A múlt héten az egyik délután még két órát beszélgettünk a Művész teraszán. Nosztalgiáztunk, meg azt tervezgettük, hogy Vincussal közösen Jenőnek [Zaszlavik Jenő – a szerk.] őszre összerakunk egy kis emlékkiállítást. Annak ellenére is, hogy közös barátunk, amíg közöttünk volt, nagyon bosszantó tudott lenni időnkénti kellemetlen rámenősségével – különösen, ha az Agytanoda dolgairól, vagy ezzel kapcsolatos valamilyen agyszüleményéről volt szó. 

Szóba kerültek GÁZÉPSZOLG-os idők, amelyek már középkor-messzeségűnek számítanak. Neki már akkor is jó kocsija volt, mert hát ez nyolcvanas években fontosnak számított. No meg a régi Szentendre is, amikor még busz járt a Dumtsán, és még nyári vásár volt a Sárikánál.

János magas ember volt a szó konkrét és átvitt értelmében is. Időnként túl kemény, de lényegében kedves és jószívű figura, a maga fura szokásaival. Megszállott teniszező, míg fizikai lehetőségei ezt engedték. Volt idő, amikor legszívesebben a teniszpályán is aludt volna. Az ő számára a siker a győzelem volt, ez volt mentalitásának esszenciája. Lélekben mindig főnök maradt, akkor is, amikor már a valóságban nem irányított senkit. Ugyanis nem tudott kibújni többévtizedes szerepéből, bár időnként nagyon szeretett volna, csak hát azok a megrögzött emberi szokások őt is megkötötték, amelyek minden erős egyéniséget jellemeznek. Érdekelte a közélet, ezért mindig volt elképzelése arról hogyan lehetne Szentendrét jobban vezetni, és ehhez számos, okos ötlete is volt. De ez legtöbbször megmaradt baráti körben vagy egy-egy vezetővel való személyes beszélgetésben. Többször kapott meghívást pártoktól, de az utolsó pillanatban mindig visszalépett. Ódzkodott attól, hogy direkt politikai szerepet vállaljon. Mert tudta magáról, hogy ehhez a műfajhoz, amely az ezernyi kompromisszum világa, ő túlságosan is önjáró. Olyan volt, mint a legtöbb menedzsertípus, aki sikeres volt a gazdaságban – úgy gondolta, hogy egy várost is ugyanúgy kell menedzselni és irányítani, mint egy vállalatot. Ami majdnem igaz is, csakhogy, mint mondani szokták a politikában mással is mérnek, és ezért mások a módszerek is. 

Nem voltunk közeli barátok, sőt, ismertségünk kezdetén én számára csak a jelentéktelen népfrontos Gyurka voltam – mint sokaknak. Egy szentendrei figura a sok között, akit állandóan látni valahol. Ezért nem is tartoztunk soha egy társaságba, de valamiért távolról mégis egy kicsit respektáltuk egymást. Én őt jobban, mint ő engem, de ez engem nem bántott soha. Aztán az idő úgy hozta, közelebb kerültünk egymáshoz. Most fáj, hogy elment, mert távozásával ezentúl már a Dumtsa Jenő utca sem lesz ugyanaz. Pedig, ha én arra járok, mindig látni fogom, ahogy az egyik asztalnál ül egy füzet fölé hajolva, és éppen könyvel valamit.

Szentendre, 2023. június 9. 

Isten veled János! 

Legyen számodra könnyű a föld!

Benkovits György

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. július 5-ei lapszámában jelent meg.