A szentendrei Ferences Gimnáziumból hogyan jutottál el a legsűrűbb underground művészvilágba?

A szüleim vallásosak voltak, gyerekkoromban minden vasárnap délelőtt a templomban ültem, és azzal foglaltam el magam, hogy nézelődtem. Hatottak rám a barokk szobrok, a képek. A Ferences Gimnáziumban két osztályt végeztem el, de hamar kiderült, hogy nem érdekel a tanulás. Nem tetszett. Sokat rajzolgattam, már tizennégy évesen elkezdtem festeni. Ami tetszett, hogy Páter Sós Ányos lett az osztályfőnökünk, aki haladó gondolkozású tanár volt, mindenkinek olyan feladatokat próbált adni, ami passzol a természetéhez. A Ferences gimi bejárata máig is egy fémből hajlított képzőművészeti alkotás, amit többek között a mi osztályunk készített politechnika órán. Amikor a szüleimnek bejelentettem, hogy én már harmadik osztályba nem lépek, kitört a botrány és közölték, hogy rendben, de akkor szakmát kell tanulnom. Így kerültem Kecskemétre nyomdásztanulónak. Ott megismerkedtem pár hasonszőrű fiatallal, akik szintén zenéltek, írtak, festettek, és akik máig is barátaim, köztük feLugossy Lacával. Egyikünk apja elintézte, hogy a város közepén kapjunk egy helyiséget, ahol kiállításokat rendezhetünk. Létrehoztuk a Purgatórium nevű klubot, amit a megnyitó után három nappal bezártak. Zenekarok játszottak, dadaista verseket olvastunk fel, és ekkoriban írtam az első edwinista kiáltványomat, amit itt hoztam nyilvánosságra.

Az edwinizmus olyan izmus, ami a saját kreálmányod. Mit jelent?

Én sem tudom. Máig is a kutatásom tárgya. Az előzménye, hogy egy szentendrei vihar alkalmával – ami lenyűgözött a nagy dörgésekkel, villámlásokkal –, egyszer csak berepült a teraszajtón át egy bogár, amibe beleképzeltem, hogy egyenesen az űrből jött. Edwinnek neveztem el, innen ered az edwinizmus. Az első edwinista kiáltványom egy manifesztum volt, ilyenek voltak benne: temessük el a valóságot, ami látszólagosságával hazuggá tesz minden formát… biztosítsunk helyet a képzeletünk végtelen lehetőségének. Tizenhárom pontból állt, és ki is nyomtattam a nyomdában, tíz példányban. 

Legendás barátságod feLugossy Lászlóval máig tart. Mit jelent a nevetekben az „ef” és a „fe”?

Én, mint edwinista, felvettem az e előtagot, Laca meg az ő művészeti magatartása kifejezésére az f-et, ami annyi tesz: fenomén. Pár év múlva mondtam neki, hogy cseréljünk betűt, neki adtam az e-t, ő nekem adta az f-et. Azóta én ef vagyok, ő meg fe. Lacával nagyon gyümölcsöző volt a kapcsolatunk, mert hatottunk egymásra, nagyon jól kijöttünk. Egyszer rendezett egy szegedi szabadtéri tárlatot, és nekem ez adta az ötletet, hogy ilyet Szentendrén is csinálhatnánk, a legjobb helyszínen, a várdomb falán. Már a legelsőnek óriási sikere volt, és elhatároztuk, hogy minden október első vasárnapján megcsináljuk a Szabadtéri Tárlatot a Templomdombon. 

