Várostörténeti szempontból a legnevezetesebb és egyben legmagasabb a mellvéddel körülvett Templomdomb, amit Várdombnak is hívtak. Az elnevezés megér egy kis kitérőt, vár ugyanis sohasem állt itt. Soproni Sándor régész, az akkor még Ferenczy Károly Múzeum első igazgatója az elnevezést arra vezeti vissza, hogy a fallal körülvett középkori templom, mint általában mindenütt, szükség esetén Szentendrén is oltalmat nyújtott a lakosságnak. „A kiemelkedő dombon épült templom védelmi célokat is szolgált, innen van a…Várdomb elnevezés is. Támadás esetén a fallal körülvett térségre vonult fel a város lakossága, ahol kisebb harcok alkalmával védekezni is tudott.” Pethő Németh Erika szentendrei utcaneveket értelmező könyvében egy másik megvilágítást is felemlít. Az 1690-ben a szerbekkel együtt érkező dalmátokat a város legmagasabb pontja „Dalmácia legerősebb, védelmet jelentő várára, Klisre, Árpád-házi Szent Margit szülőhelyére emlékeztette. Ők a dombot Klisszának nevezték” ugyan, de a névben ott rejtőzött a vár tartalom. Az elmondottak után semmi meglepő nincs abban, hogy a dombra vezető három lépcső közül a Fő térről indulót Váralja-lépcsőnek hívják.
Erre a magaslatra építették fel nagy valószínűséggel már a 12. században a település, latin nevén „Sanctus Andreas” első templomát. A korai századokból ránk maradt csekély számú oklevélből és egyéb történeti forrásokból tudjuk, hogy Szentendre a 12. század közepén már fontos egyházi hely volt, püspöki udvarházzal, itt volt a veszprémi püspök pilisi birtokainak központja, később pedig mint főesperesi székhely szerepelt. Cs. Tompos Erzsébet az 1950-es években, Tettamanti Sarolta az 1970/80-as években végzett műemléki és régészeti feltáró munkájával nagyban hozzájárult Szentrendre legrégibb épületének megismeréséhez. A római katolikus egyház és plébánia történetének monográfusa, dr. Katona Gyuláné Szentendrei Katalin 1996-ban megjelent könyvében maga is idézi a Templomdombon régészeti feltárásokat végző Tettamanti Saroltát: „Feltételezzük, hogy a jelenleg álló XIII. századi templomnál egy 110 évvel korábbi, mindenképpen kisebb egyház volt Szentendre első temploma. Erre és őt kibővítve épült a későbbi.” Az elmondottakat látszik bizonyítani, hogy „a mai templom sekrestyéje alatt egy több helyiségből álló, csontkamrának használt építmény helyezkedik el…Nyugati falának közepe táján románkori keskeny ablaknyílás van alul rézsűs kiképzéssel”. Ugyanaz az enyhe törés található meg a csontkamra nyugati falában, mint a felette lévő, a mai templom legrégibb részének tudott sekrestye falában. A két épületrészt még az is rokonítja, hogy mindkettő boltozott mennyezetű, míg maga a templom 1751-ig sík mennyezettel rendelkezett. A régészeti ásatások a templomtoronytól észak-keletre egy négyszer hat méteres, két osztatu épület maradványaira bukkantak, melynek falait a sziklába mélyítve rakták le. Építésének ideje a 13. század elejére datálható. A Templomdomb föld alatt rejlő épületmaradványai a koraközépkori egyházi központ, a püspöki kúria és főesperesség tartozékai voltak.
