A rendszerváltás után elindult egy olyan decentralizációs folyamat, amiben az önkormányzatok széleskörű szabadságot kaptak az önrendelkezésben. A 2010-es évektől viszont a centralizáció felé indult el kormányzati gondolkodás, s a hatáskörök szűkülni kezdtek. Ön szerint mi az egyiknek és mi a másiknak a következménye? Mi szolgálja jobban a városok fejlődését, az élhetőség megteremtését?
A rendszerváltás utáni decentralizáció azzal járt, hogy a megyék szerepét erősen lecsökkentették a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Ezáltal az önkormányzatok váltak a kormányzati szint mellett a másik fontos szereplővé, kialakult az a 3300 településes Magyarország, ami egyébként egy rettenetesen szétaprózott településszerkezetet jelent. Ezzel párhuzamosan erős polgármesteri jogkörök jöttek létre, ami összekapcsolódott azzal, hogy a személyi jövedelemadó is a településekre koncentrálódott.
Az erős decentralizációból aztán a kormányzatok elkezdtek fokozatosan visszavenni. Már a 2004-es EU-csatlakozás után elindult a centralizációs folyamat, ami hihetetlenül felgyorsult a 2010-es kormányváltással. Ekkor például az összes együttműködési fórumot feloszlatták a budapesti agglomerációban. Eltűnt a Budapesti Agglomeráció Fejlesztési Tanácsa és a Budapesti Közlekedési Szövetség is. A városokat beszorították a saját határaik mögé. Egy város ma akár EU-s pénzre, akár nem EU-s pénzre pályázik, lényegében csak a saját fejlesztési terveit valósíthatja meg, ha együtt akar működni a környékkel, akkor ehhez nem fog támogatást kapni.
Hogyan függ mindez össze az élhetőség problémájával?
Az élhetőség legegyszerűbb definíciója az, hogy az emberek jól érzik magukat a településükön. De nagyon sok összetevője van annak, hogy a gazdag és a szegény ember egyaránt jól érezze magát ugyanazon a településen. Ráadásul az élhetőség fontos eleme az a hozzáállás is, amikor a lakók is tesznek valamit a környezetükért, a közösségükért. Összességében a gazdaság, a környezet és a társadalmi egyenlőség hármas dimenziójában keresném azt, hogy mi az élhetőség. Egy erre törekvő település ezeket a szempontokat figyeli, és ezeket próbálja egyensúlyban tartani.
Hogyan látja Szentendre esetében ezt az egyensúlyt?
A dilemma abban áll, hogy fölfedezték Szentendrét az emberek, s a népességszám, ami a hatvanas években tízezer körüli volt, mostanra 28 ezerre duzzadt. A polgármester fő választási ígérete 2019-ben az volt, hogy megállítja ezt a folyamatot, mert ha tovább halad a növekedés, akkor kialakul egy 35-40 ezres alvóváros, nagy infrastrukturális hiányokkal. Azok, akik kiköltöznek, kezdetben nyertesnek érezhetik magukat, de egy-két év múlva rájönnek, hogy a mellettük levő telkek mind beépülnek, már nincs kilátásuk, sőt, néha már víz sincs. Átkerülnek a vesztes oldalra, miközben a közszféra mindenképpen veszít. Az élhetőség megtartására az érdi példát lehet megemlegetni. Ott meglépték azt, hogy teljes változtatási tilalmat rendeltek el, vagyis semmilyen fejlesztést nem engedélyeznek addig, amíg az új helyi építési szabályzatot el nem fogadják.
Itt is volt változtatási tilalom, ha nem is teljes, amíg az új építési szabályzatot el nem fogadta a képviselő-testület. Azt persze egyelőre nem látni, hogy ez mennyire lesz sikeres a népességnövekedés megakadályozásában.
Szentendrei munkánk része volt a városfejlesztési stratégia, valamint a turizmusfejlesztési és a vagyongazdálkodási koncepció elkészítése is. Az utóbbiakat 2022-ben fogadta el a testület. Ezekben benne van, hogy Szentendrének nem további extenzív növekedésre, hanem a meglévő lehetőségek jobb kihasználására van szüksége. Ezt átépítésekkel, a turizmus megváltoztatásával lehetne elérni. Különböző helyszíneket néztünk végig a Castrumtól kezdve a Skanzenen át a belvárosig olyan szempontból, hogy miként lehetne ezeket a térségeket összekötni egymással, mik ennek a közlekedési vonatkozásai.
