– Miért éppen Krasznahorkai és miért éppen az idén? Azt hihetnénk, hogy „fülest” kaptak Svédországból.
– Most, a Nobel-díjnak örülve úgy tűnik, mintha erre az ünnepi időpontra időzítettük volna, de valójában régóta terveztem ezt a kiállítást. 2024-ben volt Krasznahorkai László hetvenéves, és eredetileg úgy gondoltam, jó lenne a jeles dátumra megrendezni. Így utólag nézve persze nem panaszkodhatunk az időzítés miatt. Krasznahorkai egy nagyon fontos szerző, ezt ugye már nem is kell hangsúlyozni, azért is választottam őt, mert olyan tágas kérdésekkel foglalkozik, amelyek nem feltétlenül a mai trendekhez, vagy a mai divatokhoz kapcsolódnak. Elsődlegesen a Tarr Béla filmek kapcsán volt adott a vizuális világ, de számos Krasznahorkai szöveg szól képzőművészeti alkotásokról, kultúrtörténeti tárgyakról, tehát mindenképpen volt arra esélyem, hogy látványt is tudok csatolni a szövegekhez.
– Komoly munka lehetett ilyen mélyen beleásnia magát Krasznahorkai munkásságába. Hogy állt neki?
– Tavaly októberben kaptam a lehetőséget, hogy megszervezzem a tárlatot, addigra Krasznahorkai László összes művét elolvastam és áttanulmányoztam, már voltak szempontjaim és ötleteim. Tehát én ezzel a titkos szándékkal folyamatosan érleltem magamban a lehetséges forgatókönyveket, reménykedve abban, hogy egyszer igent kapok az ötletemre.
– Hogyan építette fel a tárlatot?
– A cím két módon is árulkodó, a minduntalant azért választottuk, hogy túl lássunk azon az általános vélekedésen, hogy „apokaliptikus” szerző, ami jelzőként a Nobel-díj indoklásban is szerepelt. Mindamellett, hogy ez summázva akár igaz is lehet (bár korántsem a teljes életműre vonatkoztatva), az ő szándéka a folyamatos írás és a világ megértésében való folyamatos tevékenykedés az íráson keresztül. Féltően közeledik a témáihoz, az emberekhez, a kultúrához, veszteségtudattal, de nem (csupán) azzal a negatív, lehúzó érzéssel, amit többnyire az őt nem(igen) olvasók szoktak neki tulajdonítani. Ez a minduntalan egyben a prózastílusárra is utal persze, a nagyon-nagyon összetetten épülő, áradó mondataira.
A kiállítás fő érdekessége, szokatlan megközelítése, hogy aki idejön, az nem Krasznahorkai László személyéről kap kiállítást, nem őt állítottam a középpontba, hanem a prózavilágát, a szövegeit, azt ahogy az ő univerzuma felépül, működik – arra tettem kísérletet.
– A legelején van egy elképesztő adatvizualizáció arról, hány nyelven jelentek meg a kötetei és melyik kötetét fordították le a legtöbb nyelvre.
– Ez az összetett ábra az egész világ könyvtáraira kiterjedő adatgyűjtés révén valósult meg, amit Király Péter (Göttingen) és Kiséry András (New York) bevonásával sikerült megalkotni. És itt megemlítem Andorka Tímeát is, aki a kiállítás grafikusa, nélküle ezek a látványos, vonzó megvalósulások elképzelhetetlenek. Kapcsolódva a fordításokhoz és az író világban való jelenlétéhez három térképet is mutatunk, ami Krasznahorkai szövegeinek helyszíneit kapcsolja össze az életének a helyszíneivel. Emellett öt fordítóval készítettem interjút, angol, német, spanyol, román és francia fordítókkal, hiszen mint tudjuk, fordítók nélkül nincs világhír – és Nobel-díj sem.
– Nem könnyű feladat egy irodalmi kiállítás létrehozásában, hogy a szöveget a látogatók közelébe hozza, izgalmassá tegye. Itt már az indító tér is azonnal beszippantja a látogatót.
– Ennek a térnek a témája az „úton lét”, ez a toposz Krasznahorkai Lászlónál folytonos variációkkal, de a kezdeti novelláktól, az első regényétől az egész életművön keresztül mindvégig hangsúlyos. Bolyongó karaktereivel állandó keresésben, üldözöttségben, otthontalanságban találkozunk. Ehhez kapcsolódóan láthatóak itt fotók, képzőművészeti munkák, szó szerint innen indul a kiállítás, és van itt egy „akadályozó” installáció is, amit azért használok, hogy a látogatót kibillentsem, aktivitásra sarkalljam. A kiállítás további tereiben is szorosan összekapcsolódnak az írásai a képzőművészettel.
– A második térben már feltűnik Bukta Imre, a harmadik tér pedig teljes egészében a szentendrei kapcsolódásoknak van szentelve.
