Ugrás a tartalomhoz

JEGYZET

Akarunk-e a dolgok élére állni?

Dr. Cseri Miklós jegyzete

„Hatalmas hiba, hogy a saját magunk házával, annak környezetével nem foglalkozunk! Ha mi nem vagyunk rá büszkék, miért jönne ide más?” – vélekedik Dr. Cseri Miklós etnográfus, muzeológus, a szentendrei Szabadtéri Múzeum főigazgatója. Álláspontja szerint, ahhoz, hogy a szentendrei turizmus terén történjen valami, előbb áldozatot kell tudni hozni.

„Részemről alapvetés, hogy az idegenforgalom, illetve a turizmus – és ezen belül is a minőségi turizmus – nem átok. Számomra érték, sőt, életérzés, ha turisták vesznek körül, és azt gondolom, Szentendre számára is az kellene hogy legyen, hiszen egy város, amely nem rendelkezik iparral, kereskedelemmel, nem iskolaváros, akár meg is élhetne a hozzá érkező látogatókból. 

Ezt azonban nem nekem kell eldönteni, hanem a közösségnek. (Már ha beszélhetünk létező közösségről…) Mindenesetre úgy érzem, mind a mai napig nem sikerült konszenzusra jutni, pedig muszáj lenne megválaszolni a kérdést: Akar-e Szentendre, annak minden konzekvenciájával együtt turisztikai attrakció lenni? Ha nem, akkor szegényebbek leszünk, de legalább tudjuk, hogy önerőnkre vagyunk kényszerítve. Ha viszont igen, akkor el kell kezdeni végre azon dolgozni, hogyan tegyük a várost csalogatóvá.

A városunk identitása kapcsán felmerülő valamennyi probléma gyökerét abban látom, hogy Szentendre a rendszerváltás után három évtizeddel sem tudta feldolgozni, hogy hol is van az ő helye a Dunakanyarban. A kommunista rendszer állami dotációval és mesterségesen irreálisan magasra emelte Szentendre presztízsét. A kirakatvároshoz azonban csak a szerep állt össze, az infrastruktúrát nem sikerült mellérendelni. Azóta sem… Vagyis felépítettek egy turisztikai brand-et anélkül, hogy a város képes lenne több tíz- vagy akár százezer ember befogadására, ellátására. 

Az a rendszer nem kérdezte meg, hogy mit akar a közösség, az „okosok” döntöttek, a város pedig hozzászokott, hogy minden alakul magától, jön a pénz és akkor majd történnek a dolgok is. 

A rendszerváltás óta azonban már nem így van – alapérzés lett a pénzszűke, és mégis képtelenek vagyunk felismerni, ha nem csinálunk semmit, a dolgok sem fognak csak úgy megtörténni. A valódi rendszerváltás akkor fog eljönni, ha a fejekben megszületik az „én állok a dolgok élére” mentalitás. Most még csak azt halljuk, „nem ad az állam”, „nem ad a város”... stb. Ehelyett össze kellene állni működőképes civil szerveződésekké és akkor megtörténne végre a valódi demokratizálódás. Sajnos úgy látom, ehhez még mindig generációk kellenek. Ma az egyén mindent a központtól vár, és ami igazán érdekli, az a fogyasztás. De egy nap majd bizonyosan megunja, és akkor talán majd körbenéz, és azt is meglátja, hogy ő mit tudna tenni, vagy adni. Ez a pillanat teremti meg azt a társadalmi katarzist, amelyre Szentendrének is nagy szüksége van.

Dr. Cseri Miklós I Fotó: Deim Balázs

Az identitászavar problémájához tartozik az önkép kérdése is. Mit akarok magamról mutatni? Ma, ha végigsétálok a turisták által is látogatott utcákon, töméntelen elhanyagolt házat, előkertet és szemetet látok. És mindez nem azon múlik, hogy a Városi Szolgáltató járt-e arra, hanem a lakók igényességén. Dumtsa Jenő e tekintetben nem volt szívbajos! Ha valakinek nem volt lemeszelve a homlokzata, büntetett. Hatalmas hiba, hogy a saját magunk házával, annak környezetével nem foglalkozunk! Ha mi nem vagyunk rá büszkék, miért jönne ide más?

A város azon töri a fejét, hogyan szerezzen pénzt, de én úgy gondolom, hogy ahhoz előbb áldozatot kell tudni hozni. Mondok egy példát!