Ön szerint hová sikerült elérni mára ezen az úton?
A nagy dilemma az, hogy Szentendre ellenzéki városként ezekhez a forrásigényes tervekhez nem kap kormányzati pénzt. Itt van az a kérdés például, hogy hogyan lehetne a belvárost vonzóbbá tenni. Ehhez jó lenne növelni a belváros lakófunkcióját, hogy aztán ebből kiindulva az ott lakókkal közösen lehessen meghatározni egy új belvárosi stratégiát. Ehhez azonban egy sor épületet föl kellene újítani, át kellene építeni. Elég sok önkormányzati tulajdonú épület van a belvárosban, és nem azt javasoltuk, hogy ezeket adják el annak a fejlesztőnek, aki a legnagyobb árat ígéri. Jobb volna a fejlesztőkkel együtt közös vállalkozásban hasznosítani ezeket az épületeket a köz hasznára.
Pedig egy ideje épp az történik, hogy nagyon sok ingatlant próbálnak eladni. Ennek nyilvánvaló oka, hogy a városi költségvetést ezekkel a bevételekkel kívánják egyensúlyban tartani.
Szentendre is, ahogy sok más önkormányzat, nagyon rossz anyagi helyzetben van, mert nincs jelentős iparűzési adóbevétele, állami támogatásra nem számíthat, a lakóktól sokkal több pénzt beszedni pedig nem lehet. Vagyis csak a fejlesztésektől lehetne pénzt remélni, amennyiben ezekben a fejlesztésekben az önkormányzat résztulajdonos, és nem csak eltűri azokat.
A város szempontjából mi volna az optimális a centralizáció-decentralizáció vonalon?
Vissza kellene térni a 2000-es évek második felének a rendszeréhez, ahol a települések bevételének egy jelentős része saját bevétel volt, ami települési szinten is maradt. Vissza kellene adni azokat a jogosítványokat, amiket elvett a kormány, mert nemcsak az adót vették el, hanem elvették az iskolákat, az egészségügyet, kivették a hatósági jogköröket, központi árszabályozást vezettek be például a vízgazdálkodásban. Ezeket vissza kellene adni ahhoz, hogy az önkormányzatok újra fontos szereplői legyenek a saját területük életének. Ugyanakkor ösztönözni kellene a szomszédos településekkel az együttműködést is! Szentendre sem vizsgálható önmagában, mert egy 3,5 milliós budapesti térnek a része, méghozzá nagyon fontos része. Ahogyan Érd a déli, délnyugati kapuja Budapestnek, úgy Szentendre annak az északnyugati kapuja, rajta keresztül jön át az egész dunakanyari forgalom. Szentendrének a lehetőségeit Pomáz, Budakalász és a Szentendrei-szigeten lévő települések nélkül nem lehet megfogalmazni. Az egész térség csak együtt tudná értelmezni, hogy mit jelent az Omszki-tó, mi az, hogy Szentendrei-sziget, hogy kerékpárút, vagy azt, hogy hogyan lehet a 11-es út forgalmát emberibbé tenni, avagy miként lehet az északi településekről Budapestre bejáró ingázókat az autó helyett más közlekedési formára áttéríteni.
Ehhez valóban szorosabb térségi együttműködés kellene. Miért nem jön ez létre?
A budapesti térségnek sok önkormányzata ellenzéki lett 2019-ben. Ennek ellenére még sincs olyan együttműködés, aminek most meglenne a politikai alapja, az önkormányzatok továbbra is maguk küszködnek a saját problémáikkal. Látjuk, hogy milyen össztűz zúdul Budapestre, tehát most talán érthető is, hogy nincs az agglomerációs probléma terítéken. De azért volt egy választási ígéret 2019-ben, hogy lesz egy várostérségi együttműködés, ami nem valósult meg, holott a fővárosnak össze kellett volna hívnia az egész agglomerációs térséget. További akadály lehet, hogy a polgármesterek habitusa is különböző, és a települések helyzete sem teljesen ugyanaz. Az is visszatarthatja őket az együttműködéstől, hogy azt remélik, ha nem szállnak bele egy ellenzéki csapatba, akkor mégiscsak kapnak majd valamit a kormánytól.
