– A VLS fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években ön is és Krasznahorkai László is tagjai voltak a szentendrei művészeti közéletnek. Hogyan emlékszik erre a korszakra? 

– A hetvenes évek közepén nem sokat tudtam Szentendréről. Odakerülésem kalandos volt. Igen fiatalon, huszonnégy évesen autodidaktaként tagja lettem a budapesti Fiatal Művészek Stúdiójának, ahol Farkas Ádám kísérleti műhely néven mozgalmat indított. Emlékeim szerint mozgolódás nemigen volt, de én azt találtam ki, hogy előző munkahelyem, a Tiszai Vegyi Kombinát kiváló kísérleti terep lehetne, tekintettel a sokféle műanyagra. Ám senki nem jelentkezett, míg Bernáth(y) Sanyi össze nem futott a Vajda Stúdió ősmagjával: efZámbóval, feLugossy Lacával Bereznaival, Aknayval, Matyófalvival és másokkal. Ők örömmel jöttek Leninvárosba. Barátságunk révén költöztem Szentendrére, de a kisváros szépsége is rabul ejtett. Nagyon más volt akkor Szentendre. Fiatalságom legszebb éveiről van szó: szabadnak gondolt művészetünkkel megváltani a világot, kiállítások, házibulik, tojásos-nokedlizés a főtéri Béke étteremben, a Kék Duna teraszán hajnalig tartó beszélgetések, parázs viták. A fennálló hatalom nem foglalkoztatott bennünket, mintha ott se lett volna, kizárólag a művészet érdekelt. A nagy „öregek” közül leginkább Deim és Barcsay fejezték ki szolidaritásukat a társasággal. 

– Milyen volt a fiatal Krasznahorkai László? 

– Krasznahorkai, bár ott lakott a városkában a 11-es út másik oldalán, nemigen forgolódott velünk. Nem lehet kocsmákban lógni annak, aki ír és ír. Szerintem az írás nem kizárólag tudás, hanem képesség is. A történetek persze jelen vannak, de amikor az író ember eggyé válik a magyar nyelvvel, hasonló állapot lehet, mint elmerülni a festésben, sőt Laci folyamatos festményeket ír, különleges benső festészetet. Ritkán, amikor megszimatoltuk, hogy kisebb „házibuli” van nála, néhányan váratlanul megjelentünk, de ennek ellenére kedves és barátságos volt. Tudni kell, hogy akkoriban a házibuli nem azt jelentette, hogy orsós magnóból szóló Illés zenére táncol a társaság, inkább a városban indukálódott kulturális, szellemi csoportosulások szabad gyülekezőhelyei, alkalmai voltak. Ilyenkor bárki bemehetett bárkihez, egy közösség voltunk, a legnagyobbra duzzadt – akár száz fős – bulik, mondanom se kell, efZámbó Öcsikénél zajlottak. Laci első átütő regénye, a Sátántangó 1985-ben jelent meg, ezt azért tartom fontosnak megjegyezni – bár erről vele érdekes módon nem beszéltem –, mert arra gondolok, hogy a regény és az én vidéki, Heves megyei, mezőszemerei létem gyökerei közösek, és úgy vélem, amikor írta, feltűnhetett neki az én tevékenységem, pusztán abból a szempontból, hogy a motívumokat tekintve Szentendrén is makacsul ragaszkodtam a vidékábrázoláshoz, s talán nem nagyképűség azt mondanom, hogy a Sátántangó világa az én világom is. Gyerekkorom óta ismerem annak a sárnak szagát, ami a regényből áramlik. Azt hiszem, hogy ez lehet barátságunk alapja, ért engem és én is értem őt. Meg kell jegyezzem, hogy könyveit nagyon szeretem, kellő ráhangolódás után behúznak és visznek, visznek magukkal, szó szerint flow. Később, miután visszaköltöztem Mezőszemerére, fura mód szorosabbá vált a kapcsolatunk.

– Úgy tudjuk, hogy azóta is szoros barátságban vannak. 

– 1998-ban a Kiscelli Múzeum templomterében nyílt egy önálló kiállításom, egyetlen kis alkotás vékony padlócsíkban töltötte meg a hatalmas teret. Ehhez a kiállításhoz írt Laci egy gyönyörű szöveget, aminek a címe a kiállításom címévé is vált: Járás egy áldás nélküli térben. Erre nagyon büszke vagyok. Pilisszentlászlón a szép panorámás kis telekre épült faházukba számos alkalommal meghívott a születésnapjára. Ezek bensőséges szép esték voltak néhány közeli baráttal, talán leírhatom, Szentendréről Deim Pál, feLugossy Laca, Budapestről Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Vígh Mihály köszöntötte fel Lacit.  Minden jelentősebb kiállításomat megnézte, s vagy akkor, vagy későbbi találkozásunkkor átbeszélte velem a látottakat, így volt ez a szentendrei Levitáció című kiállításon is 2017-ben, s biztos vagyok abban, hogy a jövőben is így lesz.

– Felidézne vele kapcsolatban egy történetet?  

– Mezőszemerén többször meglátogatott, volt, amikor a lányaival, volt, amikor együtt készítettünk makiwarát (japán tradicionális íjászati céltábla szalmából), s volt, amikor meglátogattuk névrokonomat, Bukta Imre bátyámat, aki Lacit a házi borával kínálta, ami éppen, hogy csak iható volt. Illendőségből néhány kortyot leküldtünk, majd Laci megkérdezte, hogy hol a szőlője, mire Imre bá: „szőlő? – hát az nincs, errefelé csak bor van.” 

De ezek már szemerei történetek…

– Mit gondol a Nobel-díjról? 

– Irodalmi Nobel-díj? Természetesen Krasznahorkai Lászlónak ítélték. Ki másnak?

Interjú: Gergály Judith

Fotó: Bukta Imre archívuma