1990-ben a Skanzen 300 ezres látogatószáma visszaesett 100 ezerre. Történt ugyanis, hogy a korábban mesterségesen idehozott lengyel, keletnémet és szovjet turisták – akik úgy „látogatták” meg a múzeumot, hogy a kapuban leigazolták a létszámot, majd mentek tovább vásárolni – eltűntek. Négy évembe telt, mire a látogatószám újra emelkedni kezdett. Először is felmértem, mi kell a látogatónak, majd egyéb költségek terhére a fókuszt egy vonzó infrastruktúra fejlesztésére helyeztem. Tudnom kellett, mi az a produkció, mi az az élmény, amire a látogató vágyik. Hát akkor én minden voltam a szakmában, csak szép gyerek nem! Azt mondták, feláldozom a tudományt a gazdasági szemlélet oltárán. Eleinte hiába mondtam, „Gyerekek! Ha egy évkönyv, egy cikk vagy egy tanulmány nem ebben a pillanatban, hanem csak pár év múlva jelenik meg, nem okoz nagy gondot! De ha több látogató jön, akkor én nem egy, hanem két könyvet adok majd ki…” Az idő engem igazolt. Mert mit mondott Mária Terézia? „Etetni kell a juhot, ha nyírni akarod”… Én azóta is ezt csinálom. 

De ha ma azt mondom azoknak, akik valamiféle régi működés visszatérésére várnak, hogy „Próbáljatok változtatni! Próbáljatok ki új dolgokat!”, akkor elutasítás a válasz, mert mi a biztonságot, a kis focit szeretjük. Ez a komfortos. Én viszont azt kérdezem: ha még a gondolataink sem a nagy tervek körül forognak, hogyan várunk bármit is az élettől? 

És persze a politika is bátortalan. Nem mer kommunikálni a választókkal. Nem meri azt mondani, „emberek, most nehéz három év jön, mert a bölcsődék és az óvodák is kevesebbet kapnak majd, de kerül, amibe kerül, rendbe rakjuk a várost”. Nem meri ezt mondani, mert fél, hogy belebukik.

A másik nagy baj, a magyar átok: ha itt az egyik oldal mond valamit, a másik gondolkodás nélkül szalad neki, vagyis nincs olyan városi ügy, amely mögé egységesen sorakozna fel mindenki. 

Pedig Szentendrének konszenzusra lenne szüksége! Nem kellene a stratégiákat minden egyes kurzusváltásnál kidobni és újraírni. Azt kellene mondani, ez most 30 évre szól, és kötelezi a mindenkori városvezetést. Ha pedig ennek alapján a dolgok mozgásba lendülnek, és szemmel látható eredmények születnek, az emberek megértése és támogatása is elnyerhetővé válik. 

Végezetül hadd idézzem egy svéd múzeum igazgatóhelyettesét, aki évekkel ezelőtt azt mondta nekem, hogy a hatékony munka alapja a tervezés során a legszélesebb demokrácia, a végrehajtás során viszont a legsötétebb diktatúra. Vagyis, amikor végre konszenzus születik valamiben, akkor annak megvalósítása csak akkor lehet majd eredményes, ha közben a fegyelmet szigorúan betartják.”

 

Dr. Cseri Miklós etnográfus, muzeológus, 1996 óta a szentendrei Szabadtéri Múzeum főigazgatója, Szentendre díszpolgára. 1991-ben elnyerte a fiatal néprajzkutatók Jankó János-díját, 1999-ben Pest Megye Közművelődésért díját, 2000-ben a Pro Urbe Szentendre kitüntetést, 2002-ben a Móra Ferenc-díjat, 2003-ban a Belga Királyi Lovagrend tisztikeresztjét, 2009-ben a Szent-Györgyi Albert Rotary-díjat, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2011-ben pedig a Pro Turismo díjat. 2021-ben Martin György-díjat kapott, idén Pulszky Ferenc-díjjal ismerték el múzeumszakmai teljesítményét.

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. május 10-ei lapszámában jelent meg.

Portré és kiemelt kép: Deim Balázs

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Választások 2024 című bejegyzéshez

Választások 2024

6 órától 19 óráig lehet szavazni abban a szavazókörben, amelynek névjegyzékében szerepel a választó.