Szentendre mindig is híres volt közösségeiről, legyenek azok művészeti indíttatásúak (művésztelepek, zenészek és zenekarok, műkedvelők), civil szerveződések (Szentendre Barátai, TESZ, Rotary Club, Árvácska Állatmenhely vagy a Vasárnapi Merőkanál), nemzetiségi vonatkozásúak (gondoljunk csak a városunkban élő szerbekre, dalmátokra). Mára azonban az elmúlt évek nehézségei, a gazdasági válság és persze a politikai megosztottság szinte mindenhová bekígyózik, kikezdve ezzel városunk közösségeit és lakosainak összetartását.
„A megosztottság előtti aranykor”
Szepes Gizit – az egykori Dalmát Pince és Dalmát Kávézó tulajdonosát – valószínűleg csak keveseknek kell bemutatnunk, de annak, aki esetleg nem hallott még róla, annyit kell tudnia, hogy a rendszerváltástól a 2000-es évek végéig az ő nevéhez kötődtek a szentendrei zenei és éjszakai élet legfontosabb eseményei. Gizinek valami egészen különlegeset sikerült létrehoznia a régióban: egy generációkon, politikai nézeteken, zenei ízlésen és persze anyagiakon is túlmutató egységet.
„A Dalmát akkori sikerét a mai világban sajnos már nem lehetne megismételni” – emlékszik vissza Gizi. – „Az emberi kapcsolatok sekélyessé váltak, eltávolodtunk egymástól, ebben véleményem szerint hatalmas szerepe van a közösségi médiának, és ma már mindent áthat a pénz. A rendszerváltás utáni átmeneti időszakban gazdaságilag is könnyebb volt, és még a vendéglátást övező szabályozások sem voltak olyan elképesztően szigorúak, mint manapság. A mi ajtónk mindenki előtt nyitva állt; nem volt ritka nálunk, hogy több generáció is egyszerre bulizott. Igyekeztem zeneileg is lehetőséget biztosítani minden irányzat megjelenésének; az akkori legnagyobb nevek mellett az egészen kicsi szentendrei bandák is felléphettek. Szinte a hónap minden napjára jutott valamilyen program; koncertek, közéleti beszélgetések, művészeti és kulturális előadások, diavetítések. Szerencsés voltam, mert a rokonságomnak hála [Gizi egyik sógora ef Zámbó István szentendrei képzőművész és zenész, másik sógora, Wahorn András szintén sokoldalú művész és zenész – a szerk.] nagy kapcsolati tőkével rendelkeztem, így a korszak leghíresebb zenészeitől és zenekaraitól kezdve, híres írókon és építészeken keresztül a politikusokig, rengetegen megfordultak a Dalmát színpadán. A hely köré nagyon gyorsan közösség szerveződött; volt egy erős törzsvendég bázis, a »dalmátosok«, aztán a nagy öregek, akiknek a helyét csak »öreg tuaregek asztalának« becézték, és persze a felfedezők, akik a környékbeli településekről vagy akár Budapestről jöttek ki rendszeresen, hogy a pezsgő kulturális éjszakai élet részesei lehessenek.
A Dalmát Pince 2003-ban bezárt és Gizi új, ám annál fontosabb helyszínre költöztette a „dalmátosokat”. 2005-ben megnyitott a Dalmát Kávézót a Szamárhegyen. Később a Dalmát új kezekbe került és a mai napig Dalmát Szamár Bisztróként találjuk meg a Bartók Béla utca és Iskola utca találkozásánál fekvő hangulatos kis sarkon.
„Fantasztikus közösség szerveződött a hely köré, akár egy család. A Szamárhegyi Betlehemes, amit több, mint harminc éven keresztül rendeztünk meg, szinte az egész várost összehozta. Nagy örömömre ez a hagyomány máig folytatódik régi dalmátosok és új szereplők közreműködésével és szervezésében. Az utcán még most is megismernek, az egykor nálam bulizó fiatalok közül már a legtöbben családosak, kétszáznegyven dalmátos »unokánál« hagytam abba a számolást” – zárja végül történetét mosolyogva mindenki Gizije.
