Napokon belül itt a húsvét, de a rendkívüli helyzet, amelyben immár hetek óta élünk, az ünnepre való készülődésünkre is bélyeget nyom. Hamar Dávid, Szentendrén élő lelkésszel bibliai párhuzamokról és az ünnep üzenetéről beszélgettünk.
Lelkészként másképp fogsz szólni idén a megváltásról?
A válsághelyzet óta én magam is válaszokat keresek, minek következtében nemrég összegyűjtöttem néhány karanténhelyzetet a Bibliából. Ezek közül az egyik maga az ószövetségbeli húsvét, a Pészach (páska). A zsidók egyiptomi szabadulásuk előtti utolsó estén azt a parancsot kapták Istentől, hogy házanként öljenek le egy bárányt, a vérével jelöljék meg az ajtófélfát, hogy amikor éjszaka végigvonul Egyiptomon, a megjelölt házak megmeneküljenek a tizedik csapás alól. Ha a bárány túl nagy volt egy háznépnek, meg kellett osztozniuk, méghozzá nem a rokonokkal, vagy a barátokkal, hanem a szomszédos családdal – akár kedvelik egymást, akár nem. Vagyis számomra Isten azt tanítja a páskával, hogy a karantén egy speciális közösség, olyasvalami, ami az elzártság nélkül nem létezne, és ezt éljük meg most mi is a mindennapokban.
Milyen más „karanténhelyzetek”-ről szól még a Biblia?
Idesorolom a szombatokat és a több napos ünnepeket is (mint a Purim, a Sávuót, vagy a Szukkót), de elzárás a következménye bizonyos tisztasági törvényeknek is, melyeknek az okát az Ószövetség népe még nem is feltétlenül ismerte, mégis a követésükkel higiéniai szabályokat tartottak be. Szombaton – és az ünnepeken – a zsidók bezárják a boltjaikat és otthon maradnak. Ez számukra egyértelmű versenyhátrányt jelentett, pláne akkor, amikor más népek még nem ismerték a hétvégét. Isten mégis azt mondta, maradj otthon, és tartson meg a hited abban, hogy nem fogsz tönkre menni. Most mi is éppen ezt éljük – fogalmunk sincs, mi lesz a munkánkkal, a kenyérkeresetünkkel. Viszont éppen emiatt a zsidó szombat a gondoskodásról is szól, mert abban a parancsban, hogy „őrizkedj a munkától”, egyben az is benne van, hogy „bízz bennem”, hiszen Isten nem azért kéri ezt, hogy ellehetetlenítse a népét.
És milyen tanulságul szolgálhatnak ezek nekünk ma?
Valamennyi példa a hit próbatételéről, a közösség felé fordulás szükségességéről, valamint az egyéni felelősségvállalásról szól. Más úgy megélni ezeket az időket, hogy tudom azt, van egy felsőbb erő, aki azt is látja, amit én most (még) nem, és bármi történik, gondoskodik rólam. Ugyanakkor a közösségben való újfajta lét is egy próba – napirendet kell kialakítani, össze kell csiszolódni, tudni kell új módokon is megnyílni a másik felé, és hajlandónak lenni az önzetlenségre. Azt látom, nemcsak azoknak iszonyú nehéz ez a helyzet, akik egyedül vannak, hanem azoknak is, akik másokkal vannak összezárva. Mi most öten vagyunk otthon, de ez teljesen más minőség, mint egy szokványos hétvége, és még csak a 9. napnál tartunk, de mindannyiunk átélte már az érzést, hogy most inkább messzire szaladna. Ugyanakkor folyamatosan nyitva kell tartani a szemünket, hogy ki szorul segítségre. Ez az isteni észjárás az említett bibliai helyzetek mindegyikében megjelent, hiszen az elzártság ellenére is mindig volt valami, amit tenni lehetett. Ami pedig a felelősségvállalást illeti, az számomra arról szól, hogy bár most a közösség kizár, mert tisztátalan vagyok (vagy lehetek), de azzal, hogy engedelmeskedek – és betartom a social distancing szabályát – a közösségem javát szolgálom. Ez mind, amit elmondasz a fegyelmezettségről szól, a nehézségek papírforma szerinti ideális megéléséről.
Az élet azonban nem így működik, sőt, mindannyian élünk át félelemmel vagy aggódással teli perceket is. Manapság úgy gondolunk a félelemre, mint valami rossz, elűznivaló dolog. Pedig egy bizonyos szintig a félelem képes elvinni bennünket a jó irányba. Amikor életemben először elmentem az Adriára hajózni, hatalmas viharba keveredtünk. Teljes tudatlanságomban semmilyen félelemérzet nem volt bennem, azt gondoltam, elég lesz lemenni a kabinba, és majd lesz valahogy. A kapitány viszont félt. Ő teljesen tisztában volt azzal, hogy mi forog kockán, és ezért cselekedett – tudta, hogy minél hamarabb el kell jutnunk egy öbölbe, ahol kiköthetünk. Vagyis a félelem néha segít abban, hogy elkezdjük keresni, ami valóban szilárd, biztos pont tud lenni az életünkben.
Akkor a félelem egyben lehetőség is?
Igen. Azt gondolom, hogy ez most egy olyan pillanat, éppen húsvét előtt, amikor érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire megszoktuk, mindent az ellenőrzésünk alatt tarthatunk. Felépítettünk egy világot, amelyben van orvoslás, gyógyszerek, nincsenek már nagy háborúk, viszonylagos jólétben és alkotmányos rend adta keretek közt élünk. És mégis van, amit elvesztettünk. Néha az az érzésem, Istent nem a félelem, hanem a hamis biztonságérzet takarja el a szemünk elől. Most viszont megtapasztaljuk a törékenységünket, és én azt gondolom, az alázatból jó dolgok tudnak születni. Például elgondolkodhatunk azon, hogy elfogadjuk-e azt a szűnni nem akaró szeretetet, amivel Isten közeledik az emberek felé Jézus húsvéti áldozatán keresztül.
Más emberek leszünk, ha ennek vége lesz?
Szerintem mindannyian megpróbálunk majd oda visszamenni, ahol korábban is voltunk. A modernitás kerekei nem most fognak kizökkenni a sínről. Egy oxfordi professzorom pár éve azt mondta, ahhoz világégés kellene. Viszont amit átélünk, képes lehet átformálni a kapcsolatainkat – helyreállítani a kapcsolatunkat magunkkal, az embertársainkkal és nem utolsósorban Istennel. Ugyanis rengeteg kérdést, amit évek óta ad acta raktároztunk el, elő kell venni és meg kell válaszolni: Ki vagyok? Mi vagyok? Mi az én hatásom a világra? S vajon tényleg az a fontos, amit tegnap annak tartottam? Még csak két hét telt el, de azt látom, hogy már most nagyon sok, korábban háttérbe szoruló, fontos dolog sorolódott előre.
Hamar Dávid régészként végzett az ELTÉ-n, majd apologetikát és teológiát tanult az Oxfordi Egyetemen. Jelenleg a budapesti Agóra Corvin evangéliumi gyülekezet lelkésze, emellett házi sörfőző tanfolyamokat tart. Feleségével és három gyermekével Szentendrén élnek.
Gálfi Sarolta
Címlapkép: Medveczki Tamás
A cikk eredetileg a SZEVI 2020 április 8.-i számában jelent meg.
