Karinthy Ferenc: Dunakanyar című keserédes komédiáját, jelenlegi adaptációjában 2021-ben a Szamos Cukrászda Klimt termében láthatták először Szentendrén. A darabot Szinetár Miklós rendezte, a két főszereplő: Szinetár Dóra és Makranczi Zalán. A nagy sikerre való tekintettel az előadás kilépett a cukrászda falai közül, önálló díszlettel járja az országot, s nagy örömünkre augusztusban két alkalommal is visszatért a Szentendrei Teátrum színpadára.
Az interjút augusztus 5-én este, az előadás után készítettem a két kiváló színművésszel a már üres nézőtéren. Mialatt beszélgettünk, a színpadon átalakították a díszletet a Teátrum következő napi előadásához. Mi pedig visszarepültünk az időben, például 1968. március 32-be! Nem, nem elírás, hogy miként értjük, kiderül a beszélgetésből. Visszakanyarodtunk a kis útszéli, sötét presszóba, két ember különös és nehéz élettörténetébe, amire rányomják bélyegüket a történelem viharai. Nagyon érdekelt, hogy a színészek hogyan látják ezt a darabot, a két ember viszonyát és hogyan élték meg a próbafolyamatot. Beszélgettünk lelki mélységekről, véletlen találkozásokról és természetesen a szentendrei emlékeikről is faggattam a két művészt. Régi ismeretségünk okán, kérem engedjék meg nekem a tegeződést az interjú közben.
– Úgy tudjuk, édesapád, Szinetár Miklós személyesen ismerte Karinthy Ferencet. Mesélt róla a próbák alatt?
Szinetár Dóra: Igen, sokat mesélt nekünk róla. Karinthy Ferenc, vagy becenevén Cini Leányfalun élt, és nagyon szerette a környéket, a Dunakanyart. A darab játszódhatna bármelyik presszóban, de az lett a benyomásunk, mintha azért lenne Dunakanyar, mert ez az ő világa. Az egész darab elsősorban Cini furcsa hozzáállása az élethez. Hiszen sokkal inkább a férfivendég története, ezek felismerhető gondolatok. Volt néhány szövege Zalánnak, amiről meg volt győződve, hogy ez biztos ironikus, és arról azt mondta apukám, hogy nem, azt Cini véresen komolyan gondolta, és volt néhány gondolat, amit Zalán komolyabban akart elmondani, ezekre pedig azt mondta apukám, hogy nem, ez színtiszta cinizmus.
– Akkor a férfivendég maga Karinthy Ferenc?
Szinetár Dóra: Az embernek az az érzése támad, mintha Cini a különböző nőkkel való beszélgetéseit írta meg ebben a szerepben. Az én szövegemben legalább tizenkét különböző ember nézőpontja jelenik meg. Vagy egy ember nagyon sok évét öleli fel, vagy több olyan nőből gyúrta össze, akikkel beszélgetett.
– Két idegen ember képes eljutni ilyen lelki mélységekig, ennyire rövid idő alatt?
Makranczi Zalán: Ez színpadi idő, inkább másfél év beszélgetése, amit mi másfél órában lefolytatunk. Akkor jó egy színdarab, amikor nem tűnik fel az embernek, hogy a színpadi, sűrített időt nézi. Ilyen például a Rómeó és Júlia, amikor láthatunk egy szerelmi viszonyt a születésétől a halálig, és aztán kiderül, hogy ez tulajdonképpen csak négy és fél nap volt.
– És így lesz az egész darabnak egy szürreális hangulata…
Szinetár Dóra: Lehetne ebből a darabból úgy is filmet csinálni, hogy egy magányos presszós nő a Dunakanyarban egyedül marad, és elképzel magának egy férfit. Vagy akár úgyis, hogy egy magányos férfi bemegy egy presszóba, ahol nincs senki, és odaképzel magának egy pincérnőt, akivel megbeszéli az életét.
Makranczi Zalán: És lehetne egy negyedik verzió is, hogy ez a két ember egy házaspár, akik ezt az egészet csak játsszák.
Szinetár Dóra: Édesapán ötlete volt, hogy a mi előadásunkban szerepel egy rádió, ami folyton megszólal magától, és aztán mindenféle módon próbálják elhallgattatni. Ez is egy erős jelzés arra, hogy ez most valóban megtörténik? Vagy nem történik meg? A zene megszólal magától, a mondatok elhangzanak, de egyáltalán itt van ez a két ember?
Makranczi Zalán: Az is elég feltűnő, hogy ki van téve egy naptár hátul, amire 1968. március 32. van ráírva. Rábízzuk a közönségre hogyan értelmezi. De persze erről nekünk van egy saját értelmezésünk, amit most nem szeretnék elspoilerezni. Nézzék meg az előadást!
