Ugrás a tartalomhoz

Az építésznek van a legnagyobb hatása és felelőssége az életünkre

Interjú Dénes Eszter és Dénes György szentendrei építész házaspárral.

Életünk 90 százalékát épületekben töltjük. Otthon, iskolában, munkahelyen. Nem mindegy, hogy ezek az épületek milyenek, hogyan érezzük magunkat bennük. Mindezt pontosan tudja Dénes Eszter és Dénes György is. Fiatal koruk ellenére annyi díjjal büszkélkedhetnek, hogy felsorolni is nehéz.

Dénes György tavaly nyerte el az Ybl-díjat, korábban Pro Architectura díjjal, ÉV Háza fődíjjal, Wéber Antal-díjjal és több Év Balatoni Háza fődíjjal ismerték el tevékenységét, mindemellett három település főépítésze. Dénes Eszter Pro Architectura díjas építész az Év Háza fődíj társdíjazottja, de Ezüst Ácsceruza és Wéber Antal-díjban is részesült, idén pedig a III. Nemzeti Építészeti Szalon főkurátora volt a Műcsarnokban. A sikeres pályafutásuk mellett három gyermek szülei.

– Mióta dolgoztok és éltek Szentendrén?

Dénes Eszter: 2000-ben épült fel a több generációs családi házunk, amit a férjem tervezett. A szüleim sok szállal kötődtek Szentendréhez, nagyon szerették a környéket, ezért közösen ezt a várost választottuk otthonunknak. Itt folytattuk a szakmai tevékenységünket is. Az építész irodánk, a DNS-Műterem 2015-ben nyílt meg a Bükkös-parton.

– Az építészet kapcsán találkoztatok?

D. E.: Nem, egy baráti társaságban ismerkedtünk meg. Gimnazista korom óta ismerem őt, és valójában miatta, mondhatjuk, hogy szerelemből lettem építész. A legtöbb barátunk építész volt és amikor beszélgettünk,  egy új, izgalmas világ nyílt ki előttem. Én francia szakos bölcsésznek készültem, de úgy gondoltam, hogy ehhez én is érthetnék, és hihetetlenül vonzónak tűnt volt minden építészettel kapcsolatos téma. Rájöttem, hogy ez sokkal izgalmasabb terep számomra, mint amit én tanulok. Ezért az utolsó szigorlat eldöntöttem, hogy nem fejezem be a bölcsészkart, hanem felvételizek a Műegyetemre. Hozzátenném, hogy családi segítség nélkül nem sikerült volna, hiszen a építész kari évek alatt már két gyerekünk is született.

– Van olyan építészeti stílus, ami kifejezetten jellemző rátok, ami a védjegyetek?

Dénes György: Remélni tudjuk, hogy van ismertetőjegye a munkáinknak, de inkább egy építészeti magatartás az, amit képviselünk, és ami szeretnénk, ha mindegyikben megmutatkozna. Fontos számunkra például, hogy kortalan legyen az épület, és hogy ne legyen feltűnő. Nem hivalkodó, inkább semleges, de részletgazdag dolgokat szeretünk tervezni.

D. E.: Útjelző számunkra Ferencz István építész gondolata: beépülni valamibe mindig magasabb rendű minden más észrevehetőségnél. Igaz ez Szentendre vagy Budapest történeti szövetébe, vagy akár egy tájba. Turi Attilától pedig többek között azt tanultuk, hogy a szolgálat és az együttműködés, az alkotóközösségben való munka meghatározó egy építész pályáján. A Nemzeti Szalonnak sem véletlenül adtuk a „HelyiÉrték” mottót. A felelősségtudatra és az állandó dialógusra utal:  a helyhez egy épület mit tud hozzáadni, és hogyan tud a helyből  táplálkozni, inspirációt nyerni. S vajon ez a kettő, a hely és az épület együtt hogyan él tovább? Milyen értéket közvetít a hely, ami folytatandó, s értékteremtő-e az új építészeti beavatkozás? Mert ezek bizony kardinális, húsbavágó kérdések.

Az egyik fantasztikus építészeti kiadványuk Szentendréről. Fotó: Trenka Attila

Milyen munkáitokra vagytok a legbüszkébbek?

