– Sok szempontból különleges és rendhagyó előadás. Hogyan jött az ötlet, hogy feldolgozzák a hangoskönyvet?
– Összetett folyamat volt, annak idején Herczeg Tamás javasolta, hogy hallgassam meg, és említette, hogy szerinte van ebben egy izgalmas előadás lehetősége. Azt még nem tudta pontosan, hogy milyen módon, de hátha nekem van valami ötletem. Bevontam a gondolkodásba a látványtervezőt, Ágh Mártont és Zabezsinszkij Éva dramaturgot. Sokat terveztük, hogyan álljon össze, a fő koncepció egy olyan darab létrehozása volt, ami Kulka János jelenlegi helyzetével kompatibilis. Felkerestük, elmondtuk az ötletünket és elkezdtünk kísérletezni, hallgattuk a hangoskönyvet, megkértük, hogy csináljon dolgokat, figyeltük milyen a jelenléte, és hogy ez az egész hogyan működik.
– Kulka János egyből elfogadta a felkérést?
– Örült a felkérésnek. A betegsége óta sok szerepet visszautasított, és nagyon kevés alkalommal lépett színpadra, nagyon megválogatja, hogy mit játszik el. De mi szerencsés helyzetben voltunk, hogy ezt elvállata. Azt gondolom, hogy szeretne olyan szerepeket játszani, ahol a korlátozottsága ellenére ki tud bontakozni.
– Egyértelmű volt, hogy csak mozgás lesz benne?
– Igen, a hangoskönyv, ami végig megy a darab közben, az amúgy is csak szöveg. Egyébként a végén János felolvas a regényből egy részletet. Tehát megszólal a saját hangján. És az is egy nagyon erős pillanat. Ebben az előadásban az is izgalmas, hogy a régi hangját hallhatjuk, amit mindenki ismer, és szeret. Ezért is javaslom a nézőknek, hogy jöjjenek el, mert meghallgatják Kulka János régi hangját, de a mostani hangján is megszólal.
– Milyen volt a közös munka Jánossal?
– Nagyon izgalmas volt. Ez egy monodráma, hatvan perc hosszú, és ő végig precízen koncentrált. Nagyon sokat tett hozzá a próbafolyamat alatt, nagyon-nagyon erős a jelenléte a színpadon.
– A mimikája is fantasztikusan kifejező.
– Az, hogy ő szóban korlátozott, ezáltal a mozgása, a mimikája még kifejezőbbé, még igazibbá vált, tehát egy olyan unikális színházi élményt nyújt, ami nagyon ritka. Van az egésznek egy nagyon közvetlen igazsága János jelenlétében – amit a színházban sokszor keresünk – hogy egyszerre nagyon igazi, és mégis színház. Tehát János eljátszik egy szerepet, de annyira hitelesen játssza el, hogy az már szinte olyan, mint a valóság.
– A hangoskönyv három és fél órás, nem lehetett könnyű egy órában összefoglalni.
– Valóban ez egy komoly szellemi kihívás volt. A dramaturggal közösen együtt húztuk meg, az ő munkája is nagyon sokat számított. A színpadon egyébként más zajlik, mint a szövegben. János nem azt játssza el, ami a szövegben hallatszik, de aztán a két dolog kapcsolatba kerül egymással. Ezen nagyon sokat kísérleteztünk. De nem szeretnék spoilerezni.
– Úgy tudom, hogy a díszlet sem feltétlenül az, amire gondolnánk: egy szép, olasz, velencei táj.
– Egy hotelszoba. Velencét azért nem ábrázoljuk a színpadon, mert nagyon sok szó esik a regényben róla, és ezért a néző fantáziájára bízzuk.
– A darab minden tekintetben egyedülálló. Tud hasonlóról a világban?
– Nem! Sajnos azt mondhatjuk, hogy ez egy magyar ügy, mert kell tudni valamennyire János helyzetét. De szerintem nemzetközi porondon is megállná a helyét!
– Milyen volt a darab fogadtatása?
– Nagyon pozitív. Először a Jurányi Inkubátorházban volt a bemutató, de olyan sokan érdeklődtek, hogy az Átriumba is áttették az előadást, ahol havi kétszer teltházzal ment. Örülünk neki, hogy sok helyen előadhatjuk, nem csak Budapesten, hanem vidéki városokban is. János maximalista és minden alkalommal magas színvonalon játszik.
– Gondolom jól esik Kulka Jánosnak, hogy ilyen nagy szeretettel visszavárta a közönség.
– Őt leginkább a színészi kihívás inspirálja. Biztos jól esik neki a közönség szeretete, hogy visszavárták, hogy érződik egy kapcsolat közte és a közönség között. De, ami számára fontos, az ennek a szerepnek az eljátszása és a saját halálnak az eljátszása, ami a közönségtől függetlenül felszabadító érzés. Művészi eszközökkel kifejezhet valamit saját magából.
– Értelmezhető úgyis ez a darab, mintha megelevenedne benne a színész magánya is? Hiszen az ember egy ilyen betegségben egyedül van, hiába vannak körülötte.
– Azt szeretem ebben az előadásban, hogy személyes, de nem személyeskedő, tehát Jánosnak az emberi méltóságát maximálisan tiszteletben tartja és nem a sajnálat a legfontosabb érzés, hanem az, hogy van egy ember, aki feláll, küzd, létre akar hozni valamit és ez a fajta ambíció tiszteletre méltó.
Interjú: Gergály Judith
Fotók: Orlai Produkció/Éder Vera