Az együttlét öröme
A dalmátos unokák és szüleik körében is valószínűleg nagy népszerűségnek örvend az Offline Center. A Kőhegy Alapítvány által működtetett közösségi tér alkalmai során, elsősorban a gyermekes családokat és a fiatalokat, kiskamaszokat szólítják meg. Balázsfalvi-Ábrám Anna, az Offline Családi Tér vezetője nagyon sok pozitív visszajelzést tud felidézni közösségszervező tevékenységük kapcsán. Ennek egyik oka az, hogy hiánypótló munkát végeznek Szentendrén, főképp amikor a kicsiknek és szüleiknek kínálnak programokat.
„Az Offline Centerben a délelőttök a családoké, elsősorban a kisgyerekeké és az édesanyáké. Nagyon sok olyan programot szervezünk, amelyek az ő érdeklődésüket keltik fel: zenés baba-mama foglalkozás, torna kisgyermekeknek, önismereti alkalom szülőknek, baba-mama klub. Szívesen járnak a családok a programjainkra, hiszen nagy támogatást jelent főleg az édesanyáknak, hogy van lehetőségük másokkal kapcsolódni, megosztani a kérdéseiket, nehézségeiket, örömüket, vagy csak egyszerűen inni egy finom kávét, amíg a gyermekük a baba-mama sarokban játszik. Azt, hogy itt kisebb közösségek, barátságok is formálódnak, az bizonyítja, hogy a nyári zárvatartás alatt is összejönnek az édesanyák, csak más színtereken, egymás kertjeiben, vagy együtt játszótereznek, fagyiznak. Ősszel, amikor a megnövekedett rezsidíjak a mi működésünket is kérdésessé tették, a közösség összefogott, adománygyűjtő akciót szerveztek az anyukák, és olyannyira fontosnak tartották a fennmaradásunkat, hogy hatmillió forintot gyűjtöttek össze mindössze négy hét alatt. Igazi, befogadó, szeretetteljes közösség alakult ki, és ez is volt a célunk, hogy a kisgyermekes évek alatt, amikor sok nehézséggel kell szembenéznie a szülőknek, ne érezzék magukat egyedül. Azt megtapasztaltuk az elmúlt időszakban, hogy az édesanyák körülbelül kétéves időtartamra kapcsolódnak hozzánk, amíg otthon vannak a gyerekeikkel, ezért a hozzánk járó közösség időről-időre változik. Másik fő feladatunknak a fiatalok megszólítását tartjuk, a célunk, hogy ne csellengjenek a városban, inkább nálunk csocsózzanak, játsszanak. Jó társaság alakul ki, és aki egyszer eljön, és ráérez a közösség erejére, az Offline hangulatra, az biztosan visszatér hozzánk” – összegzi működésük lényegét Anna.
Nyitott kapukkal vár mindenkit
A közösség erejét sokszor egy karizmatikus vezető, vagy egy amolyan mágnesként működő központi személy is meghatározhatja. Ilyen különleges szerepet szánt a sors Kántor Áginak is, aki nem is egy, de egyből három csoportosulás kapcsán is kulcsfontosságú személy. A Bogdányi utcában található műhely egyfajta találkozási pontot biztosít több szerveződésnek is, de Ági végtelenül nyitott személyisége az, ami becsalogatja az embert a kapun belülre.
„Festőkört vezetek, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt” – kezdi a történetét. – „Míg a felnőtt csoportomban ez gyakran inkább amolyan művészetterápia, addig a gyerekcsoportjaimban felkészítek is. Büszkén mondhatom, hogy a tanulóim nagyon sikeresek a különböző nagy nevű művészeti iskolák megmérettetésein. Számomra a kulcsszó az elfogadás, és úgy látszik, ez valahogy sugárzik is belőlem. Előfordul, hogy a festés mentén is rám találnak azok, akiknek nehézségeik vannak, akiknek a foglalkozásaimmal vagy akár csak azzal, hogy meghallgatom őket, segíteni tudok. A festőkörökben kialakult kapcsolódásaink túlmutatnak a műhelyben töltött időn; a hozzám járó nőkkel nagyon szoros viszonyt ápolunk, gyakran otthonomba is meginvitálom őket, hogy ott fessünk együtt, de összejárunk megünnepelni például a szülinapokat is. Nálam mindig nyitva van az ajtó és szeretettel, öleléssel fogadok mindenkit, aki úgy érzi, mellettem van a helye.”