D. E: Az ember mindig az aktuális munkájához kötődik a legjobban. De minden eddigi munkára jó szívvel gondolunk. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert olyan megbízásokat kaptam, amik nagyon különlegesek voltak és én is csak gazdagodtam általuk. A közelmúlt legösszetettebb feladata a III. Nemzeti Építészeti Szalon volt. Vezérfonala az egyensúly és az együttgondolkodás volt. Az elmúlt öt év hazai és határon túli építészetét összegző kiállítás fél évtized metszetét adta, felvillantva alkotó jókedvet, leleményt, innovációt. Bemutattuk a hangos és elsöprő erejű mellett a visszafogott és érzelmes, mértékadó beavatkozásokat egyaránt határon innen és túl, városokat és kistelepüléseket is beemelve, felsorakoztatva valamennyi iskolát, alkotói közösséget és szemléletmódjukat, melyek ma meghatározzák a magyar kortárs építészet színes palettáját. Iskolák, nyaralók, családi házak, kilátók, templomok, sportlétesítmények, piacok, felújítások, rekonstrukciók – hogy csak néhányat említsek a témák közül. S mindezt társkurátoraimmal (Ferencz Marcel, Gutowski Robert és Perényi Tamás) négy teremre osztottuk, ahol négy kérdés, négy nézőpont, négy történet várta a látogatókat. Alkotótársaim voltak a műteremből Dénes György és Lukács Péter. A kiállítás májustól szeptember 15-ig volt megtekinthető a Műcsarnokban, s több mint 17 ezer látogatót számlált. Nagy öröm számomra, hogy számos szentendrei valamint térségi kiállító volt, a tárlat vendégei között pedig a SZÉPE egyesület tagjait és a főépítész asszonyt is végigvezethettem.

D. GY: Az én kedvencem a balatonfenyvesi gyermektábor, a funkciója is nagyon különleges, ez az épület mindent elárul rólunk. Tömegében követi a hagyományos balatoni léptéket, megjelenik benne a közösségi terek kiemelt szerepe,  vagy például a szépen öregedő, természetes, felújítható anyaghasználat. De tetten érhető a gépészet nélküli ökologikus szemlélet, és az egyszerű, mégis részletgazdag kialakításra való törekvésünk. Ezekben hiszünk, s ez alakítja valamennyi munkánkat. Amin éppen dolgozom, az mindig kedves számomra: egy verőcei kerékpáros központ, egy általános iskola Biatorbágyra. Mindegyikhez kötődik egy történet: a tervezés folyamata, ahogy felépült. Minden mozzanat hozzátesz a kedvességéhez.

III. Nemzeti Építészeti Szalon a Műcsarnokban, melynek Dénes Eszter volt a főkurátora.

– A Műcsarnokban, az építészeti kiállításon nagyon pozitív élmény volt, hogy ilyen sok tehetséges építész van Magyarországon. Mégis nagyon keveset hallunk róluk a hírekben.  

D. E.: Közép-európai sajátosság, hogy amikor megépül valami, vagy nemzetközi hírnevet kap, előbb mondják el a kivitelező, vagy az azt átadó képviselő nevét, mint az építészét. Sokszor azonban el sem hangzik, így nem tudjuk nevekhez kötni az épületeket. A Szalonon is volt olyan épület, ami világszinten is annyi díjat kapott, hogy szinte nem fért ki a tablóra, mégis a tervező neve nem jelenik meg mindenhol kellő hangsúllyal. Gerle János úgy fogalmazott, hogy „az építész az, aki a legnagyobb felelősséggel viseltetik az emberek sorsáért – az építész gyakorolja a legnagyobb befolyást az emberek sorsára, anélkül, hogy az emberek erről tudomást vennének és anélkül, hogy erről maguk az építészek tudomást vennének.” Gondoljunk bele: az életünk 90 százalékát épületekben, a fennmaradó részét pedig jellemzően szintén az épületek keretében, például egy város utcák és közterek által meghatározott szövetében töltjük. Ezért valóban az építésznek van a legnagyobb hatása a közösség, és azon belül az egyes ember életére.

– Hogyan zajlik egy épület megtervezése? Egy laikus ritkán lát bele egy ilyen izgalmas folyamatba.

D. E.: Az első lépés a szabad gondolatáramlás: a helyből inspirálódunk, az épület meg akar testesíteni valamit, van egy funkciója. A középületeknél az ember szabadabban szárnyal, lerajzolja az első gondolatot, egy jó skiccben megjelenik az épület esszenciája. Családi háznál azért jobban puhatolózik, hogy mit is szeretnének.

D. Gy: Pont a balatonfenyvesi tábornál tervezés előtt a gyerekekkel is leültünk beszélgettünk a fűzfák alatt, ezért figyeltem minden általuk és általam is fontosnak tartott részletre. A középületekre jellemző, hogy az első vázlatban, skiccben már tudom, hogy mi lesz az irány, mit akarok megvalósítani. Van, aki többet vívódik, én az első jó megoldásban hiszek.

– Mi volt eddig a legnehezebb a tervezési folyamat, ha akadt ilyen?

D. Gy: Abból születik jó, ha megvan a bizalom, és emellett a víziónk elsőre tetszik a megrendelőnek, s onnantól együtt megyünk előre. Ami elsőre problémás, az végig az lesz. De azért vannak érdekes átfordulások, ezek is sikertörténetek.

