Gallai Maja már egészen kiskorában tudta, hogy olyan foglalkozást fog választani, ahol segíthet az embereknek. Édesapja, Gallai Balázs tűzoltó százados mindig jó példaként állt előtte. Maja kezdetben csecsemőápolónak tanult, majd érettségi után elvégezte a mentőápoló képzést, és már a gyakorlati napjain tudta, hogy ez az ő útja, megtalálta a hivatását.
– Az egyik legemlékezetesebb az első esetem volt, egy újraélesztés, amiben én is segédkeztem. Az esetkocsin szekundáltam (segédkeztem – a szerk.), és kaptuk a bejelentést, hogy a beteg eszméletlen, két perc múlva pedig már telefonos újraélesztés zajlott. Láthattam, ahogy a csapat együtt dolgozik, hogy mindenki tudta mi a dolga. Én is nyomtam a beteg mellkasát, levágtam róla a ruhát, lélegeztettem. A kórházban találkoztam a családtagjaival. Éreztem, hogy nagyon jó élmény volt segíteni, de ha nem sikerült volna az újraélesztés, akkor is tudtam, hogy mindent megtettünk. Azóta is próbálok minden estet így felfogni – – emlékszik Maja.
Tizenkét vagy huszonnégy órában teljesít szolgálatot. Egész nap vonul kollégáival, főként Szentendre és Visegrád között, Budakalászra és Pomázra is. De arra is van példa, hogy átirányítják Budapestre, ha éppen ott van szükség segítségre. Az emberek sokszor csodálkoznak, hogy fiatal kora ellenére milyen felelősségteljes munkát végez.
– Általában idősebb férfiak a kollégáim, és ketten vonulunk egy kocsin. A betegek először nekik kezdik elmondani a problémájukat. A kolléga pedig ilyenkor rám mutat, hogy igazából én vagyok a szakképzett, nekem mondják a panaszt. Akkor nagyon meglepődnek, de a kollégáim hozzáteszik, hogy nem kell aggódni, a fiatal korom ellenére tudom a dolgom. Ekkor megnyugszanak –mondja a fiatal mentőápoló.
Apukája, Gallai Balázs egyből hozzáteszi, hogy neki is kikerekedett a szeme, amikor először találkozott a lányával egy közös riasztáson.
– Egy túlsúlyos férfit kellett lehozni az emeletről, ráadásul egy nagyon szűk lépcsőházban adogattuk a hordágyat egymás kezébe, és úgy hoztuk le. Amikor kiértünk a címre, Maja már ott várt. De igazából nem a mi kis Majánk volt ott, hanem egy karakán, határozott mentőápoló. Utasított mindenkit, és mindenki azt csinálta, amit ő mondott, a beteg, a családja, nekünk is mondta, hogy fogjuk meg. Nagyon büszke voltam rá – vallja be az édesapja, aki azt is elárulta, hogy kezdetben feleségével nem örültek a lányuk pályaválasztásának és nagyon féltették. – Eleinte próbáltuk lebeszélni Maját, de már az egészségügyi iskoláról is, mondtuk neki, hogy végezzen el inkább egy gimnáziumot, legyen meg az érettségije. Kisgyerekként, amikor egyszer hazajött és közölte, hogy mentőzni akar, majdnem szívinfarktust kaptam. A szakmám során sokat dolgozunk együtt a mentősökkel, pontosan tudtam, hogy ez mivel jár. El se tudtam képzelni, hogy egy „kislány” hogyan fogja tudni megemészteni azokat a drámákat, amiket lát, mert nem feltétlenül a sérült a legtragikusabb egy balesetnél, hanem lehet, hogy egy öreg néni, aki sír neki. Vagy az aggódó családtagok fájdalma. Nagyon féltettem ettől, de már úgy látom, hogy mindez ösztönzi őt.
Mind a mentős, mind a tűzoltó szakmában nagyon fontos, hogy külön tudják választani a megrázó eseteket, amelyekkel naponta találkoznak a személyes érzelmeiktől. De hogyan lehet ennyi tragédiát feldolgozni húszévesen?
– Egy-egy eset után az adott kollégával mindig meg szoktuk beszélni, hogy mi is történt – mondja Maja. – Sokszor, amikor látjuk a bejelentésben, hogy komolyabb eset lesz, közösen szoktunk felkészülni. Nekem nagyon sokat segít az, hogy apuval is bármikor meg tudom beszélni, bármikor felhívhatom. Tőle tanultam azt is, hogy nagyon fontos ezeket kibeszélni magunkból.
Arra a kérdésemre, hogy Maja mit csinál szabadidejében, mindketten csak mosolyognak. A munka mellett jelenleg is tanul, gyógypedagógiát, és a vizsgákra készül éppen. Egyéves képzés, ha vége, akkor talán lesz ideje olvasni. Na jó, időnként eljár úszni is. Az élete középpontjában azonban hivatása áll.
Gergály Judith
Fotók: Isza Ferenc