Közlekedés-mérnököktől hallani olyan véleményt, hogy minél inkább fejlesztjük az agglomerációs közlekedést, annál inkább növeljük az esélyt, hogy kiköltözzenek az emberek.
Értem a logikáját annak az érvelésnek, miszerint egyáltalán nem szabad fejleszteni az agglomerációs közlekedést, nehogy még több ember költözzön ki, de nem tudom elfogadni. Inkább azt mondanám, hogy a közösségi közlekedésre kellene átterelni azokat, akik Budapestre járnak dolgozni. Vitézy Dávid [közgazdász, közlekedési és város-mobilitási szakértő, korábbi közlekedésért felelős államtitkár – a szerk.] a Budapest Vasúti Stratégiában jól megfogalmazta ezt, például a déli vasúti híd három vágányosra bővítésével – a kapcsolódó fejlesztéseket azonban a miniszter leállította. Pedig az volna a megoldás, ha az autókból átülnének az emberek a tömegközlekedési eszközökre. De ezzel párhuzamosan térségi fejlődési stratégia is kellene. Külföldön olyan várostérségi együttműködések léteznek, amelyekben valamennyi szomszédos település polgármestere részt vesz, annak érdekében, hogy egy közös várostérségi fejlődési tervet elfogadjanak. Ebben figyelembe veszik az egyes települések sajátosságait, közösségi közlekedési lehetőségeit, infrastrukturális ellátottságát, a környezeti, környezetvédelmi tényezőket. Annak a településnek, amelyik vasúti fővonal mellett fekszik, és jó a közösségi közlekedése, fejlődési lehetőséget adnak, míg egy másik településnek, amelyik mondjuk zsáktelepülés, erdő mellett van, a környezet megőrzésére teszik a hangsúlyt. Nagyon nehéz természetesen ezekben a kérdésekben egyetértésre jutni, mert a legtöbb település növekedni akar, különösen, ha ennek vannak pénzügyi hozadékai. De ha sikerül, akkor ezek után az egyes települések fejlesztési elképzelései ehhez a közös koncepcióhoz igazodhatnak. Magyarország nagyon messze van ettől. Egyrészt azért, mert centralizációs politika van, másrészt azért, mert sajnos az együttműködés kultúrája is hiányzik. Gyakran két szomszédos település egymás ellen fogalmazza meg az érdekeit, ahelyett, hogy leülnének, és azt vizsgálnák meg, mit tudnak ők tenni azért, hogy a másiknak jobb legyen és fordítva.
Sokszor szembesülünk azzal a jelenséggel, hogy helyieket nem foglalkoztatnak a város közügyei, mert gyakorlatilag Budapest egyik kerületének tekintik Szentendrét. Lehet-e, kell-e ezen segíteni, vagy egyáltalán lehet-e ebben változást elérni?
Mindenképpen változást kell elérni, de ehhez másfajta településvezetési stratégia kell. A városrészi költségvetés jó irány, hiszen a lakók szavazhatnak, milyen kisebb fejlesztéseket szeretnének megvalósítani a saját városrészükben. De emellett városi szintű vitákat is kellene indítani a fejlődés kulcskérdéseiről. Nem tudom, milyen szintű, mélységű vita folyt például arról, hogy mit akarunk a 11-es útból, az átépítése erre elméletileg alkalmat adhatott volna. Ugyanígy a leégett SPAR újjáépítése kapcsán is sokkal inkább be lehetett volna vonni az embereket abba a kérdésbe, hogy mi épüljön oda. Olyan platformokat kell alkotni, ahol a városlakók szavazhatnak, véleményt mondhatnak. Nagyon sokat lehet tenni annak érdekében, hogy azokat is bevonjuk a város előtt álló problémák megvitatásába, akik egyébként tényleg bezárkóznak, mert reggel beülnek a kocsijukba, és elindulnak Budapestre, a gyereket is Budapestre viszik iskolába, és oda járnak moziba, színházba. És előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy az ő környéküket is érintik ezek az ügyek.
Tud olyan jó külföldi példát mondani, ahol sikerült élhető, mégis mások számára is vonzó városi környezetet teremteni?