Ági műhelye ad teret egy olvasóklubnak, valamint egy női körnek is. A festő azt mondja, ezeket nem ő találta ki, a szervezkedés annyira nem is az ő asztala, „egyszerűen megtaláltak ezek a fantasztikus lehetőségek, én pedig teret engedtem nekik.”
„A női kör, amelynek erős »waldorfos« vonatkozása is van, hiszen én magam és a kör legtöbb tagja maga is Waldorf szülő, kicsit segítői jelleggel is bír” – meséli Ági. „Célja, hogy itt biztonságban érezzük magunkat és képesek legyünk nyitni és kibeszélni, megbeszélni problémáinkat, nehézségeinket, szükség esetén pedig akár segítséget is kérni. Az üléseink spontán alakulnak, majd közösen megbeszéljük, hogy mit éltünk meg az adott helyzettel kapcsolatban.”
Ági szívében mégis talán a gyerekekkel való foglalkozás, a tanítás szerepel a legfontosabb helyen. A kisiskolásoktól kezdve a felsőoktatásba készülőkig, rengetegen látogatják foglalkozásait és rajonganak a nyíltszívű művésznőért. „Én még érzek reményt annak kapcsán, hogy ilyen kicsiben, egyesével, apró közösségekben, akár egy családban vagy akár lakóhelyünk környezetében, szomszédságban gondolkodva változtathatunk a dolgokon. Előbb a közvetlen környezetünket megjavítva és ezáltal előbb-utóbb a világot is” – összegzi bizakodva Kántor Ági.
Tudod-e ki lakik a szomszédodban?
Mákó Miklósné, Kata egyáltalán nem találja különlegesnek, sőt talán említésre méltónak sem, hogy 1986 óta szervezi a szomszédközösséget a lakóhelyén, a Szamárhegyen. Szerinte nem megerőltető, hogy rengeteg fánkot süt farsangkor, hogy közösségi ünnepeket szervez, nyárbúcsúztató vagy karácsonyi mézeskalács-sütést.
„Teljesen magától értetődő volt, hogy összejövünk a szomszédokkal” – árulja el. – „Talán azért volt bennem ekkora igény erre, mert nagycsaládból származom, az első unokatestvéreim száma is harminchárom. Amikor ideköltöztünk, sok-sok évvel ezelőtt, szükségem volt arra, hogy legyenek ismerősök körülöttem. De megszervezni a szomszédságot egyáltalán nem volt nehéz, mert volt igény mindenkiben erre, ők is kapva-kaptak az alkalmon. Én lettem az utcában az egyik összekötő, aki az itt élők egyik felével tartja a kapcsolatot. Megerőltetőnek sem éreztem soha a fánksütést sem, mindig örömmel adtam a közösségnek mindent. De más is beleadja, amije éppen van. A nyárbúcsúztatókat például az utcán tartjuk, hozunk le székeket, asztalokat, süteményeket, kinek mije van éppen. Tudjuk, hogy kinek mi a kedvenc étele, ha valaki azt főzi, megosztja a szomszédjával is, mert kialakult itt egy nagyon családias légkör. Olykor nyitott kapuk napját is tartunk, amikor mindenki akkor jön és megy, amikor akar. Az ideköltöző fiatalok is bekapcsolódtak ebbe, bennük is van igény a találkozásokra. Segítjük egymást, amiben csak tudjuk, néha orvossal, vagy azzal, hogy kölcsönadjuk a másiknak, amire épp szüksége van. Most körülbelül huszonnyolcan vagyunk, a legfiatalabb szomszédunk négyhónapos. A szeretet, a találkozások, az együtt töltött tartalmas idő éltető. Ezért igyekszünk minden alkalmat megragadni, hogy beszélgessünk, köszöntsük egymást, süssünk, főzzünk közösen. Ezek önmagukban is örömteliek, és ez a legnagyobb nyereség” – osztja meg Kata utcaközösségük irigylésre méltó mindennapjait.
