Úgy tudjuk, hogy a Ziegler családban nagyon erős a női vonal is. Nagymamája és az édesanyja is sokat dolgozott a sikerükért. 

Valóban erős a női ága a családnak, már a cégalapítástól is, de ha korábbra visszatekintünk, az ostyabiznisz előtt pékségként üzemelt a dédnagyapám kenyérgyára Budapesten, a XIII. kerületben. Az államosítások után valamit ki kellett találni, és a nagyszüleim találták ki, hogy ostyát gyártsunk. 

Miért pont az ostya?

Sokat jártak nyaralni a nagyszüleim fürdőkbe, Karlsbad volt a kedvencük. Azóta is ott gyártják a karlsbadi ostyát, ami az egyik legelső termékünk volt: üres ostyalapok között cukorral, kakaóval, mogyoróval vagy fahéjjal ízesített portöltelék, ami egyszerű eljárásnak tűnt akkor. A saját kis lakásukból elkülönítettek egy harminc négyzetméteres üzemet, és ott kezdtek el dolgozni. 

Ez akkor már a híres Kodály köröndi üzem volt? 

Igen, onnan indult el a családunk „ostyameséje” a nagymamám receptúrája alapján, amit ki kellett kísérletezni, hogy egyáltalán milyen sütőlapok kellenek. A nagypapám, aki egy autodidakta műszaki ember volt, ő készítette el a sütőgépet. Így indult a Ziegler ostya, az összes recept a nagymama keze munkája volt. Az első öt-hat termék, amiből nagyrészt azóta is majdnem mindent gyártunk. 

Hogyan emlékszik a nagymamájára? 

Egy fantasztikus, erős nő volt. Nagyon tehetős családból származott, egyetemre járt, tanult, intelligens nő volt, az államosítások alatt azonban mindenüket elvették. Ha kellett teherautót vezetett, és olyan munkákat is zokszó nélkül elvégzett, ami akkoriban nem volt megszokott. De ezt kellett csinálnia, és csinálta. Sokan szerették a termékeket, jöttek, sorban álltak, működött a rendszer. A nagypapa nélkül persze nem ment volna, mindketten nagyon kitartóak voltak. 

Az édesanyja követte ezt a női mintát? 

Amikor nagypapám beteg lett a ’70-es években, és az édesapám csatlakozott a céghez, akkor az én anyukám is belépett, ő teljesen más területen dolgozott előtte, apukám pedig villamosmérnök volt. De mivel családi vállalkozást a nagymama egyedül nem bírta, édesapám besegített ideiglenesen, aztán itt maradt. Hogy apu ne legyen egyedül, az édesanyám segített neki, és szinte az egész életét végig dolgozta a cégben. A mai napig dolgozik, a mintaboltunkat még mindig ő viszi. 

Akkor ön már beleszületett a családi vállalkozásba? 

Nem nagyon volt B-terv. Nem volt kényszer, de úgy szépen erre terelgettek minket, a bátyámat is és engem is, mindketten itt dolgozunk. Jelenleg ketten visszük a céget, ő gépészmérnök, én pedig értékesítést tanultam. Ez így egy jól sikerült párosítás. 

Könnyen beletörődött, hogy előre eltervezték a jövőjét?  

Mindig büszke voltam a családra, a cégre, a múltra, arra, amit csinálunk, hogy értéket teremtünk, nem pusztán kereskedelem. Persze, amikor tizenéves voltam, nyilván voltak tervek, de aztán visszakerültem a valóságba és egyértelmű volt, hogy ezt kell csinálni. 

Sokan mondják, hogy aki beleszületik a „készbe”, annak milyen könnyű… 

Sokszor megkaptam! Azért ennek is megvannak a maga nehézségei. Nyilván nem kellett gondolkoznom, hogy merre induljak el. Az édesapám nagyon aktív volt, ő teremtette meg a Kisgömb utcai üzemet. 2017-ben vettük meg ezt a szentendrei telket, és ez már mind az új generációnak az erőfeszítése. Persze az a része könnyebb, hogy nem kellett kitalálni, hogy mivel szeretnék foglalkozni. De ezt nem eltékozolni, hanem felfejleszteni odáig, ahol most tartunk, ez legalább olyan nehéz volt, mint az eleje. 

És óriási felelősség!

És sok változás, például négy ember helyett most negyven emberrel dolgozunk.  Tíz kiló nápolyi helyett három és fél tonnát gyártunk. Arról nem beszélve, hogy nagyon szigorú EU követelményeknek kell megfelelni, amiről nem hallottak ’53-ban, de még ’73-ban sem. Az élelmiszerbiztonság, a kereskedelmi láncokkal való kapcsolat, hogy azt az ember hogyan éli meg és hogy alakítja ki. Új technológiák és technikák. Ha valaki elmegy egy alkalmazotti státuszba, gondol egyet és holnap odébb áll és csinál mást. Én nem tudok mást csinálni. Nekem ez a jelen és a jövő. 

Miért pont Szentendrét választották a gyár bővítéséhez?

Az én szüleim Budakalászon laknak, a bátyám pedig pomázi. És hát igazából ez a terület volt az, ami mindenkinek kézenfekvő. Persze sokat jártunk ebbe a régióba kirándulni, ebédelni, ismertük, szerettük már Szentendrét. És nagyon örülök neki, hogy itt is lett egy üzemünk. 

Úgy tudom, az elmúlt években aktívan is részt vettek a város életében? 

A polgármesteri hivatal időnként megkeres különböző rendezvények kapcsán, legyen az sütivásár, események, ünnepek, mi nagyon szívesen támogatjuk az önkormányzatot, ajándékcsomagokat, termékeket szoktunk adni ilyenkor, akár rászorulóknak, nagycsaládosoknak, vagy gyereknapra. Jó szívvel támogatjuk azt a helyet, ahová tartozunk. Nagyon megtisztelő volt, hogy tavaly elnyertük az Év Mecénása díjat. 

Mi az, amit a nagymamájától és az anyukájától visz tovább? 

Igazából a tradíció fontossága és a kitartás az, amit a nagymamámtól és akár édesanyámtól is hoztam, hogy minden áron végig vinni azt, amit elterveztünk, és nem feladni. Illetve az, hogy a munkának van értéke, és hogy igenis tisztességes munkával előre lehet haladni. Nyilván egy nőnek az otthonteremtés nagyon fontos feladat, és ha valaki vezető beosztású, akkor nagyon nehéz megtartani a balanszot, nekem is nehéz és az én nagymamámnak is nehéz volt. De mindeközben az értékteremtés az, ami a családunkban a legfontosabb.

Mi az, amit ön, mint új generáció hozott a cégbe? 

Huszonhat éve vagyok a cégünknél, amiből az első hat-nyolc év a tanulásról szólt, az elmúlt tíz év pedig már egy olyan változó világ, amit már sem a nagyszüleim, sem a szüleim nem tudtak követni. Az új értékesítési csatornákat, megfeleléseket, amit hoznunk kell. Rengeteg új termékünk van, minden csomagolásunk új. Azért ez már egy olyan trend, amit már csak a mai kor embere ért meg. 

És itt áll mögöttük már a következő generáció. Ők is érzik, ezt az erős családi köteléket? 

Nekem egy kislányom van, a bátyámnak egy kislánya és egy fia. Még mindhárman fiatalok és korai lenne eltervezni, hogy mivel szeretnének majd foglalkozni. Nyaranta már eljönnek velünk az üzembe, de ez még a jövő zenéje, vagy ostyája… 

 

Interjú: Gergály Judith

Fotók: Isza Ferenc