Hogy kezd bele az ember egy ilyen hatalmas kiállítás előkészítésébe? 

Bodonyi Emőke (B. E.): A Ferenczy Múzeumi Centrum részéről én voltam megbízva a projekt koordinálásával, és legelőször összeállítottam egy kutatócsoportot a kiállítás létrehozására. Mindenképpen szerettem volna olyan kollégákat bevonni, akik ismerik valamelyik hazai művésztelep történetét, mert mindegyik életét sajátos lendület, dinamika, felfutás, lecsendesedés jellemzi. Így került be Szűcs György, aki a nagybányai művésztelep szakértője, illetve Tóth Károly, aki pedig a hódmezővásárhelyi művészteleppel foglalkozott. Emellett meghívtam egy nagyon kedves régi kollégámat, Verba Andreát, aki korábban szintén a Ferenczy Múzeumban dolgozott. Már ekkor is tapasztalhattuk, hogy Andrea milyen különleges érzékenységgel fordul a szentendrei művészet felé. Rengeteg projektet vittünk közösen, ismertük egymás gondolatait, és úgy vélem, hogy végül egy nagyon jó kutatócsoport állt össze. 

Verba Andrea (V. A.): Megtisztelő és örömteli, hogy meghívást kaptam ebbe a csapatba. 1994 és 2007 között dolgoztam a Ferenczy Múzeum kötelékében. Itt nőttem bele a művészettörténet művelésébe az akkor itt dolgozó kollégák – Hann Ferenc, Mazányi Judit, Kiss Joakím Margit, Schenk Lea, Novotny Tihamér, valamint Chikán Bálint – között. Beleláthattam abba, hogyan dolgozik a múzeum, és ez hasznos tapasztalat volt számomra. A mostani felkérés pedig izgalmas visszatérésnek bizonyult olyan régi közös témákhoz, mint például a Szentendrei Régi Művésztelep története. Amikor ide kerültem, a múzeumnak volt egy kitűnő adattárosa, Balogh Lászlóné Jutka, aki fantasztikus gyűjtőszenvedéllyel állította össze az adattár anyagát, amelyet mi is mindannyian használtunk, mi is gyűjtöttünk témába vágó anyagokat, és ez a jelenlegi kiállítás megvalósítását szintén nagyban segítette. Az előkészítésnél figyeltünk arra, hogy új szemléletet adjunk a tárlatnak, ami friss, eleven megközelítése annak, ahogy a művésztelepi munkáról beszélünk.

B. E.: Szeretném megemlíteni Tóth Antal művészettörténészt is, aki az 1970-es években szintén a Ferenczy Múzeum munkatársa volt. Rengeteg anyagot gyűjtött a Régi Művészteleppel és Szentendrével kapcsolatban. A saját gyűjteményéből sok fotó került a Szentendrei Festők Társaságának jegyzőkönyveit, iratait közreadó, 2007-ben megjelent kötetbe, melyen akkor együtt dolgoztunk. Ezek a régi archív fotók, amelyek a művésztelep korabeli életét dokumentálták, jelentősen segítették a kiállítás megrendezését és a kötet szerkesztését.

Mik voltak a legfontosabb szempontok a tárlat felépítésében?

B. E.:  Sokan azt gondolták, ha egy művésztelep százéves fennállásának évfordulója alkalmából rendezünk egy kiállítást, akkor az egy emlékkiállítás lesz. Az elejétől fogva pontosan tudtuk, hogy nem ez lesz a kiindulásunk, mivel ez egy élő művésztelep, és ezért mindenképpen szerettük volna a kortársakat is beemelni. Tehát ez a száz év tényleg a művésztelep történetének száz évét tekinti át az elődöktől kezdve egészen a ma is ott alkotók munkásságáig. Nagyon jó volt a kortárs művészekkel az együttműködés, többnyire közösen választottuk ki a bemutatott műtárgyakat. A MűvészetMalom mindhárom épületszárnyát megtöltöttük, és így jött létre ez a nagy kiállítás. A tárlatnak van egy nagyon határozott vezérvonala, amely mentén jól követhető, hogyan váltották egymás és hogyan éltek egymás mellett a különböző generációk. Erre utal a kiállítás logójában szereplő, a százas szám részét képező, két egymásba kapaszkodó négyzet is, amely a szentendrei városháza homlokzatát díszítő két jellegzetes szentendrei ablakból indul ki. Mind a kiállítás, mind a katalógus arculatának kialakítását Hajdu Gábor grafikus végezte, aki kreatív ötleteivel végig támogatta a munkánkat.

V. A.: Benne volt a koncepciónkban, hogy ezt a kapcsolódást kihangsúlyozzuk: bemutassuk a kortárs művészet esetében a gyökereket is, hiszen sok visszautalás van a régebbi alkotókra. A nagy öregek is kortárs művészek voltak valaha, ugyanúgy keresték azokat a gyökereket, amikhez vissza tudtak nyúlni, és így tudtak létrehozni valami újat. Egy folyamatos és eleven párbeszédről van szó. Ha végigjárjuk a kiállítást, lehet látni, hogy a jelenlegi kortársak is klasszicizálódnak bizonyos értelemben, ma már ők azok, akik idősebb művésznek számítanak, tehát ez a stafétaátadás a jelent is jellemzi. A másik ilyen fontos szempont, hogy a kiállítás nem a szentendrei művészet teljességét, hanem a szentendrei művésztelephez kapcsolódó művészek körét mutatja be.

