Hogyan kezdődött ez a szakmai munka, kik segítették ezen az úton?
Papp Kornélia: Nagyon régen kezdődött, a ’80-as évek elején. Hegyi Füstös Ilona, múzeumpedagógussal, a Skanzen munkatársával kezdtünk el azon gondolkodni, hogyan lehetne a hagyományéltetést a gyerekek körében elterjeszteni, és múzeumba csalogatni őket. Legelőször a farsangi időszakot kutattuk, egész pontosan azt, hogy miként lehet a régi farsangi tradíciókat úgy megjeleníteni, hogy a gyerekek ne csak beöltözve várják a verseny végeredményét, hanem játsszanak is. Mindezt megpróbáltuk lefordítani az óvodások nyelvére, egy óvodás csoport képességeire. Azt láttuk, ez óriási élményt ad gyerekeknek és szülőknek egyaránt, és végül sok környékbeli óvónő jött el megnézni, hogy mit is csinálunk. Ezután elkezdtük sorra venni az évszakokhoz kötődő magyar népszokásokat.
Kertész József: A mai napig az óvodák, iskolák többsége, ha rendez valami farsangi mulatságot, azt kéri a gyerekektől, hogy öltözzenek be jelmezbe. A kicsik felveszik a Pókember-, a Batman jelmezt, királykisasszonyok és űrhajósok lesznek, de semmit nem jelent nekik, ráadásul a többség csalódott marad, hisz csak egyetlen első díjat osztanak ki. Ezért volt fontos, hogy a népi farsangolás játékai, a rönkhúzás, az alakoskodás is bekerülhessenek az alkalomba, amiben nem passzívan, hanem aktívan vehetnek részt.
Ön hogyan kapcsolódott be a felesége munkájába, és miért?
K.J.: Amikor 1987-ben megismerkedtünk, Nelli már javában dolgozott ezen. Én közben Visegrádon voltam erdész. Akkoriban ő segített nekem a különféle anyagok gépelésében, de mióta 2001-től nyugdíjban vagyok, azóta én segítek neki mindenben, amiben csak tudok. A hagyományéltetés feladata hozzám is közel áll, gyerekkoromban sok olyan tevékenységet végeztem a nagyszüleimnél, ami igazi paraszti munka volt – kaszálás, szénagyűjtés, állatokkal való foglalkozás, és aztán erdészként is hasonló természetközeli munkám volt. Ez bennem élt, hozzátartozott a mindennapjainkhoz.
Amikor a hagyományéltető munka az óvodákban elkezdődött, akkoriban még ez korántsem volt annyira elfogadott út, mint mostanában.
J.: Az első betlehemes játékon, amit Nelli mindig karácsony napján, azaz december 24-én tartott, és már mindenki otthon készülődött az ünnepre, az óvodába, az ő csoportjába még visszajöttek a szülők, a gyerekek. Lehet, hogy a nagymama vagy az apuka otthon díszítette a karácsonyfát, de a gyerekek még az óvodában betlehemeztek. Amikor ez legelőször megtörtént, akkor még pártvezetés volt, és be is rendelték az óvodavezetőt a pártbizottságra, aki azzal védte meg Nellit, hogyha a szülők elfogadják, hogy keresztény identitást próbál belecsöpögtetni a gyerekekbe, akkor csinálhatja. Végül csak egy vezetői figyelmeztetést kapott és nem fegyelmit. Akkor már megjelent a Kalákának a Menjünk mi is Betlehembe című nagylemeze, ami jelzi, hogy elindult valami országosan is a nyolcvanas években.
Honnan jött mindehhez a motiváció? Mi az, ami elindította ezen az úton?
P.K.: Úgy éreztem, hogy a gyerekek nem kapják meg azt, amit életkoruknak megfelelően kapniuk kellene. Nem igazán éreztem jónak, amit az óvónőképzőben tanultam.
Nem tetszett, hogy a gyerekeknek foglalkozásokat tartunk, szabványszerűnek éreztem, nem alakított ki kötődéseket, nem nevelt komplexitásban. Láttam, hogy mindeközben itt a mi gyönyörű néphagyományunk, ami egész évre gazdag, igen bőséges játékkínálatot ad.
