„Krasznahorkai nagy író. Kész.”
Joelle Dufeuilly Krasznahorkai László francia fordítója
Nem érdemes megtorpanni a Nobel-díj méltatásba is beemelt apokaliptikus jelzőnél, hiszen a díjazott életmű sokkal bővebb regiszterekben szólal meg. Krasznahorkai az írásaiban a létezés alapvető kérdéseinek, az ember univerzumban kijelölt helyének tisztázására törekszik, ám a kisszerű, (hétköz)napi világ részletes számbavételével, körbeírásával és a megfejtést ígérő elméletek, menekülőutak tágasságának kettősségében botladozva is csak a végesejthetelen marad a „kezünkben”.
Az 1985-ben megjelent Sátántangó irodalmi esemény lett, Balassa Péter kanonikussá ért kritikájának értelmében „a művet nagyszabású koncepció, igen pontos szerkesztés és cselekménybonyolítás, az alakok ritkán látott plaszticitása, nagy lélegzet, tehát az epika vitális hömpölygése és az író eredeti világlátása avatja eseménnyé”. A regény magabiztos bravúrral tágítja egy lepukkant mezőgazdasági telep néhány szereplős világát egyetemessé: a szürkületre hangolt világban, az omladozó falak között dülöngélő, önnön árnyékukká foszló figurák illúziótlanságának kendőzetlen hitelességgel közvetített valóságát a regény kimunkált nyelve, körkörös időszerkezete emeli el.
Az első regény és az arctalanná duzzadó irányíthatatlan tömeggel szemben létélménnyé növekvő védtelenség regénye, Az ellenállás melankóliája (1989) – mindez a bezárt és kilátástalan hetvenes és nyolcvanas évek közvetlen élményével – a makacsul kitartó apokaliptikus jelző forrásvidéke. Az apokalipszis az univerzumra tekintetüket vető, naiv ártatlanságukban élhetetlen angyali figurák kiválasztottságának összefüggésében, bukásra ítélt alakjuk tragikusságában is értelmezhető. A társadalmi kilátástalanság szükségszerűségében romboló, ellenséges közegben Krasznahorkai regényeinek nem evilági, sajátosan érzékeny figurái kirekesztődnek, miközben ugyanez az érzékenység a művészet, a természet közelségében megélhető megrendülés és ezzel együtt a remény lehetőségét is felkínálja. A szépséggel való találkozás az uralhatatlan erővel érkező és az ideológiák fogságába eső szereplők elvakultságával rokon őrületeket hívhat elő. A Seibo járt odalent (2008) kötet egy matematikai számsor fikcionált szépségeszményének bűvöletében beszél csodálatos festményekkel, épületekkel, zenei világokkal, évszázados tradíciók nemesítette tárgyakkal való találkozások misztériumáról, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó (2003) törékeny főhősének japán kereséstörténetében pedig a megsejthető tökéletes kert fenségességéről. Ne felejtsünk el szólni arról a mérhetetlen tudásanyagról, melyről Krasznahorkai a szereplőivel rokon mániákusággal, tudós precizitással és nem szűnő kíváncsisággal szövegről szövegre tudósít, és a fordítói számára a legnagyobb kihívást jelenti. A kínai színház, a reneszánsz bottegák mesterei, a japán nó maszk vagy Bach zenéje sugallta műnemi nyitottság az együttműködésben létrejött könyvek sajátja is, társzerzőkkel teremt kapcsolatot írott, képi és zenei világok között az ÁllatVanBent (2010), A Manhatten terv (2018) vagy a Mindig Homérosznak (2019) művészi köteteiben.
A nyolcvanas évek (dél)magyarországi jelenének körképétől először Az urgai fogoly (1992) utazóregény mozdul ki és egyre távolodva, a Háború és háború (1999) New Yorkba, a Rombolás és bánat az Ég alatt (2004) a kínai birodalomba, Az utolsó farkas (2009) egy spanyol tartományba rántja magával az olvasót. Az idegen világok idegen koordinátái között megélt otthontalanságból való megérkezés nagy regénye a Báró Wenckheim hazatér (2016). A külső nézőpont kíméletlenségével és fájóan gyanús nosztalgiával érkezünk meg és lődörgünk az ismerősen idegen, erős szatírával megrajzolt kisvárosban, s a két első regénnyel trilógiává olvasva a változás reménye hamvad el a várost megsemmisítő tűzvészben. Innen lesz ismerős a Herscht 07769 (2022) egymondatos regényének a végletek plasztikusságával formált főhőse, Florian köré teremtett fiktív kisvárosa, s katartikus a már egészen korai halálnovella, a Hermann, a vadőr (Kegyelmi viszonyok, 1986) csapdába csalt állatainak sebzettségével sorközösségre lépő ember motívumát kibontó zárlata. Visszahúzódva a hazai közegbe legutóbb a Zsömle odavan (2024) főhősének gyengédséggel teli, itthoni tájak itthoni téveszmék furcsán emberi történetét olvashattuk és várjuk, hogy az író új regényébe – A magyar nemzet biztonsága. Vadászat pillangóra – ismét belegabalyodhassunk.
„A nagy írók mindenkihez szólnak. És Krasznahorkai László az.”
Adan Kovacsics Krasznahorkai László spanyol fordítója
Szilágyi Zsófia