Amikor nekem és Lacának is sikerült megúsznia a két év katonaságot, ennek örömére happeninget szerveztem a Fő térre, dadaista szellemben. Minden cselekedetünket művészeti alkotásnak tekintettük. A Szentendrei Teátrum Fő téri színpadán esténként a Jutka Perzsi című darab ment, de napközben kihasználatlanul állt a színpad, úgyhogy délután négykor egy húszperces akciót bonyolítottunk le ott, ami rendőri intézkedésbe torkollott, igazoltatásokkal. Egyre többen lettünk, mert megálltak a járókelők, turisták és nézték, mi történik. Erre egy önkéntes rendőr betelefonált a rendőrségre, hogy gyanús fiatalok gyülekeznek a téren. Kijöttek, és mindenkit letartóztattak. 

Nagyon sokszor rátok aggatták a címkét, hogy lázadók, ellenállók vagytok, de ezt mindig cáfoltátok.

Mi aztán nem akartunk forradalmat csinálni, a magunk dadaista szellemében éltünk, eszünk ágába nem jutott, hogy abból baj lehet, ha felolvasom az arra tévedt járókelőknek egy szürrealista írásomat, amit én magam sem értek. Előző nap néhány kézzel írt meghívó készült, amiben benne állt, hogy az előadás nézői szerves részévé válnak az előadásunknak, azaz én totális színháznak tekintettem az akciót. A letartóztatásunk után hat hónapig vizsgálati fogságban voltunk, és semmiről nem kaptunk hírt. Amikor kiengedtek, akkor derült ki, hogy egy koncepciós per áldozatai lettünk, mert azt hitték rólunk, hogy valamilyen szervezet vagyunk, és a rendszer megdöntését tűztük ki célul. A házkutatásnál megtalálták nálam az edwinista kiáltványt és az egypéldányos, kézzel írt könyveinket. A fő baj az volt, hogy megtalálták a kiállítások vendégkönyvét is, amibe filctollal beírtam, hogy ha a következő akcióról értesülni szeretnél, írd be a címed. De nemcsak magyar turisták írták be a címüket, hanem külföldiek is. Így azt hitték, ez valami nemzetközi összeesküvés. Külön ügyosztályt hoztak létre és hat hónapjába került a belügynek, mire kinyomozták, hogy szó sincs összeesküvésről. A hat napig tartó tárgyalásunkat állítólag a Szabad Európa Rádió is bemondta a hírekben, hírhedtté váltunk akaratunkon kívül. Tízen voltunk vádlottak, és akarategységben elkövetett garázdaságért mindenkit elítéltek pont annyi időre, amennyit már leültünk, tehát elengedtek bennünket.

Mit kezdtetek a szabadsággal?

Kijöttünk, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk. A harmadik kiállításra már rengetegen jöttek, tíz éven keresztül mentek a Szabadtéri Tárlatok. Igen ám, de miután a rendőrségi ügy ilyen nagy port kavart, behívattak a tanácsházára, és közölték, hogy szakkörré kell alakulnunk. „Bármit csináltok Pista, szóljatok, kérjetek engedélyt, és mi mindenben segítünk. Az a lényeg, hogy tudjunk róla” – mondták. „De nem lehetne, hogy ne szakkör legyünk, hanem stúdió? – kérdeztük. „Nagyon jó, legyen stúdió. Adjatok neki nevet. Vajda Lajos, a híres szentendrei festő lehetne? Nagyon jó! Legyen Vajda Lajos Stúdió!”.

Így alakult meg a VLS. Kaptunk egy fiatal művészettörténészt, Tóth Antalt, aki megfogalmazta céljainkat. Kaptunk helyszínt is a Péter-Pál utcában. Lett egy gyönyörű, keresztboltíves pincénk – szárnyakat kaptunk! Máig körülbelül hatszáz kiállítás szerveződött azon a helyen. 

Mindig képes voltál magad köré gyűjteni az embereket. Gondolok itt a szentendrei performansz fesztiválokra vagy a kultikussá vált zenekarokra, mint például az A. E. Bizottság, az efZámbó Happy Dead Band.

