Ritkán szoktak tudósítani arról, hogy ilyentájt alakulnak meg a nemzetiségi önkormányzatok is. Tudva ezt, én most mégis előfurakodtam magunkkal, és e kis bemutatkozó fércet elküldtem a SzeVi-nek. Ennek pedig nem az az oka, hogy Szentendre Város Horvát Nemzetiségi Önkormányzat tagjai is fel szeretnének kerülni a címlapra, hanem mert az ügy, amellyel bennünket a választóink megbíztak, szerintünk fontos, és szeretném, hogy ez is – legalább szerény – közérdeklődésre találjon.

Bár lehet, hogy van, akiket már untat, de hát mi vagyunk a város múltjának, a tradíciók és szokások egyik kis darabkájának őrzői és hordozói is Szentendrén. Amely persze nem mindig fényes, és időnként olyan zegzugos, mint a ciprovaci városrész, és annyira savanyú is mint a zölden szedett Delavare szőlő Bukmirovac északi oldalán, de hát ettől még igaz a klasszikus mondás: „Sine preteritis nulla futura”, múlt nélkül nincs jövő. No, meg persze azért is pötyögtem e sorokat a képernyőre, hogy eljusson városatyáink és anyáink fülébe, hogy mi is vagyunk, a törvény szerint velük egyenrangú jogokkal és felelősséggel választóink felé. Jó, nem olyan szépek és fontosak, mint ők, de vagyunk, és hátha tudunk néhány olyan dolgot indítványozni, javasolni, amely a város nagyobb közössége számára érdekes, esetleg fontos is lehet. Ilyen szerintünk például Stéger Ferenc, a századforduló magyar Pavarottijának emléke. Aki – bármennyire is meglepő – Franjo Stazic néven korának világsztárja volt és sikert sikerre halmozott pályájának háromszázötven szereplésével. Fellépett anno a világ összes nagy operaházában, beleértve közéjük az opera Mekkáját, a Teatro alla Scalat is. Neve összekapcsolódik az első horvát nemzeti opera bemutatásával, ő énekelte – ami számunkra fontos – a Ljubav i zloba tenor főszerepét, és ezért aztán jobban tudják Dubrovnikban mint Izbégen, hogy hol és milyen állapotban van emléktáblája.

Ha csak a mostanság oly divatos gasztronómiát említem, talán ezért is érdekesek lehetünk. Ugyanis kevesen tudják, hogy a szentendrei dalmátok receptjei között legalább egy tucat olyan van, amelyért Velencébe utazunk. Mert a frittelle, bomboloni, arancini, bár más néven, és az évtizedek alatt szentendreire adaptálódva, de nálunk is megtalálható. Elég lenne Ano nénit megkérni, hogy süssön pár darab fritulát, bóbicit vagy marelicás csigát és ezért már nem kell elutazni.

Vélhetően a szentendreiek egy része hallott már az Ivan danról, sőt, a magamfajta öregek talán még látták a hetvenes években Feri bácsit is, amikor talpig fűzfabokornak öltözve dodolázott (ami nem tévesztendő össze a dudolászással, mert az előbbi esőkérő ceremónia) egy-egy tikkadt nyári napon a Fő téren és Bogdányi utcában.

De az biztosan meglepne némely szentendreit, hogy kőműves szomszédja ha Velencében járna, és bekopogna a padlótól a plafonig Carpaccio faliképeivel tele Scuola di San Giorgo degli Schivaoni kapuján, és bemutatkozna, hogy ő (régi dalmát nyelven) a Fazekas, a rektor kezét tördelve a megtiszteltetéstől kísérné a nagyterembe, mint nagytiszteletű vendéget, hisz egyik őse a dózse testőrségének dicsőséges tagja volt.

De hát a nemzetiség és a múlt nem a több tucatnyi recept vagy a braci vendégház miatt fontos, hanem például azért is, mert ha anno hallgattak volna Pismány víkendes meghódítói Máróra, hogy nem szabad az obalát, mocirt, suhozidot (kinek melyik elnevezés tetszik a száraz kőfalra)  lebontani, és a víkendház alapjába a betonba dobálni köveit, amelyekkel anno teraszossá volt alakítva a hegyoldal és olyan volt, mint valamelyik Kornatihoz tartozó aprócska sziget: Žut, Piškera, Kurba vagy Vela, akkor most a nagyobb esőnél nem keletkezne akkora patak az utcán, hogy amikor lezúdul a hegyről, átmegy még a házakon is. Hogy jobb eltűrni a Szamárhegyen lakónak, ha a telkén a szomszéd pincéjének szellőzője van, mert ha eltömi, és a pince átnedvesedik, a házzal együtt megindulhat a hegy is a vizes márgán a Duna felé, mint szánkó a havon. Hogy nem viccből nevezhették el eleink az egyik kis völgyrészt Öt forrásnak, hanem mert vélhetően ott valóban voltak források. Így aztán ne lepődjön meg a telket nemrég vásárolt építkező, hogy hiába tömködi akár betonnal is, mert a víz itt újra és újra utat talál magának.

De hogy ne csak efféle földhözragadt dolgot említsek, szívesen írom ide, hogy az egyik nagy tudományos településfejlesztési konferencián dr. Meggyesi Tamás professzor emeritus, urbanista  „A városok identitás rétegeiről”, mint a városfejlesztés egyik kulcskérdéséről tartott előadást. A múlt ismerete, a szokások megtartása, a tradíciók ápolása nem ezért fontos, hanem mert olyan egyedi színgazdagságot tarthat életben, amely Szentendrének sokáig jellemzője volt. S ahogy egyre több régi óvárosi épületünket festeti fehérre a hatóság, no meg a divat, és fakul tőle Szentendre óvárosa, én egyre jobban élvezem a színes Burano tarkaságát, no meg a Szamárhegyen is megtalálható buranelli, a gyűrű alakú, idővel sütivé lett hajóskenyér miatt is.

Szóval, kicsik vagyunk, és kevésbé érdekesek és fontosak, mint a nagyok, ezért aztán, mint a rossznak mondott gyerek, megpróbáljuk majd sok izgéssel, mozgással, rendezvénnyel – a mi esetünkben véleménnyel, indítványokkal kezdeményezéssel – magunkon tartani a város közösségnek figyelmét, és abban reménykedünk, hogy városért felelős testület partner lesz ebben, és nem csak bólogatással támogat bennünket!

Benkovits György elnök
Horvát Nemzetiségi Önkormányzat