A Gózon Gyula Kamaraszínház vendégjátékára mindenképp kíváncsi voltam, nem csak azért, mert debreceniként a debreceni születésű költő alkotását önmagában jó érzés volt Szentendrén látni, hanem mert különös időutazás belemerülni egy régi világ jeleneteibe, és megérteni, mi az, amiért az akkori dráma számunka itt és most fontos lehet.

Az eredeti mű epilógusában Csokonai hosszan magyarázza, mit jelent költőnek lenni, és a képzelet által megteremteni alakokat, amire minden bizonnyal azért volt szüksége, hogy egyesek ne azonosítsák önmagukat a darab szereplőivel.  Azt is megvallja, hogy a komikus hatást úgy kívánta elérni, hogy „a történetet, melly magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot”. Így lesz férfi-női évődésből, egyszerű farsangi mulatságból túljátszott harci küzdelem, vitézi versezet. A nevetség tárgya pedig nem más, mint Dorottya, akit a darab elején kegyetlen szavakkal fest le.

„Úgy pislog béhullott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait”

És bizony a közönség nevet, hiszen nevetség tárgya az, aki éltes kora ellenére szerelemre, „Ádám-botra” vágyik. A mi matrónánk viszont épp azért jött a farsangi mulatságba, hogy végre meglelje azt, ami egész életében nem adatott meg neki, a szerelmet. De valami egész mást kap ehelyett cserébe, gúnyt, megvetést, csúfolódást. Dorottya társnőivel, hatalmas abroncsos, élénk ruhában jelenik meg a színpadon, és önmagában ezzel a saját karikatúrájának tűnik, ezt jól hangsúlyozza maga a jelmez. (Nagy-Kálózy Eszter kelti életre a vénséget, aki selypít, sántít, és alig áll a lábán.) Különösen azért, mert a dámákkal szemben az ifjú leánykák más, újabb szabású, finom ruhákban csábítják a férfiúkat.

Mai szemmel már nem tudjuk ezt úgy fogadni, ahogy a kortárs közönség fogadta volna, amely akkoriban talán tényleg nem becsülte sokra a pártában maradt vénasszonyokat, és nevetségesnek tetszett a sorsa ellen fellázadó dáma. Nagy kérdés, hogy Csokonai hogyan gondolt rájuk, de talán az ő szívében mégis volt együttérzés irántuk, hiszen nem őket akarta munkájával megbüntetni, kinevettetni. Ő maga írja: „Az én szerzeményemnek interesszéje  (érdeklődése) áll a nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolásában s ifjainknak és leányinknak csintalan, sőt sokszor pajzán múlatságaiknak megbűntetésében.”  És ezt a megbüntetést épp a dámák fellázításával éri el. Vagyis az akkori társadalomnak egy olyan rétegét mutatja meg, akikre akkoriban senki nem figyelt, akiket senki nem értékelt. A pártában maradt csúfnak látott, idős nőket.

Ez valami olyasféle látásmódot jelent, amiért ma is nagyon lehet becsülni az egykori költőt, aki a Dorottyát 1799-ben írta, hiszen messze megelőzve korát valami olyasmiről kezdett el beszélni, amiről még ma is jócskán lehet, a nők megbecsüléséről, társadalmi helyzetéről. De ezen túl valami nagyobbról is. A színpadra állított dramaturgia főképp bosszútörténetként értelmezte átiratában Dorottya küzdelmét, és valóban van egy ilyen értelmezési kerete is, de másféle hangsúlyt is kaphatott volna. Az eredeti alkotás ugyanis épp a valódi értékek védelméről szól, a színleg mutatott, látszólagos, és a tényleges értékek közötti különbségről.

Mentségül szolgáljon, hogy korántsem lehetett egyszerű ezt a rímekben megírt, régies nyelveztetű alkotást, amit maga Csokonai sem szánt színpadra, mégis a világot jelentő deszkára vinni és a mai nézők számára befogadhatóvá tenni. Voltak ugyan hosszúra nyúlt monológok, amelyek kilógtak az eredeti dramaturgiából és a táncos jelenteket is lehetett volna feszesebbre venni, de a szentendrei közönség lelkesen fogadta a darabot, és a teltház is jelezte, mennyire kíváncsiak a nézők erre a színházi kísérletre, amihez hozzájárult, hogy olyan színészeket láthattak a színpadon mint Nagy-Kálózy Eszter, Trokán Péter, és Nagyváradi Erzsébet. Működtek a Csokonai-tréfák, és a karakterek is.

A „versezet” szépsége, a nyelvi játékosság és költőiség a színpadon hallva kevéssé volt érzékelhető, az inkább akkor tapintható, ha olvassuk a szöveget, mégis olykor-olykor átütött – szinte téren és időn át. Vénusz-Citéré szavaiból halljuk a szerelem dicséretét, nagyságát és persze örömét. Amire oly nagy szüksége van – ma is – mindannyiunknak.

„Az az istenasszony, Citére, én vagyok,
Akinek áldoznak szegények és nagyok,
Ki előtt a király kihág trónusából,
Büszke felségéből s bíbor ruhájából;
Kit jóltévőjének szóllongat szívében
A hideg vérű bőlcs kedvesse ölében,
Ki jó órát tészek néha a vénnek is
S a mindennek szűkét látó szegénynek is,
Ki áldott békóban tartom a szíveket,
S kedves áldozatra szoritom ezeket.
Még a hiéna is, bár szeme szikrádzik,
Foga vérbe fered, nékem megjuhádzik.
Előttem a lajhár friss játékot tészen,
S e leglomhább állat vídám s virgonc lészen.”

R.L.