Elképzelésüket vonzó és alapos érvekkel támogatták meg. Íme: „A város centrumában lévő Marx tér (akkor még így hívták a Fő teret)… leginkább barokk hatást keltő műemlék házaival, gyönyörű hangulatával, természetességével, ideális arra, hogy egy szabadtéri előadás kerete és főszereplője legyen. Fölöslegessé tesz minden színpadot, festett díszletet. A színészek nem díszletek közül, hanem a környező épületek kapuiból lépnek elő, a történet szinte a nézők között és az ő részvételükkel zajlik le. A műsor magába foglalná a 18.-19. századi magyar népi és városi színjátszás legjobb elemeit, túlnyomó többségében énekes, táncos, vidám jellegű lenne…olyan színház, ami csak itt és csak szabadtéren látható.” Lelkesítő és kedvcsináló sorok, még ma is szívesen rámozdulna az ember. Nemhogy akkor, a francia diáklázadások és Csehszlovákia megszállásának évében. A beadvány után három hónappal a megye határozatot hozott a nyári játékok megrendezéséről. A város követte példáját.
A következő év, 1969. februárjában már folytak a próbák, elkészült a részletes költségvetés, ami a várható bevételt is magába foglalva közel hatszázezer forintra rúgott. Az összeg több mint felét, egyenlő arányban megosztva a megyei tanács és a Művelődési Minisztérium vállalta magára. A szépen és gyorsan fejlődő kultur-magzatot még születése előtt Szentendrei Teátrumra keresztelték. A városi tanácsülésen felvetett kérdések, hogy a Teátrum nem fogja-e gátolni a város közlekedését (akkor még a Fő téren haladt keresztül a lovas kocsi is, a buszforgalom is, a 11-es út még nem létezett), hol lesz WC, a tér lakói nem lesznek-e mozgásukban korlátozva stb. jól érzékeltetik, hogy mi mindent kellett néhány hónap alatt megoldani. De sikerült.
A Szentendrei Teátrum első játéknapján, 1969. július 5-én ötszáz néző előtt lépett színpadra Pikko herceg és Jutka Perzsi, a Comico Tragoedia-val karöltve. „Telitalálat volt a helyszín kijelölése. Szentendre főtere eszményi színtérül kínálkozott” –írta Devecseri Gábor a Magyar Hírlapban. „Szentendre megint valami olyasmit csinált, ami nincs az országban, de a világon se sok. Itt megvalósult környezet és játék egysége, mely a régi népi komédiázásnak s a barokk színháznak életeleme” – értékelte a látottakat Szeberényi Lehel a Magyar Nemzetben. „Játszik itt minden ház, balkon, játszik a templom…, játszanak a szűk kis kanyargós sikátorok, amint kíváncsian bekandikálnak a főtérre. Játszanak maguk az ablakon kikönyöklő szentendreiek. Csupasz kis dobogó kell csak ide, nem ékes színpad, a színpadot maga a főtér és a sikátorok adják” – így Balassa Imre a Nők Lapjában. A szentendrei képzőművész, Szánthó Imre is hagyott az utókorra egy ízes, zamatos, kiválóan átélhető élmény-emléket a ’69-es teátrumi nyárról:
„Tegnap a premier a csillogó nyári este pazarlásában, fergeteges tapsos sikerben zajlott. Háromszor ismételték a finálét, és a tűzijáték csillagkígyói a Duna felett még meseszerűbbé tették a látványt. A premiert a Szentendrei-szigetről néztem, és hallgattam az átszűrődő finálé kedves zsongását – a próbák emléke gondolatban szinte filmként pergette a képeket a távolból fel-felcsendülő akkordok szinkronjaként…
Az újságkritikák egybehangzó véleménye: „…sikeres vállalkozás, élményteli színház született Szentendre barokk főterén, a pestiskereszt előtt, a pékbolt, a Ferenczy Múzeum, a Görög utcai templom határolta téren. Negyven kilowatt áramot fogyaszt a látvány, s remekül, szívvel-lélekkel játszó és zenélő, a színpadért minden áldozatra kész ifjú sereg boldog, kedves, szíves játékát. Dicséret illeti az ötlet véghezvivőit, a rendező munkáját, és minden kalapácsot és művesét – aki munkájával összeácsolta színpaddá a deszkákat, jelmezzé varrta az anyagokat –, a láthatatlan sereg minden lelkes hívét, kit felsorolhatatlan sokaságban köszönteni tisztes kötelesség.
Náci bácsi pékboltja előtt ugyan volt már bőven életszínház – háború, kenyérért hajnalban sort álló nénikék, jött már e térre a pápa is, tankok is forgolódtak vészt jósló csikorgású hernyótalpakon -, és volt itt egyszer, gyerekkorom hajnalán, a tér felett kifeszített acélkötél is, hol a zsufig telt téren, közönség szeme láttára egy kötéltáncos biciklizett és eleregetett léggömböket lövöldözött szét vadászpuskával. De ez a mesét elevenítő Teátrum – a legcsodálatosabb valamennyi közt!