A műemléki feltárások során kiderült, hogy a plébániatemplom fala valóságos történelemkönyv. A vakolat alatt talált értékes leletmaradványok, a történeti források és a régészeti ásatások eredményeinek egybevetése alapján a plébániatemplom építéstörténetének négy korszaka különíthető el egymástól. Az első a tatárjárás (1241) utáni és az 1283 közötti évtizedekre tehető. Ekkor épült a templom „legalsó és legrégebbi padkaszerűen előreugró” falszakasza, a sekrestye és a szentély, ami akkor még nem íves, hanem egyenes záródású volt. Egy 1283-ban íródott oklevélben feljegyezték, hogy Domokos visegrádi várnagy elpusztította, feldúlta Szentendrét. A rombolás nyomait Cs. Tompos Erzsébet falvizsgálatai is alátámasztották, tehát a templomnak ekkor már állnia kellett.
A második építési korszak a 14. század első felére esett. „Ekkor épült a torony, a déli oldalon a csúcsíves, rézsűs keretezésű kapu és a csúcsíves kőrácsos ablakok”. A hódoltság másfél évszázada alatt a templom állapota erősen megromlott, tűz is emésztette, úgyhogy amikor a török elől menekülő délszláv népcsoportok Szentendrén is megtelepedtek, a katolikus hitű dalmátok vették gondjukba a lepusztult „hegyi” templomot. 1694-ben a királyi kamarához folyamodtak segítségért, ötszáz egyenes deszkát kérve a templom befedésére, hiszen most már a maguk hasznára javították, szépítették évről évre „az Isten házát”. A falakat fehérre festették, de a párkányzat alatt és az ablakok körül „vörös-csíkos vakolat-architektúrával” díszítették. „Ezt rendszerint ott alkalmazták, ahol ferencesek voltak. Szentendrén ekkor még ferencesek adminisztrálták a plébániát és gondozták a templomot” – magyarázza a jelenséget Cs. Tompos Erzsébetre hivatkozva Szentendrey Katalin. A dalmátok templomfelújító, templomszépítő cselekedeteiből kovácsolódott egybe a harmadik építési szakasz. A 18. század első felében a Zichy család, mint a város kegyura nagyban hozzájárult a romos templom újjáépítéséhez.
Amikor már az újonnan betelepült lakosság meggyökeresedett az új hazában, megélhetést is talált, vagyonában és lélekszámában is gyarapodott az eltelt fél évszázad alatt, akkor jött el az ideje egy jelentősebb átépítésnek, bővítésnek. Ne feledjük, hogy ezekben az években, évtizedekben emelt szentendrei szerb templomok is a hívek adakozásából és munkájával nőttek magasra. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek feljegyzései arról tanúskodnak, hogy a szentendrei plébánia templom negyedik, mai formáját kialakító átépítésére 1742-1751 között került sor. Ekkor nyerte el jelenlegi magasságát és belső boltozatát (ezért kellett kívülről pillérekkel megerősíteni), ekkor kapta a korábbinál sokkal nagyobb ablakait, ekkor épült a kórus és a szószék.
Feltétlenül szólni kell a templom egyik kuriózumnak számító tartozékáról. A déli támpilléren közel hat méter magasságban „a hazai csillagászat egyik legrégibb tárgyi emléke”, a 14. század első harmadában készült napóra helyezkedik el. ”A közép-európai viszonylatban is és Magyarországon is egyedülálló” műszaki emléknek tekinthető napórát egyetlen kőből faragták ki. A pajzs alakú számlap szélessége 32 cm, magassága 35 cm tudhatjuk meg Szentendrei Katalin könyvéből.
Szentendre Szent Andrásról, első templomának védőszentjéről kapta a nevét. A régi magyar nyelvben az András-Endre egymással gyakran felcserélt névalakok voltak. A település neveként az Endre rögzült, nem tudni mikor, de 1330-ban már használták. Egy száz évvel későbbi, 1430-as oklevélben már „Szent Endre falu Szent András templomáról” esik szó. A plébánia templom középkori neve a 18. század közepén megváltozott. A dalmátok magukkal hozták az óhazából Keresztelő Szent János kultuszát. A már magukénak tekintett, átépített, kibővített templomot az ő tiszteletére szentelték fel, a főoltárkép is őt ábrázolja.
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Címlapkép: Bikali Sándor
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009. június 26-i számában.
