(Az interjú 2024. februárjában készült. )

Egymásnak adjuk a kilincset a képkeretező mesterrel Aknay János műtermében. Méretes vásznakat hozott, a művész rendelte őket, újabb nagy méretű képet szeretne festeni. Nagy nehezen talál nekik helyet a Régi Művésztelepen lévő műtermében, amelyről le sem lehet tagadni, hogy aktívan használják. A nagyobbik helyiségben vásznak, festmények, festékek sorakoznak egymás mellett: itt szokott alkotni a művész. A hátsó, kisebb szoba falát beborítják őseinek, családjának a fényképei, köztük gyermekei: Csaba, Sarolta, Zoltán, Janka fotói is. 

— Honnan származik a családja?

— Az ország több pontjáról. Az ő sorsuk fölöleli az egész történelmi Magyarország történetét. Büszke vagyok őseimre, akik között magyarok, székelyek, horvátok, bunyevácok, russzinok és németek is vannak. Én Nyíregyházán születtem, négyéves koromtól Debrecenbe kerültünk. Tizennégy éves koromban kerültem el onnan, amikor felvettek a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba. Miután elvégeztem, azonnal behívtak katonának, ahol huszonöt hónapot töltöttem el. Az „egyéb” kategóriába sorolt származásom miatt át akartak nevelni, ezért a BM Karhatalomhoz kerültem, aminek az AVH volt az elődje.

— Folytatta a tanulmányait, miután leszerelt?

Kétszer felvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára. Először nem vettek fel, másodjára jelentkeztem, de nem tudtam elkezdeni, mert már katona voltam. Harmadik felvételim előtt próbáltak beszervezni. Amennyiben kötélnek álltam volna, két év elteltével biztosították volna a továbbtanulásomat. „Mi szeretnénk megismerni a kortársaink gondolatait, főleg a művészekét? Segít nekünk ebben?” Természetesen nemet mondtam.

És amilyen szerencsém volt, találkoztam egy volt osztálytársammal, Aranyi Sándor festőművésszel, és elindultunk állást keresni. A Sas utcai Keravillba szerződtettek kirakatrendezőnek. Bár kellett volna szakirányú képzettség, de esetünkben eltekintettek tőle a művészeti gimnáziumi érettségi miatt. Két évet dolgoztam ott, szerettem, mivel élveztem ezeket a konstruktív feladatokat.

— Hogyan került Szentendrére?

— El akartam menni Pestről, és ez tűnt a legjobb helynek hozzá., Miután több mint két évet szolgáltam katonaként, 1970-ben kétszer kaptam újabb behívót, ezzel jelezték, hogy megfigyelt személy vagyok. 1989-ig az is maradtam, s rendszeresen jelentettek rólam.

Sok katonatársam lakott Szentendrén, amikor gimnazista voltam, rendszeresen jártam ide rajzolni, szerettem ezt a várost. Ide jöttem hát „felszívódni”. Hamar beilleszkedtem, ez akkor még egy kisváros volt, nem tudtuk egymást elkerülni. Matyófalvi Gábor, Zámbó Öcsi, Zádor Péter, Holdas Gyuri mind a barátaim voltak, egy korosztály voltunk. ’70-ben érkeztem, ’71 őszén már részt vettem a Templomdombi Őszi Tárlaton, amit a rendőrség oszlatott fel, majd ’72-től közel nyolc éven át minden március 15-ét a rendőrségen töltöttem, nehogy rendet bontsak véletlen.

— A város melyik részén lakott?

— A Paprikabíró utcában, egy régi villaépületben, Benkő villában béreltünk lakást, oda született az első három gyermekem. Egy gyönyörű klasszicista épület volt, sajnos ma romokban áll. 1981-ben költöztünk el onnan a saját családi házunkba. 1979-ben sikerült vennünk egy telket az Álmos utcában. Édesapámék kaptak nászajándékba egy Nagy István festményt, ami a csodával határos módon a család tulajdonában maradt. Azt eladtam, és annak az árából fizettük ki a telket. Az építkezést kölcsönből, saját erőből és baráti segítségből kalákában oldottuk meg.

— Nagyot változott az élete a rendszerváltáskor?

— Egyik alapítója voltam a szentendrei MDF-nek, a helyi szervezet elnöke lettem, ugyanakkor sosem volt semmilyen politikai állásom vagy pozícióm. Antall József halála után pedig befejeztem a politizálást. Nagy változás volt, hogy rendszerváltás után — hasonlóan a többi Vajda stúdióshoz — elkezdtek hivatalosan is elismerni, több kitüntetést is kaptam. Szép emlék számomra, hogy a Vajda Lajos Stúdió harmincadik évfordulóján 2002-ben hatalmas kiállítást rendezhettünk a Műcsarnokban.

— Honnan merít ihletet?

— Sári lányom halála ihlette sok festményemet, amelyek az Őrangyal, a Festőangyal neveket viselik, és így született életem első és utolsó plasztikája, a szoborrá vált Városvédő Angyal, amely először 1994-ben műanyagból, majd 2018-ban vasból készült el. Nem dicsekvés, de munkamániás vagyok. Amikor festek, akkor élek. És akkor dolgozom, amikor van mondanivalóm. Az utóbbi években én is egészségi problémákkal küzdök, sokszor voltam nehéz helyzetben, de ez nem akadályoz meg abban, hogy fessek. A képeimet mindig is inkább ajándékozni szerettem őket, de örülök, amikor sikerül eladni.

— Sok képének adja az “Emlék” címet. Miért?

— A munkáimban redukált formákat használok, ám mindegyik alapja valós látomás. Mire azonban a vászonra kerülnek, már el is múlnak, emlékké válnak.

Névjegy

Aknay János festőművész 1949. február 28-án született Nyíregyházán. 1967-ben Budapesten végzett a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban. Ötvennégy éve él és alkot Szentendrén. Alapító tagja a Vajda Lajos Stúdiónak. Nevéhez több évtizedes széles körű művészeti szervezőtevékenység kapcsolódik, számos szervezet tagja, tisztségviselője, vezetője. A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének elnöke, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Díjak, kitüntetések

1996: Szentendre Város Pro Urbe díj, 2000: Pest Megye Művészetéért díj, 2001: Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, 2002: Munkácsy-díj, 2009: Magyar Művészetért díj és Szentendre Város Díszpolgára kitüntetés, 2010: Kossuth-díj, 2017: Magyar Érdemrend tisztikeresztje, 2018: Magyar Örökség díj, 2021: Nemzet Művésze.

Fotók: Isza Ferenc