A falumúzeum kedves munkatársainak megismerése után, velük együtt próbáltuk átültetni a néphagyományból származó szokásokat óvodai játékokra. Először az én csoportomba jöttek el ketten, aztán a következő években már önállóan csináltam, és vezettem azokat az óvónőket, akik ez iránt érdeklődtek. Belőlük alakult a ma is működő SZÓNÉK, a Szentendrei Óvónők Néphagyományt Éltető Közössége.
Mit kaptak ebből a gyerekek, mit önök?
P.K.: Ahogy haladtunk előre a munkában, a naptári év ünnepeiben, szokásaiban, úgy tárult fel előttünk egy gyönyörű, tartalmas, gazdag világ. A témákhoz kézműves tevékenységet, játékokat és meséket is kapcsoltunk, és e körül forgott az egész évi tevékenységünk. Amikor ebből már elég jelentős gyűjteményünk volt, kiadtuk a Szájról szájra, kézről kézre című könyvünket. Ennek épp nemrégiben jelent meg a negyedik kötete, amelyben újabb játékok, tevékenységek, mesék találhatóak. Volt olyan képzési időszak, amikor a sok jelentkező miatt, két csoportfoglalkozását kellett tartanom havonta, annyian vágytak arra, hogy valami újat csináljanak.
Miért találták ezt sokan vonzónak?
K.J.: A pedagógusképzések általában előadások formájában zajlottak és zajlanak. Nelliék valami mást csináltak. Még az országos Néphagyományőrző Óvodapedagógusok Egyesületében (NÓE) is újdonság volt, amit itt a szentendreiek alkottak. Egy-egy csoport a témához kapcsolódó bemutatót tartott. Az érdeklődők megnézhették a gyerekek játszóját, és valódi élményben volt részük. A bemutatón kívül mindig volt egy-egy neves előadó, aki egy rövid előadást tartott, és utána elkezdődött a kézműveskedés, amivel komplexé vált a program, és ez ma is nagyon hiányzik az óvodai és iskolai nevelésből.
Most milyen formában dolgozik, nyugdíjasként hogyan lehet ezt a munkát folytatni?
P.K.: Már elég régen abba akartam hagyni, de valahogy, nem sikerült. Szigethy Ildikó, a Bimbó utcai óvoda vezetője nagyon támogat a munkámban. Az év elején megint mondtam, hogy végre tényleg nyugdíjba megyek, de ezzel a tevékenységgel nem lehet felhagyni. A nevelési év kezdetén mindig megtervezzük az éves programunkat, amit aztán havi eseményekre bontunk le, így mindig jön egy következő évszak, egy következő ünnep annak a hagyományaival, megemlékezéseivel. Szentendrén több óvoda óvónője jár hozzánk hónapról hónapra, tíz alkalommal egy nevelési évhez kapcsolódóan, és büszkék vagyunk arra, hogy egyedi és komplex módon végezzük ezt a munkát. Máshol is el lehet hasonló ismereteket sajátítani, egy akkreditált képzésen például, de az csak egy tanfolyam, mi meg már 33 éve találunk ki újabb és újabb óvodai játékokat és foglalkozásokat. Olyan belülről jövő késztetés ez, amit nem tudunk abbahagyni, mert úgy érezzük, hogy ezt kell csinálnunk. Reméljük, hogy sokaknak át tudjuk adni ezt a tudást.
K.J.: Persze, amit Nelliék csinálnak a SZÓNÉK-ban, azt igazából az óvónőképzőben kellene csinálni – Sopronban, Kecskeméten, Szarvason,
P.K.: Szóba került szakmai körökben, hogy jó volna, ha a programunk bekerülne az óvónőképzésbe, de ez a folyamat sajnos megszakadt.
K.J.: Nem biztos, hogy ez az üdvözítő, de mi hiszünk a hagyományéltetés erejében. Akik részt vesznek Nelliék képzésein, megtanulják, hogy ne szerepeltessék az óvodásokat, hanem játsszanak velük. Mert a legtöbben ma is azt várják a gyerekektől, hogy álljanak ki, mondják el a verset, aztán menjünk tovább. Az óvónéni meg ott ül egy papírral a kezében.
Nálunk az óvónőnek nincs a kezében papír, a gyerekekkel együtt játszik, karikáznak, fogóznak, ami éppen következik.