D. E: Az építész kicsit pszichológus is. Meg kell mutatnia, hogy mi lenne a helyes életkeret, sokan nem látják, de utána hálásak ezekért a mélyebb beszélgetésekért. Például, aki soha nem élt kertes házban, és szűkösebb, közös tereket nélkülöző otthonból jött, nem érzi, hogy a családi élet lelke még manapság is az étkező, ott töltjük a legtöbb időt, ott beszélgetünk a legtöbbet… Az építész felelőssége, hogy ezeket megbeszélje a megbízóval. Az idő pedig általában minket igazol, nagyon sok visszajelzést kapunk épületeink működésére, a családi életre vagy éppen az ott folyó nevelő munkára tett hatásáról. És ez mindig nagy öröm!

– Mi volt a legkedvesebb közös munkátok?

D. E.: Balatonhenyén, egy balatonfelvidéki nyaralót terveztünk együtt, ami aztán elnyerte az Év háza fődíjat és az Év Balatoni Háza díjat is. Az 50-es években átalakított, jellegtelen, sokáig lakatosműhelyként működő épületet a lehető legtöbb építőanyagot megtartva lakóházként újítottuk meg, hagyományos Balaton-felvidéki hangulatban. A koncepciónk az volt, hogy egyszerre legyen mai és tradicionális. A méltatás nagyon jól összefoglalta ars poeticánkat: A tervező tisztelettel kezeli az épített örökség értékeit, de a kötöttségeken belül merészen alakítja a mai kor igényeinek megfelelően az épületet, megteremtve ezzel a régi és az új egyensúlyát. Homlokzatképzése, a belső terek alakítása és berendezése példaértékű, kiváló példája a „megtartva megújítás” gondolatiságának.” Az itt kiemelt  „megtartva megújulás” az a szemlélet, amihez szívesen kapcsolódunk.

Díjaik számát felsorolni is nehéz. Fotó: Trenka Attila

Kik a példaképeitek?

D. GY.: Nem tudok egy embert megjelölni, de ha ki kell valakit emelnem, akkor számomra Kós Károly az origó, az ő alkotói magatartását figyelem a legrégebb óta. Vannak nálam idősebb vagy akár nálam fiatalabb építészek is, akiktől folyamatosan tanulok. Nem kell ahhoz valakivel együtt dolgozni, hogy példakép legyen.

D. E.: Mindenkitől tanul az ember és nehéz is lenne felsorolni valamennyi, minket motiváló mestert, de ha a saját pályámat nézem, akkor Turi Attilának, Dévényi Sándornak és Ferencz Istvánnak köszönhetek a legtöbbet. Olyan munkákkal is megtaláltak, ami új terep volt számomra, de hittek bennem, hogy jól fogom csinálni.  Ez a fajta patronálás, az ő tiszteletreméltó tudásuk, mely számomra szellemi forrás, vagy éppen a mindennapokban is átélhető karizmájuk, jelenlétük egy adomány. Mint ahogy az is, ha valakinek a szakmája a szenvedélye is egyben.

– Elképesztő, hogy ilyen sikeres karrier mellett három gyermeket is neveltek. Hogyan lehet összeegyeztetni mindezt?

D. E.: Először féltem, hogy a család kárára megy ez a nagy energiákat megmozgató munka, de a férjem mindenben végtelen türelemmel támogatott, másrészt felismertük, hogy akkor tudok kiteljesedni anyaként is, hogyha a szakmai életemben is örömöt találok – mert akkor egy boldog anyával vannak otthon a gyerekek. A munkahelyünk öt percre van otthonunktól, ez sem mellékes. Ráadásul mindkettőnknek a szenvedélye a munkája és fordítva – ez pedig megédesíti és hihetetlenül megkönnyíti az ember életét. Természetesen a szüleim segítsége nélkül nem sikerült volna, így a mestereim mellett elsősorban nekik vagyok végtelenül hálás.

 

Gergály Judith

 

 

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a ZÖLD-KÉK PIKNIK – A PATAK PARTI PLACCON című bejegyzéshez

ZÖLD-KÉK PIKNIK – A PATAK PARTI PLACCON

𝐴𝑧 𝑒𝑠𝑒𝑚𝑒́𝑛𝑦𝑡 𝑣𝑒́𝑔𝑢̈𝑙 𝑎 𝑃𝐴𝑇𝐴𝐾 𝑃𝐴𝑅𝑇𝐼 𝑃𝐿𝐴𝐶𝐶𝑂𝑁 (𝐵𝑢̈𝑘𝑘𝑜̈𝑠 𝑝𝑎𝑟𝑡 40.) szeptember 29-𝑒́𝑛 𝑣𝑎𝑠𝑎́𝑟𝑛𝑎𝑝 10 𝑜́𝑟𝑎́𝑡𝑜́𝑙 𝑡𝑎𝑟𝑡𝑗á𝑘 meg 𝑘𝑖𝑠𝑒𝑏𝑏 𝑝𝑟𝑜𝑔𝑟𝑎𝑚𝑣𝑎́𝑙𝑡𝑜𝑧𝑎́𝑠𝑠𝑎𝑙.