Olyan hellyel, mint a VLS pince, még a fővárosi avantgárd művészek sem rendelkeztek, így itt a kiállítások mellett nagyon sok koncertet és performanszt csináltunk. Amikor ránk jött a zenélés, volt hol próbálni, volt hol előadni. Az A. E. Bizottság zenekart szabadidő zenélésnek tekintettük, és ebből kristályosodott ki az intuitív, asszociatív hangterápiák és zajbalettek műfaja, ami később felvirágzott a performansz fesztiválokon. Szerettem örömzenélni házibulikon, kötetlenül, és amikor a Bizottsággal leálltunk, felszabadult egy csomó energia, és a Happy Dead Band kicombosodott. Máig is gyakran fellépünk. A felszabaduló energiák miatt időnk lett a Kis Magyar Performansz és Nehézzenei Fesztiválok szervezésére is. Az akkor már félig felépült MűvészetMalomba nemcsak magyar, de külföldi szereplőket is meghívtunk. Tíz évig bírtuk, de sajnos ezzel is le kellett állnunk, mert az anyagiakat nehéz volt összekoldulni.

Nemcsak a dalszövegeiteket idézik azóta is, de jó pár posztedwinista szólásod is bevésődött a kollektív tudatba, mint: „Minden ugyanaz másképpen.” – „Nem a látvány a lényeg, hanem amit beleképzelünk.” – „Olyan gondolatokat szeretnék ébreszteni a nézőben, amik nekem se jutnak eszembe.” 

Nem azért festek egy képet, hogy megmondjam, én mire gondoltam. Tudatosan gyűjtöttem azokat a motívumokat, amiknek egy vagy több jelentése van. A motívumok körbevesznek minket, már az óvodában is van jelünk. Miért van például az, hogy nincs rossz gyerekrajz? Mert a gyerek még ártatlan, nem fertőződött meg semmiféle előítélettel. Ösztönösen, ami az útjába kerül, lerajzolja. Egyszer a kezembe jutott az orosz börtönrabok tetoválásait feldolgozó könyv, innen is merítettem motívumokat.

Vannak újabbkori szólásaid is?

Nekifogtam a második edwinista kiáltványnak, aminek két pontja már van. Az első: Minden élőlény egy másik élőlényben él. Ebből sok minden következhetne, pláne, ha az emberiség jövőjére gondolok. Ezt mintha kihagynák a világ nagy rendezői az agyukból. Mert az életnek nincs eleje és vége. A második pont ez lesz: El tudsz képzelni olyan anyagot, ami attól van, hogy nincs? Én el, mert a hiány ugyanolyan súlyú. Mint ahogy az idő is anyag szerintem. Ha az időt összesűríted és rárakod a patikamérlegre, kijön, hogy mit tudom én, másfél deka idő. Mindig tudatosan gyűjtöttem a legnagyobb lehetetlenségnek tűnő mondásokat.

Amikor festesz, van egy napi időrended?

Semmiképpen nem presszionálom magamat, még akkor sem, ha megrendelés van. Olyankor mindig megköszönöm a megtisztelő felkérést, de hozzáteszem, hogy van egy feltételem. Mi az? Nincs határidő. Ezt nem mindig szeretik, de én akkor vagyok nyugodt, ha ezt elmondom. 

Mi az, ami most a leginkább foglalkoztat?

Csinálok egy könyvet, fejben, tizenhét éves korom óta. Ez már a finisben van. Sikerült a szanaszét került művekből több mint négyszáz fotót összegyűjteni, ami bőven elég egy albumhoz. Festegetek közben, de most ez a fő feladat, kiválasztani, mi kerüljön bele, mit írjak hozzá. Nincs eldöntve, hogy külön festészeti könyv legyen, és külön más, vagy keverjem. Valószínű, hogy keverni fogom, mert az a legegyszerűbb. Ez is egy régi dadaista találmány. Úgy írni verset, hogy kivágod az újságból a szavakat, összekevered, kihúzod, és ami véletlenül a kezedbe kerül, azt sorba írod. 

Sz. N.