Ha már a generációkról beszélgetünk, a kiállítás katalógusában remek interjúk készültek a Vajda Lajos Stúdió művészeivel, akik sokáig a művésztelepen kívül maradtak.

B. E.: A Vajda Lajos Stúdió, a ’72-ben megalapított, a művészet szabadságát hirdető fiatal művészek csoportja sokáig távol tartotta magát a művészteleptől, nem is igen kereste az itt alkotó művészekkel a kapcsolatot. ’92-ben történt a váltás, amikor először Aknay János, majd Vincze Ottó bekerültek a művésztelepre és műtermet kaptak. Ekkortól egy nagyon érdekes tendencia kezdődött. Aknay János számára egyre fontosabbá vált a szentendrei múlt, az építészeti, művészeti örökség, vagy említhetném Bereznai Pétert is, hiszen – még a művésztelepi tagsága előtt – a metafizikus irányba való elmozdulás megváltoztatta a művészetét. Ez a filozofikus megközelítés merőben eltért a korábbi munkásságára jellemző szürrealista, különféle anyagokat kombináló, underground szellemiségű felfogástól.

V. A.: Érdemes rámutatni arra, hogy a fiatalok ellenállása, tulajdonképpen a párbeszéd része, bármennyire is valaminek ellenében határozzák meg magukat fiatalon, nagyon izgalmas, ahogy felismerik, vagy idővel ráhangolódnak azokra az értékekre, amelyek benne vannak ebben a hosszú, száz évet felölelő folyamatban. Ez mind az életkor előrehaladtával történik meg, és hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a Vajda Lajos Stúdió egy idő után megkapta a figyelmet a múzeumtól is.

Meglepő, hogy mennyi női alkotó volt a művésztelepen.

B. E.: Amikor a telepalapítók megkapták a Deák Ferenc utcai, korábban a Munkásbiztosító tüdőszanatóriumának az ingatlanát, 1929-ben meghirdették a szabadiskolát, amelynek hírére nagyon sok művész érkezett ide. Voltak közöttük művésznövendékek vagy művészi ambícióval rendelkező, a főiskolára készülő fiatal nők és férfiak. A kezdetektől több, a főiskolán vagy máshol végzett festőnő is megjelent, mint például Szuly Angéla, Modok Mária, Gálffy Lola, Vaszkó Erzsébet, később Szántó Piroska, Beck Judit, akiknek kötődése a telephez tartós maradt. A nőművészek jelenléte végig meghatározó volt a művésztelep történetében, ezt számos archív fotó is dokumentálja, és ez a tendencia ma is megfigyelhető.

Többször hangsúlyoztátok, hogy mennyire fontos szimbólum volt minden korszakban a művésztelep kertje.

V. A.: A személyes műtermek mellett a kert egy közösségi alkotótér volt a művészek számára, egy olyan tér, ami tulajdonképpen a műterem egyfajta kiterjesztése. Ennek a gyökerei már benne vannak a 19. századi európai művészetben is, amikor megalakulnak a művésztelepek és fontossá válnak a művészkertek. A természet és az ember kapcsolata és az erről a kapcsolatról alkotott képünk, mindig megmutat valamit abból, hogy ez az alkotótér milyen mértékben tudja hordozni a világról szóló tapasztalatot. Különféle korszakokban teljesen más volt ugyanannak a kertnek az ábrázolása. Más egy békés időszakban, más a háború után, ahogy a trauma feldolgozása elevenedik meg, és más például az ’50-es években, a szocreál, a dogmatikus kultúrpolitika idejében, amikor a kert a visszavonulás tere, a belső rendet, a megtartó erőt sugallhatja.

Óriási munka két éven át azon dolgozni, hogy minden apró részlet a helyére kerüljön.

V. A.: A kutatócsoport rendszeresen összeült és szebbnél szebb képek közül válogathattunk. A kiválasztás folyamata sem volt egyszerű, és szívünk vérzett, amikor ki kellett valamit hagyni. Gyűjteményi, aukciós és a múzeumi anyagokban fantasztikus leleteket fedeztünk fel, de nagyon összetett háttere van annak, hogy mi tud eljutni egy kiállításig. Persze előbukkantak eddig lappangó művek is.

Előkerültek eddig lappangó művek is? Melyek ezek?

B. E.: Nagyon örültünk annak, hogy Korniss Dezső egyik régen látott műve, a Doboló is bekerült a kiállításba. Heintz Henrik száz évvel ezelőtt festett Cirkusz című festménye egy aukción bukkant fel, és így jutottunk el egy gyűjtőhöz, akiről kiderült, hogy az alapító nyolcak művei iránt érdeklődik. Egy galériában találtunk rá Bánáti Sverák József egy nagyon szép korai festményére, mely korábban a szentendrei Bindorfer-gyűjtemény része volt.

Interjú: Gergály Judith

Fotók: Ferenczy Múzeumi Centrum