Erős kötelék a vallás
Myers Tzivia, rebecen (a rabbi felesége – a szerk.) amerikai férjével 2019 szeptemberében költözött Szentendrére, hogy zsidó művészeti galériát, kóser kávézót, valamint zsinagógát hozzanak létre.
„Szentendrén a háború előtt igen nagy zsidó közösség élt, és ma is vannak itt zsidók, akik semmilyen közösséghez nem tartoznak, nem is élik meg a zsidóságukat, vagy csak nagy ritkán bejárnak Budapestre egy-egy zsinagógába. Ez adta az ötletet, hogy Szentendrén is nyissunk egy zsinagógát, ahol be lehetne mutatni a zsidóságot mindenkinek, hisz sokan vannak, akik nem ismerik a vallásunkat, kultúránkat” – meséli Tzivia.
A Cháj Galéria és Kávézó a Pátriárka utcában nyitott meg, sokan mégsem hallottak róla. De mi is ez a hely? Myers Tziviának és férjének, Myers Mendy rabbinak nem titkolt célja, hogy bemutassák az itt élőknek a hitüket. A kóser kávézót alapvetően az a gondolat hívta életre, hogy olyanok is benézzenek, akik bátortalanok zsinagógába menni, mert bár érdekli őket a vallás, de azt érzik, hogy nincs meg a háttértudásuk hozzá. Ugyanakkor azok számára is nyitva a Cháj közösségi tér, akik a vallás iránt nem érdeklődnek.
„A galériánkat azzal a céllal hoztuk létre, hogy olyan művészeti alkotásokat mutassunk be, amelyek kötődnek a zsidósághoz, de kimondottan vidámságot sugároznak. Próbálunk a holokauszttól kicsit eltávolodni, és a zsidóságnak azt az oldalát bemutatni, ami sokkal ritkábban kerül ki a falakra. Mi azt szeretnénk, ha az emberek látnák, hogy a holokauszt előtt is volt zsidóság, és utána is van” – emeli ki Tzivia. A galériában eddig 4 kiállítást rendeztek meg, és már készülnek a következőre, amelynek a megnyitója várhatóan június 25-én lesz.
„Szeretnénk megszólítani a turistákat éppúgy, mint a helyieket. Az a célunk, hogy a kávézó egy találkozási pont legyen: beülnek az emberek egy kávéra, együtt töltik az időt, beszélgetnek. De vannak könyveink is, lehet olvasni, és minden csütörtökön közösségi programokat szervezünk – múlt héten például társasjáték volt. Akad olyan program, ami bevonzza a fiatalabbakat, és olyan is, amely inkább már az idősebbeket célozza meg. Bizonyos események pedig erősebben kötődnek a zsidósághoz: kóser főzőtanfolyamot és zsidó női klubot is szervezünk” – mondja a tulajdonos.
„Szerintem nagyon fontos, hogy az emberek ismerjék egymást. A szomszédunkkal két teljesen más vallást képviselünk, mégis nagyon jóban vagyunk, átjárnak kávézni, állandóan beszélgetünk” – vallja Tzivia.
Felmerül a kérdés is, hogy az azonos vallás elég-e ahhoz, hogy két embert összekössön? Tzivia erről így vélekedik: „Az, hogy azonos a vallásom valakivel, önmagában teremtőerő. Ha például két vallásos, zsidó ember találkozik, akkor nagyon sok mindenről tudnak beszélgetni, például a Talmudról vagy a Tóráról vitatkozni, elmélkedni. Az a célunk, hogy azt is megmutassuk az embereknek, hogy a zsidóságnak hány ezer oldala és árnyalata van.”
Összeállították: Szőke Anna, Rist Lilla, Zimre Zsuzsa
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. június 7-ei lapszámába jelent meg.
Fotó: Deim Balázs
