeniük a kiégéssel. Az ez ellen való sikeres küzdelem is alapfeltétele annak, hogy helyt tudjunk állni a pályán.”

Változnak a gyerekek, változnak a pedagógusok is, amit az élet hoz magával. Kerezsi Csaba szerint az a jó, ha a változás belső motivációból érkezik, nem pedig külső nyomásra. Úgy tartja, hogy intézményvezetőként a belső motiváció támogatása a dolga, külső kényszerítő eszközök ma nincsenek is az oktatásban, ahogy sajnos külső motivációs források sem, ami igen komoly probléma. Azt vallja, hogy a gyerekek és a világ változása „csak” a módszerek, az iskolai tudástartalom és a tanárszerep bizonyos eleminek átalakulására irányulhatnának. Az alapelvek, a szándékok a 21. század iskolájában ugyanazok, mint tíz vagy száz évvel ezelőtt volt: a tanítványokat tisztességes és boldog élet irányába kell terelgetni. El kell tudni hitetni velük azt az igazságot, hogy hosszú távon csak a teljesítmény teremt igazi értékeket. 

A kis herceg és róka

Hajnal Szilvia

Hajnal Szilvia az Óvoda Központ vezetője, nyolc óvodáért felel. Kollégái feladatai közé tartozik a személyiségfejlesztés, a pedagógiai munka. Munkájukat nehezíti, hogy a világ változása a szülőket is kihívás elé állítja, mert sokszor nehéz számukra eldönteni, mire is szocializálják gyerekeiket. A lazuló családi kapcsolatok új szükségleteket hoznak létre. Jóllehet még mindig két szintéren folyik a gyermekek nevelése, még mindig elsődleges szocializációs szerepet tulajdonítunk a családnak, mégis egyre nagyobb a jelentősége a külső színtérnek, egyre fontosabbá válik az intézményi nevelés. Hajnal Szilvia a természeti- és társadalmi környezet ismeretét és védelmét, valamint az érzelmekben és lelkiekben gazdag harmonikus személyiség fejlődésének elősegítését tekinti hitvallásának. Úgy véli, a pedagógusok felelősek a gyermekekért, akikkel három-négy éven keresztül foglalkoznak, ezért nem mindegy, mit sugároznak feléjük, mire tanítják őket, és hogy ezt hogyan teszik. Mindig is célja volt az a lelki finomság és szelídség, amivel a kis herceg megszelídítette a rókát. Minden nap egy kicsit közelebb ült hozzá, minden nap egy kicsit többet tudtak meg egymásról és a világról. Időt szántak rá, hogy megismerjék egymást. 

Intézményvezetőként napról-napra számos kihívással kell szembesülnie. Feladata a szinte naponta változó törvények, rendeletek ismerete, azok betartása, betartatása, az erőforrások biztosítása, a nyugdíjba menő pedagógusok pótlása. Elmondása szerint ez utóbbi nehéz feladat, mert kevés fiatal választja a pályát és sok a pályaelhagyó. Felmerül a kérdés, mi a titka az évtizedek elteltével is szeretettel emlegetett óvodapedagógusoknak? 

„A jó óvodapedagógus ismérveit nem könnyű meghatározni, elsősorban azért sem, mert meg kell felelnie a kilenc kompetenciának. Úgy gondolom, hogy az ember saját magát viszi be hivatásába értékrendjével, példamutatásával, tudásával. Ha mindent megteszünk annak érdekében, hogy kereteinken belül a legjobbat nyújtsuk önmagunkból, képezzük magunkat a kor kihívásaira válaszolva, innovatív, kreatív ötletekkel színesítsük környezetünket, akkor a gyermekek fejlődését szolgáljuk.”

Kulcsszó: a szeretet

Szarvas Rita

Szarvas Rita mestertanár harmincöt éve tanít magyart és történelmet a Móricz Zsigmond Gimnáziumban. A pályán eltöltött idő is elismerésre méltó, most pedig egyike lett azoknak, akik megkapták Szentendre Város Pedagógiai díját. 

Megtiszteltetés számára ez a díj, amivel a város, az éltető közeg, amit annak idején a lakóhelyéül, tevékenysége színhelyéül választott, elismerte azt a szolgálatot, amit mindvégig szívvel-lélekkel és szeretettel végezett. Elmondása szerint mindig nagyszerű tantestületben dolgozott. Amikor fiatal tanárként bekerült a kollektívába, igyekezett minél többet ellesni a kollégáktól. „Somodi Laci bácsi rajz-művészettörténet tanár volt az egyik példaképem, de mindig nagyszerű munkatársak vettek körül. Amikor a korom alapján középmezőnybe kerültem, attól fogva a fiatalokat lestem, hogy mi az, amit tanulhatok tőlük, és mi az, amiben változnom kell. Az inspiráló, ösztönző közeg az, ami megtartja az embert egy munkahelyen, ilyen közegben dolgoztam mindig.” 

A Móricz Gimnázium különlegessége talán, hogy számos korábbi diák ma az iskola tanára. De tanárnak lenni nem könnyű, a kiégés nehezen kerüli el a pedagógusokat. Szarvas Rita sem volt ezzel másként. Néhány éve úgy gondolta, hogy a muzeológia felé fordul, és beiratkozott az egyetemre nappali tagozatra, így próbálván pályát változtatni. Az egyetem nagyszerű volt. Azt hitte, hogy eltávolodott az iskolai dolgoktól, a pedagógiától, de ellenkezőleg, egyre közelebb került hozzá. Mire elvégezte a szakot, feltöltődött, és maradt a tanári pályán. 