Láttuk, napról napra – az egész város figyelte a kialakuló színpadi játékot a Fő téri Teátrumban. Békés András okos, figyelmes és udvarias rendezése, a színészek lelkesedése, a főiskolások pantomimes víg hancúrozásai – mindez esemény volt…”
A lelkesedés mind rendezői-előadói, mind nézői oldalról belengte a következő évben is a szentendrei főteret és egy új helyszínt, a Templomdombot. Az esti főműsort megelőzően itt peregtek le egymás után a vásári komédiák főiskolások előadásában, merthogy számukra ugyanolyan szédítő, élvezeteses és újdonatúj volt mindaz, amit játék közben átéltek, mint az őket körbefogó, óriási tömegnek. „A hevenyészett dobogók, a piacra gyűlő publikum ülőlócái, a játszók és nézők között kialakult bensőséges kapcsolat a régi népi komédiázásnak a színhelyhez és közönséghez fonódó közvetlen kapcsolatát teremtették újjá.”
Mindezek ellenére, a fiatal Zsámbéki Gábor a második nyár után már felhívta a figyelmet egy még láthatatlan, de a nagy siker mögött és ellenére ott rejtőzködő veszélyre: „Egy olyan lehetőség veszélyét érzem, hogy élő színház helyett kellemes idegenforgalmi érdekességgé változik” a Teátrum, ami ha színházi nagyüzemmé válna, eredeti jellegét veszítené el. A siker kifelé töretlen, de megjelennek már kritikai hangok és véleménykülönbségek a darabválasztást illetően. Iglódi István az ötéves Teátrumban „fergeteges nyáresti kavalkádot rendezett a mediterrán kisváros főterén”. Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című jól ismert, nagy időt megélt vígjátékáról dicséretes tetszésindexe ellenére a véleményformálók egyik tábora úgy vélte, hogy a nagy klasszikus műsorra tűzése „holtába hamvasztott egy nagyszerű ötletet”, azaz olyan újabb művek felfedezését, melyeket az előző években élvezhetett a közönség. Ezzel szemben a másik vélemény pont ellenkezőleg, úgy találta, hogy „a siker azokat igazolta, akik hittek az új útban és vállalkoztak arra, hogy az ötesztendős Teátrum hagyományaitól radikálisan elfordulva, új lehetőségeket keresnek az országos hírű színpad számára.” Hogy melyik nézőpont a helyes, nehéz eldönteni, és talán nem is szükséges. Minden vitán felül áll viszont az a tény, hogy a Szentendrei Teátrum az első években olyan kuriózum volt, olyan kapukat nyitott meg és olyan kiemelkedő élményt nyújtott, színésznek, nézőnek egyformán, ami országos viszonylatban egyedülállóvá tette mindaddig, amíg a cselekmény és a történet helyszíne, természetes színpada a háromszögletű intim kis tér volt, üzleteivel, lakóházaival, sikátoraival, akik „mind játszottak a darabban.”
Teltek, múltak az évek, és húszéves lett a Szentendrei Teátrum. Éppen a rendszerváltás évében. Na, kapott is születésnapi ajándékot, méghozzá emlékezeteset. 1989. január 31-én a TV Híradó az alábbi hírt olvasta be: „Szentendre főterét évek óta csúfítja a nyári színház otromba színpada és nézőtere. A városlakók évek óta követelik eltávolítását. Eddig a tanács csak ígérgetett, most a Népfront ülősztrájkot hirdetett.” A következő hónapban a Szentendre és Vidékében (febr. 15.) adta közre a Magyar Demokrata Fórum szentendrei szervezetének ideiglenes vezetősége az üggyel kapcsolatos véleményét, miszerint: „Határozottan kiállunk amellett, hogy a Teátrum fenntartása tovább semmiképp nem indokolt… Meggyőződésünk, hogy az idegenforgalmat az előadások elmaradása nem érintené.” Még ugyanebben a hónapban a Kossuth Rádió, az Esti Magazin, a TV Híradó beszámolt arról, hogy „Kilakoltatta Szentendre főteréről a teátrumot a városi tanács… A mai tanácsülésen, amelyen a 45 tagú tanácstestületből 34-en voltak jelen, 33-an a teátrum nyári előadásainak a főtéri megszüntetése mellett voksoltak. Csupán egyetlen egy tanácstag tartózkodott a szavazástól.”
Idén negyvenéves a Szentendrei Teátrum. Legalábbis a nevében. A második húsz év azonban már egy másik történet, egy új történet.
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Címlapkép: Az üres Teátrum-színpad, 1973
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009. július 17-i számában.