Egy ír tengerpari kisváros (Dun Laoghaire) példáját említeném, amelyik 20 kilométerre van Dublintól. Ide is nagyon szívesen mennek ki a turisták egy-két órára, éppúgy, mint Szentendrére. Van egy városi vasútvonaluk is, hasonló a mi HÉV-ünkhöz. Azt találták ki, hogy pozitív dolgokkal próbálják megfogni a turistákat, táblákat tettek ki már rögtön az állomásra arról, hogy mi mindent lehet itt csinálni, mi mindent lehet megnézni. És egy átgondolt stratégiát állítottak fel, amelyben az is benne van, hogy a városi butikokban mit lehet árulni és mit nem. Mert ez elsőre bár úgy tűnik, hogy tisztán piaci dolog, holott nem az, mert számít, hogy olyasmit vásárolhat-e az ide látogató, ami szentendrei, avagy matyóhímzéssel találkozik, ami biztosan nem az. Tehát itt egy erősebb, koncepcionális beavatkozásra volna szükség, és ezt össze lehetne kapcsolni az ingatlangazdálkodással is. Hiszen vannak olyan városi ingatlanok, amelyek üresen állnak, vagy alulhasznosítottak, és ezeknek a hasznosításába is be lehetne vonni az embereket.
A szociális lakásfejlesztés mennyire játszik fontos szerepet a város élhetőségének megítélésében?
A város élhetőségének egyik fontos kritériuma az, hogy ne legyenek ordító társadalmi egyenlőtlenségek, és a város foglalkozzon ezekkel a nehéz kérdésekkel is. Vannak, akik nagyon rossz lakásban laknak, és komoly probléma az öregek ügye, azoké, akik egyedül maradtak, vagy a betegeké. Az élhetőség egyik összetevője az, hogy a rászorulók részére a lakhatást elérhetőbbé tudják-e tenni, vagy sem, ami Szentendre esetében nagyon sok kérdést fölvet. Kényes kérdéseket is – például a belváros egyes leromlott ingatlanjaiban levő bérlakásoknak az ügyét. Azt, hogy hogyan lehet ezt úgy kezelni, hogy az a belvárosnak a szépülését is szolgálja, de ugyanakkor ezeknek az embereknek a továbblépését is lehetővé tegye. A szociális lakásprobléma azért nehéz, mert ehhez koncepció és pénz is kell. Koncepcióra vannak ötletek, számos magyar városban elindultak például ún. szociális bérlakásvállalatok. Ennek az a lényege, hogy a város berakja egy-egy alapba a meglévő bérlakásait, és emellett kibérel olyan lakásokat a magánpiacról, amelyek egyébként üresen állnának.
Sok mindenről feltételes módban beszéltünk, de mit gondol, hogyha ezek a tendenciák folytatódnak, amiket most tapasztalunk, hová fognak vezetni?
Nagyon pesszimista vagyok, azt gondolom, ha ezek a mai tendenciák folytatódnak, akkor Magyarország egészét tekintve a ma már hátrányos helyzetben lévő térségek leszakadása csak fokozódni fog. Dinamikus térség marad Budapest és környéke, de ez is úgy fog fejlődni, hogy nem lesz képes egymással összhangba kerülni, és csak a piaci erők határozzák majd meg, hogy melyik térség miként alakul, nem a közösségi érdekek. Lesz persze Magyarországnak néhány olyan része, amelyik úgymond fejlődésnek indul, az akkumulátor-gyárak környéke például, ahol nyilván lakótelepeket kell majd felépíteni. Csak nem biztos, hogy lesz majd víz… Az az országfejlesztési politika, amelyik most folyik, a legkevésbé sem mondható olyannak, amelyik a fejlődés fenntarthatóságáról gondolkodik, sokféle más érdek került előtérbe. Az is kérdés, hogy egy év múlva mi lesz a választásokon, megértik-e a polgárok azt, hogy egy ellenzéki településen nem feltétlenül azért szűkülnek be a fejlesztési lehetőségek, mert az városvezetés impotens, és minden koncepciót nélkülöz, hanem azért, mert a központi fejlesztéspolitika balszerencsés módon különbséget tesz kormánypárti és ellenzéki települések között, és utóbbiak lehetőségét a végletekig megpróbálja beszűkíteni.
Rist Lilla
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. augusztus 9-ei lapszámában jelent meg.