Annak idején, 1987-ben, amikor tanítani kezdett, a gyerekek pedagógusnap alkalmából egy rádióműsort készítettek. Mint új tanárt, megkérdezték, hogy számára mi a fontos a tanításban. A tapasztalatlanok magabiztosságával rávágta, hogy természetesen a szeretet: az irodalom szeretete, a tantárgy szeretete. Meg szeretni a diákokat és a kollégákat egyaránt. Azóta se tudna más feleletet adni erre a kérdésre. Sokan mondják, hogy változnak a gyerekek, és ezt ő is csak megerősíteni tudja. 

„A legnagyobb változás az, hogy a mai gyerekeknek sokszor úgy kell komoly döntéseket hozniuk, hogy nincsenek meg az ismereteik az adott dologról. Az életük sokkal jobban beszűkült, mint egy vagy két évtizeddel ezelőtt. Beülnek az autóba otthon, kiszállnak az iskola előtt, majd délután ugyanott felveszik őket. Nem ismerik a világot, nem tudnak viselkedni. Nem tudják, hogy kell a náluk kisebbekkel kapcsolatot létesíteni, vagy épp az idősebbekkel. Gyakran belefut az ember, hogy teljesen magától értetődő dolgokat kell elmondani, például azt, hogy hogyan köszönsz valakinek, vagy nem állsz a folyosó közepére, mert elállod a közlekedők útját. Ha mindezeket türelmesen, szépen elmondja az ember, akkor rácsodálkoznak, hogy tényleg; és hallgatnak arra, aki elmagyarázza. Ennek az az oka, hogy a gyerekek túlnyomó többsége burokban él. Nem véletlenül vezették be az iskolákba az önkéntes munkát. A cél, hogy vegyék észre, vannak állatok, akikkel törődni kell, védelemre van szükségük, hogy vannak emberek, akik szükséget szenvednek, hogy lépjenek ki a komfortzónájukból.”

Meglepő vagy sem, a tanárnő elmondása szerint nagyjából egy évtizede, mióta lazábbak, sokfélék lettek a családi kötelékek, megfordult a sorrend, és az oktatás-nevelésből nevelés-oktatás lett. Nagyon sok olyan feladat áthárult az iskolára, amit korábban természetes módon a család látott el,: megtanítani köszönni, urambocsá’ a menzán késsel, villával enni. Mára már ez is a tanár feladataihoz tartozik. De nem csak a gyerekek változnak, a tanárok is. Szarvas Rita szerint nagyon érdekes és újszerű, hogy az új kollégák a személyiség erejére kevésbé építenek. Számára a tanítás mindig egy kicsit a színészi elhivatottsággal volt egyenértékű. Be kell menni a tanterembe, meg kell jelenni, a lehető legtökéletesebben kell bemutatni a művet. Számára a felkészülésnek ez mindig nagyon fontos része volt. Úgy látja, hogy az új kollégái, akik egyébként remek tanárok, erre a dologra kevesebb hangsúlyt fektetnek. Nagyon kedves, nagyon laza fiúk és lányok, akiknek más eszközeik vannak a gyerekek megnyerésére. Tapasztalata szerint a gyerekek elsősorban azokat a tanárokat kedvelik, akik követelményeket állítanak. A digitális oktatás során nagyon furcsa élmény érte. Rengeteg időt töltött azzal, hogy a neten keressen olyan anyagokat, amiket vetíthet a gyerekeknek, hogy színesebbé tegye a tananyagot. Amikor egy-egy órára nem talált megfelelőt és mentegetőzni kezdett, a diákok azt mondták neki, hogy őt akarják látni, hallgatni, filmet néznek eleget. Azt kérték, hogy beszélgessen inkább velük, mondja el nekik, ami fontos és lényeges. 

Nem volt egyszerű a tanárok helyzete, hiszen egyik napról a másikra kellett váltaniuk az online oktatásra, sokuknak gyakorlata sem volt benne. 

„Egyik napról a másikra kellett ezt a dolgot megugrani, de azt hiszem, elhatározás kérdése az egész”, mesélt saját esetéről a tanárnő. „Az elején napi tíz-tizenkét órát ültem a gép előtt, hogy színes, változatos órákat tudjak tartani, hogy beszéltessem a gyerekeket, hogy érdekes legyen mindaz, amit csinálniuk kell. Ez különösen nyelvtanból volt nehéz. És ebben nagyon sokat segítettek nekem a diákjaim. Én ugyanis nem vagyok digitális bennszülött, de akármikor segítséget kértem tőlük, nagyon szívesen segítettek, sőt egy kicsit már rangot is jelentett, hogy ki segít a tanárnőnek. Én abban láttam ennek az oktatási formának a hátulütőjét, hogy mi is elvesztettük egy kicsit egymást. Nehezebb volt kapcsolatot létesíteni a kollégákkal. Az iskolában például szünetekben a folyosón két mondatban figyelmeztetni tudjuk egymást, amire kell és rögtön tudunk reagálni. De volt pozitív hozadéka is ennek szokatlan helyzetnek. Számomra az egyik örömforrás az volt, hogy állandóan írogattak a gyerekek. Az első lezárásnak a végén, júniusban láttam, hogy március közepétől több mint háromszáz levelet kaptam és írtam meg a gyerekeknek. De volt olyan diák is, aki csak azért írt rám, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Érződött, hogy fontos számára tartani a kapcsolatot.”

 

Zimre Zsuzsa

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/10. számában.

További cikkeink a témában