– Érdekes, hogy miközben nagy lelki drámák és monológok hangzanak el, olyan zseniális humorral van megírva, hogy az ember végig neveti.
Szinetár Dóra: Azt a fajta színházat szeretjük, ahol az ember egyszerre tud sírni és nevetni, mert az olyan, mint maga az élet! Az életben is ezek a szélsőséges érzelmek együtt járnak. Talán attól érzi az ember, hogy valami igazi, hogy nemcsak nagyon szomorú, vagy csak nagyon vidám, mert olyan igazából nincs az életben, szerintem mindenben benne van a Yin-Yang.
– Ismerős ez a női karakter, aki nem meri megélni az életét, mert bűntudata lesz tőle. Ez a korszak sajátossága?
Szinetár Dóra: Mindkét ember azzal küzd, hogy nincs lehetősége megélni az életét, de ha lenne, akkor meg nincs bátorságuk. Amikor ezt a darabot próbáltuk, sokszor eszembe jutott, hogy az egész ötvenes évek, a kommunista, aztán később szocialista rendszer csak tíz évvel volt a II. világháború után. Azok az emberek, akik különböző traumákkal éltek a hatvanas években, azok beleszülettek a II. világháborúba. Ahhoz képest persze ez még mindig egy vállalhatóbb korszak volt, de attól még ugyanúgy szenvedtek attól, hogy nem élhettek valódi, szabad életet. A darabba szép lassan bekúszik a történelem: a deportálások, a bombázás, a disszidálás és mégis attól nagyon szép, hogy nem politikai oldalról van megközelítve, hanem magánéleti gondokból derül ki. Ennek a két embernek nem a rendszerrel van baja, hanem az életével.
Makranczi Zalán: Érdekes, hogy ezek a traumák nem az elején derülnek ki. Először csak azt látod, az egyikük így, a másik úgy nyomorult, van egy nő, aki mindent elfojt magában, és van egy férfi, aki hatalmas arccal, valószínűleg kompenzálni akar valamit. Aztán a végén rájössz, hogy a dolognak komoly alapja van. Nem azért szomorúak ezek az emberek, mert nem jött össze a közösségi oldalukon 10 ezer követő.
– Hogyan boldogultatok a szöveggel?
Makranczi Zalán: Nagyon nehéz volt a szöveget megtanulni, mert igazából nincs logikája a történetnek, ilyen módon mindegy mikor kér a vendég még egy konyakot. Otthon nehezen ment a szereptanulás, ki kellett mennünk a kávézóba, és elkezdeni csinálni, mozgáshoz kötni az egyes szövegrészeket, mint például a mosogatás, italtöltés vagy a telefon. Így a végére mindketten megtaláltuk a sztori belső logikáját.
– Milyen élmények kötnek titeket Szentendréhez, ha éppen nem fellépni jöttök?
Szinetár Dóra: Nagyon szeretjük Szentendrét, én különösen, mert itt nőttem fel Rómaifürdőn, és nagyon sokat voltam Szentendrén. Büszke vagyok rá, hogy az édesanyám, Hámori Ildikó szerepelt a Szentendrei Teátrum legelső évében főiskolai osztályával. Akkor hagyomány volt, hogy a szentendrei nyári színház alkalmából napközben főiskolások is felléphettek. Úgyhogy nekem sokáig Szentendre a nyári színház volt. Manapság pedig sokat járunk ide fagyizni, játszótérre, vagy csak úgy sétálni. Ha valamit szeretnénk csinálni ebéd után, akkor Szentendre valahogy mindig felmerül. Szentedre jó, Szentendre szép. Szentendrében van valami.
Makranczi Zalán: A kisfiunk ide járt óvodába másfél évig. Én nemrég szereztem meg a jogosítványt, és az első utam ide vezetett érte, Szentendrére.
Szinetár Dóra: A Mizantróp című előadást is itt mutattuk be, ahol Zalánnal megismerkedtünk.
– Ősszel milyen színházi produkciókban láthatunk titeket?
Szinetár Dóra: Az Egy életem című önéletrajzi stand up újra lesz a Centrál színház kisszínházában, viszem Nyíregyházára, a Vidor Fesztiválra és Tállyára a Kerekdomb fesztiválra. Az Orlai produkcióval pedig játsszuk a De kié lesz a kutya? című komédiát a Belvárosi színházban.
Makranczi Zalán: A Játékszínben megy a Teljesen idegenek, decembertől majd a Da Vinci-kód, a Spinózában a Mózes és Jézus Pesten, az Art Színtérben a Ketten egyedül című vígjáték, és az önálló estemmel, a Szókratész védőbeszédével is fellépek ősztől.
Interjú: Gergály Judith
Portré fotók: Forgács Bea
Előadás fotók: Trenka Attila