– Krasznahorkai László 1974-ben érkezett Szentendrére, és ez egy fontos, érdekes találkozás volt az akkor már itt működő Vajda Lajos Stúdió művészeivel. Nagyon élénk, autodidakta, alternatív művészeti szcéna volt itt, ami Krasznahorkai Lászlóra is termékenyítően hatott, bár ő kilógott ebből a csapatból, ő maga egy nagyon jó gimnáziumba járt, ógörögül, latinul, valamint zongorázni tanult, ezzel együtt a klasszikus zenei műveltsége is nagy volt. Tehát egy meglehetősen más pólust képviselt itt, de pont ez a különbözőség az, ami miatt azt gondolom, hogy felszabadító és meghatározó időszak volt ez számára. Négyen szólalnak meg a kiállításra készült videóinterjúban: feLugossy László, a talán leginspirálóbb művészbarát, Bukta Imre, akivel a mai napig egymásra kíváncsi, baráti kapcsolatban vannak, Lois Viktor, aki legutóbb Krasznahorkai Herscht 07769 című regényének New York-i könyvbemutatóján különös hangszereinek egyikével lépett fel. Erdész Lászlót is megszólaltatom, hiszen a Műhely Galériában, a mai Karnevál Kávézó pincehelységében volt az első Krasznahorkai László felolvasás, amiről bemutatunk archív fotókat is.
– Láthatunk itt számunkra különösen fontos szentendrei relikviákat is.
– A szentendrei könyvtártól kaptunk kölcsön egy 2011-es kéziratot. A szentendrei könyvtárat anyagiakra hivatkozva be akarták zárni. Krasznahorkai László felindultságában – például ez az a kultúraféltés, amit korábban már említettem – meghívta Cserhalmi Györgyöt és Szörényi László irodalomtörténészt egy beszélgetésre, hogy közösen demonstrálják: emberiség, kultúra és könyvtár egymás nélkül nem létezhetnek, így tiltakozott a könyvtár ellehetetlenítése ellen. Ennek az eseménynek az alkalmával ajándékozta a Felejteni, felejteni novellájának a kéziratát a könyvtár számára. A személyes kedvencem a Dorothea Kávézó régi menüje, ami megmaradt a Bécsi Nemzeti Könyvtárban őrzött írói archívumában, erre jegyzetelt a Háború és háború című regényhez kapcsolódóan. És látható a hetvenes évek közepétől készülő Sátántangó gépirata is, ami 1985-re jelent meg, a könyv keletkezése ilyen módon időben tényleg Szentendréhez kötődik.
– Talán senkinek nem meglepő, hogy a Tarr Bélával közös filmeknek kiemelkedő szerep jutott a tárlaton.
– Gazsi Zoltán a Sátántangó című film gyártásvezetője archív fotókat, werkfotókat adott számunkra a forgatásról, jól átjön a filmforgatás, és laza közvetlenségben láthatók az ikonikus szereplők, közreműködők is. Az író és maga a rendező is mindig kiemeli, hogy egy nagyon sajátos, szinte állandó csapat jött akkor létre. Ennek a része lett maga Krasznahorkai László is. Amit nagyon szeretnek a látogatók, az a Sátántangó film bonyolult időszerkezete, még összeragasztott kockás papíros verzióban.
– Úgy tűnik Krasznahorkai saját élete kiegészítésként kis boxokba került itt a tárlaton. Ahogyan a pályája kezdete is, a régi Mozgó Világ folyóirat.
– 1977-ben, a régi Mozgó Világban jelent meg az első írása, a folyóirat írói, művészi közege mérvadó volt számára, hiszen ezen keresztül ismerkedett meg többek között Eszterházy Péterrel, Mészöly Miklóssal, Balassa Péterrel. Aztán ahogy egyre kevesebbet tartózkodott az országban, ebből a közegből is ki-kimaradt, egyfajta távolságtartással volt már csak jelen, de ez egy közvetlen és fontos része volt az irodalmi jelenlétének.
– A megnyitó után Krasznahorkai László maga is megnézte a tárlatot. Mit szólt hozzá?
– Nagyon megköszönte a nagy munkát, ami azt gondolom, érzékelhető a látogató számára is, és nagyon szerényen, nagyon emberien és humorral viszonyult a kiállításhoz. Azt láttam, ahogy mentünk végig a kiállításon, sokszor meglepődött, mennyi minden került ide abból, ami az ő világa. És hogy mennyi minden fért bele egyetlen kiállításba.
– Különleges, ahogy egy Krasznahorkaira jellemző nagyon hosszú mondat tekereg végig és átszövi a tárlatot.
– A mondatot a regényeinek az írásra reflektáló idézeteiből állítottam össze egyetlen se eleje – se vége mondattá, hogy összefogja látványban és az írói törekvéseinek folytonosságára rímelve a kiállítást. Részben ehhez kapcsolódik az utolsó teremben a napfelkelte–naplemente szöveginstalláció is, ami azon túl, hogy átfogja az életművet és nagyon érzékletes szövegekkel megidézhető motívum, amellett Krasznahorkai László, amikor a hosszú mondatairól kérdezik, több interjújában érvel azzal, hogy egy naplementét sem lehet rövidebb idő alatt „megúszni”. Nem beszélhetünk arról, hogy hosszú, meg rövid, mert nincs olyan, hogy hosszú naplemente, meg rövid naplemente – pusztán naplemente van.
Interjú: Gergály Judith
Fotók: Isza Ferenc
