Ámos Imre és Anna Margit a magyar festészet expresszív-szürrealista vonulatának kiemelkedő képviselői, 1930-ban ismerkedtek meg egymással, közös életüket pedig az alkotómunkának szentelték. Mindkettőjük művészetének visszatérő jelképei az angyalok, azonban e szárnyas lények nagyon különböző szimbolikus tartalmakat közvetítenek: míg Ámos angyalai az apokalipszis szemtanúiként a legszörnyűbb poklokat járták meg alkotójukkal együtt 1939 és 1944 között, addig Anna Margit szárnyas figurái a „túlélő” keserves tapasztalatáról és megküzdésének nehéz útjairól közvetítenek. 

Angyalábrázolásokat a művészet történetének kezdetei óta ismerünk, ők a zsidó-keresztény kultúrkör mennyei lényei, az égi és a földi világ között közvetítő isteni hírnökök, oltalmazó védelmezők, ugyanakkor az apokalipszis büntetést hozó igazságosztói, akik mindig magukban hordozzák a remény lehetőségét is. Az angyalok szimbolikus-metaforikus tartalmai különösen összetett jelentésekkel bővültek a második világháború pusztításának időszakában, amikor a képzőművészet mellett az irodalomban (Radnóti Miklós, Pilinszky János, Babits Mihály) is gyakran felbukkant alakjuk. 

A nagykállói zsidó családból származó Ámos Imre művein az angyal alakja a harmincas évektől tűnik fel. Ekkor még a védelmező, oltalmazó szerepét magára öltő angyalokkal találkozhatunk művein, szorosan kapcsolódva a zsidó misztika egyik tételéhez, amely a lelket megóvó és megerősítő védőszárnyról beszél. A földi életben e védőszárnyat a család testesíti meg. Ámos rövid élete végéig hű maradt a zsidó hagyományokhoz, mégis univerzális módon és különös érzékenységgel rezonált korának egyre elmélyülő ellentmondásaira. Bár pályája kezdete óta lírai személetű és stílusú festő volt, a történelem fordulatai és a fokozódó pusztítás tapasztalatai nyomán végül profetikus erejű művekben teljesedett ki munkássága. Sors- és kortársához, Radnóti Miklóshoz hasonlóan Ámos sem tehetett másként: Európa haláltáncának vízióját már csak a töredékek balladai tömörségével, egyetemes érvényű szimbólumokkal volt lehetséges kifejezni; így váltak harmonikus angyalfigurái végül síró, eltorzult arcú, szenvedő lényekké, a fájdalom jeleivé. Ámos a munkaszolgálatokon megtapasztalt emberi brutalitás, a szenvedés és a halál ellenére, szinte a végsőkig hitt a szeretet erejében. Egyik utolsó, 1944 áprilisában született naplóbejegyzésében veti fel az emberiségbe vetett hitével kapcsolatos kétségeit: „Mikor ér el az ember odáig, hogy erőszak és gyilkosság nélkül igaz szeretetben élhessen egymás mellett? Gyűlölködés nélkül, megbecsülve a békét szeretőket és jó útra térítve a rossz befolyástól eltévelyedett lelkeket?” Azonban védőangyalai ekkora már elnémultak és megsüketültek, Ámos pedig meg sem kísérelt menekülni sorsa elől: 1944 októberében utoljára találkozott a Lehel úti kaszárnyánál Anna Margittal, aki szökésre próbálta bírni férjét. Azonban Ámos csak annyit felelt a kérésre: „Nem, menjen minden, ahogy a víz folyik.” Ámos Imre vélhetően 1944 végén halt meg Németországban, sírját soha nem találták meg. Anna Margit ekkor harmincegy esztendős volt, azonban a háború végnapjaiban nemcsak nagy szerelmét és alkotótársát, Ámos Imrét veszítette el, hanem családjának jelentős része is a holokauszt áldozata lett. Anna Margit pedig e súlyos veszteségek traumáját hosszú időre mélyen magába zárta. Megrendítő elolvasni élettörténetének önmaga által nyújtott időskori interpretációját: „Sajnos nem a fejem fölött vonultak el az események, megviseltek, megkínoztak, megtörtek a dolgok. Ezek nem egy, hanem sok, egy egész eseménysorozat… Ámos elvesztésével kezdődött, s ettől kezdve minden rossz volt. S mivel ez a kezdeti tragédia elég fiatalon ért, nyugodtan összegezhetem: egy tökéletesen elrontott élet van mögöttem. Ez vetítődik ki egyre erősebben munkáimban, s nem tudom kikapcsolni egyre depressziósabb látomásaimat, melyeket megfestek, hiszen, ha itt is visszafojtanám, már rég megőrültem volna, amitől még mindig nem érzem magam bebiztosítva.” Anna Margit tudatosan számolt le az emberiségbe vetett hit illúziójával, 1948-tól nem embereket, hanem bábukat festett, egy dehumanizált világ új embertípusát. A hatalmas fejű, esetlen testű, nem nélküli babák azt a sokarcú, univerzális identitást sűrítik magukba, amelyet a háború kataklizmája mélyen traumatizált. Ekkoriban bukkannak fel művészetében az első szárnyas lények, akik azonban nem angyalok, hanem hárpiák, madárnők, szárnyas asszonyok, mitologikus nőtípusok groteszk interpretációi voltak. Az 1960-as évektől kibontakozó narratív-figuratív festészetében a népi giccs tárgyi emlékein keresztül beszélt női/művész/zsidó identitásról és olykor parodisztikus és gunyoros hangnemben dolgozta fel saját megrázkódtatásait. Anna Margit a paraszti vallásosság és a naiv művészet formakincséből merítő, bábuszerű, harsány, cseppet sem ideális szárnyas figurái dobozszerű terekben felvonulva, a traumaoldó művészet gyógyító erejében bízva játsszák és szenvedik el újra és újra a kíméletlen történelem viszontagságait. 

Ámos Imre és Anna Margit művészetének – minden tragikus nehézsége ellenére – máig ható üzenete, hogy végül eljön az „örömhír” és a Jó győzedelmeskedik a Gonosz felett, a művészet pedig egyetemes és gyógyító erejű.

Szabó Noémi

művészettörténész

„nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem,

ha megpillantasz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –

talán most senki sincs.”

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat, 1944 (részlet)