Ez azért fontos, mert ha az óvónő azonosul valamivel, azt könnyebben át tudja adni a gyerekcsoportjának, és nem kényszeredetten szerepelteti az óvodásokat.
A néphagyományokhoz való kapcsolódás, hogyan segíthet bennünket a mai korban, hogy jobban egyensúlyban legyünk önmagunkkal és a világgal?
K.J.: Azok a néphagyományok és szokások, munkakultúra, építészeti kultúra, viselet, amelyek a török kiűzése után apáról fiúra, anyáról leányra szálltak, tartották meg a magyarság identitástudatát. Ha azt szeretnénk, hogy ez a nemzet, magyar maradjon, akkor vissza kell kanyarodnunk a népi kultúrához. Bár ezt nem lehet óriásplakátokon hirdetni, csak úgy lehet átadni, ahogyan mi próbáljuk, a szokásokon keresztül. A szülők szerepe nagyon fontos, mert az óvónők nemcsak a gyereket nevelik ilyenkor, hanem a gyereken keresztül a felnőtteket is.
Lelki értelemben mit adhat ez nekünk?
P.K.: Úgy kellene élnünk, ahogy az esztendő változik. A téli időszakban befelé fordulva éltek az emberek, amit megtörtek az ünnepekkel, a farsang játékos szokásaival. Az nagyon vidám időszak volt, már alig várták, hogy vége legyen a télnek, jöjjön a frissítő jó idő. A farsangi telítettség után viszont jött a böjt, ez is jót tett az embereknek. Aztán a húsvétot követően már teljesen együtt éltek a természettel, ez igaz volt a nyári és az őszi időszakra is. Ez a fajta természettel való együttélés majdhogynem eltűnt mára, de mi mégis ehhez kapcsolódunk vissza a néphagyományokkal. A négy évszak ünnepnapjai és munkaalkalmai segítenek bennünket ebben.
A gyerekek is változtak? Látszik rajtuk keresztül is, hogy kevésbé tudunk kapcsolódni a természethez?
P.K.: Ez attól függ, hogy mit csinálunk velük, mert hogyha adventi foglalkozásokat tartunk, akkor teljesen beleélik magukat a játékba. Az biztos, hogy sokkal több tárgy veszi körül őket, mint régebben, és sokan rövid ideig tudnak koncentrálni egy dologra. Ezért az óvónőknek ma nehezebb dolguk van, mint amikor mi kezdtük a munkát a gyerekekkel.
Nagyon szép az is, ahogy önök ketten, házaspárként egymást segítve végzik ezt a munkát.
K:J.: Azért nálunk is csörög olykor a kanál…
P.K.: Ez igaz, de alapvetően nem tudnánk egymás nélkül munkálkodni. Nagyon sok segítséget kapok Józseftől, amit kigondolok, azt máris elkészíti. Az advent idején, az evangélikus templom mellett felállított figurákat ugyan egy erdélyi származású fafaragó készítette, de a városi Betlehem minden más elemét József tervezte, kivitelezésében közreműködött. Szóval mi nagyon együtt tudunk dolgozni, megyünk az óvodákba kézműveskedünk, ha kell, játszunk a gyerekekkel.
Mire büszkék a legjobban?
K.J.: Olyan közösségek alakultak ezekben az óvodás csoportokban, hogy nemcsak a gyerekek közötti kapcsolat maradt meg, hanem a szülők közötti is. Ez óriási dolog! A mai napig vannak olyan barátságok Szentendrén, amelyek ott születtek az óvodában. Az ebben felnövekvő gyerekek pedig elhozták hozzánk a saját gyerekeiket is. Mert ez nemcsak hagyományéltető, hanem közösségépítő, közösségmegtartó tevékenység és munka is volt. Ez fontos üzenet. Mert aki a népi játékokba bekapcsolódott gyerekként, és A-tól Z-ig benne volt, tehát nemcsak egy-egy szeletet kapott belőle, hanem az egész tortát megkapta, abban sokkal mélyebben raktározódott el mindez. Ők viszik és őrzik magukban tovább, mert tudják, hogy jó, ezért szeretnék átadni a saját gyerekeiknek is.
Rist Lilla
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. február 1-jei lapszámában jelent meg.
Fotó: Deim Balázs
