Ferenczy Károly a legtöbbször visszahúzódva családi házába, inkább csak az ablakból, alig látszódó részletként festette meg a folyót és a várost, egy alkalommal mégis egy vízparton játszódó jelenetet választott festménye témájául. A Kavicsot hajigáló fiúk című, 1890-ben készült képén hangsúlyos figyelmet kap a vízparton álldogáló, valamint a földre hajoló, a kavicsdobálás szünetében elmélázó három szegényes öltözetű kamasz. A jelenet statikus beállításának melankolikus hangulata szervesen illeszkedik ahhoz a visszafogott színhasználathoz, amely Ferenczyt ekkor legjobban foglalkoztatta: a gyöngyházfényű szürke szín különböző árnyalataival dolgozott, ez jellemezte a széles vízfolyam ábrázolását is.
A szentendrei művésztelep megalapításakor megsokasodtak a nagy távlatú városképi kompozíciók, a távolban lassan hömpölygő Duna a környezetét visszatükröző képelemmé vált. A nagyobb rálátású kompozíciók reprezentációs célokat is szolgáltak, amelyek az akkori városvezetés kifejezett kívánalma volt. A nagybányai iskolázottságú telepalapítók igyekezték ennek teljesítését összehangolni saját festői céljaikkal. A tágabb léptékű képkomponálás különösen alkalmasnak bizonyult a napfényhatások megfigyelésére és az atmoszférikus hangulat kiemelésére. A festők sok esetben egymáshoz hasonló, topográfiailag ma is beazonosítható nézőpontból, ugyanakkor egymástól eltérő módon ragadták meg az eléjük táruló látványt. Az egyik legszebb kilátást a városra és a távolban szelíden kanyargó Dunára az akkor még csak gyéren beépített Szamárhegy nyújtotta. A városvezetés azonban mégsem ezt a látványt tartotta alkalmasnak reprezentációs célokra, hanem a túlsó partról, a szemközti szigetről a városra nyíló kilátást. Ismert a telepalapítást támogató polgármesternek, dr. Starzsinszky Lászlónak az a kérése, hogy készüljön olyan festmény, amelyen Szentendre templomai közül az a hat, amelyek a szemközti szigetről láthatók, együtt szerepelnek. Ilyen valós nézőpont azonban nem lévén, Bánovszky Miklós ezt csak úgy tudta megoldani, hogy három képet készített három különböző pontról, majd azokat egybeszerkesztette. Ez a közel három méter széles panorámakép még ma is megvan, a Városháza emeletén látható. Onódi Béla azonban ragaszkodott az egy nézőponthoz, így festményén – előtérben a Dunával – összesen négy templomot tudott rögzíteni.
A Szamárhegyről letekintve a művészek által kedvelt másik érdekes témát az egymás mellett szorosan épült házak és háztetők, valamint a kertek intimebb részletei nyújtották. E képek hátterében szinte kivétel nélkül feltűnik a Duna a szemközti szigettel. Ki-ki a maga festői ideálja szerint közelített a témához. A városban letelepedő Ilosvai Varga István élvezte a különböző kompozíciós elemként is működő motívumok erősebb színezését, Heintz Henrik, Bánáti Sverák József, Kántor Andor azonban a párás levegővel átjárt finomabb színátmeneteket kedvelte jobban. Szintén a Szamárhegy tetején, a Tobakosok keresztjénél állva egy harmadik látvány is inspirálta a művészeket. Itt szinte alázuhan a tekintet a hegyperemnél alacsonyabban fekvő Preobrazsenszka templomra, miközben szemmagasságban megnyílik a tér, a horizont, a Duna és a túlsó part irányába is. Ezt a szédítő perspektívát különösen Pirk János szerette, mert visszaidézte fiatal korának szeretett tájélményeit, az Alföld tágas dimenzióját és Nagybánya széles horizontját.
A Duna azonban rejtetten, nem látható módon is részévé válhatott a képeknek. Ez azokra a művészekre igaz, akik Szentendrét és a hozzákapcsolódó motívumokat egyetemes értékek jelképeinek tekintették. Ezért is válhatott Korniss Dezső és Vajda Lajos számára Szentendre és környéke egy új közép-kelet-európai művészet megvalósítását célzó művészi program eszményi színterévé. Kornissnak például az 1930-as évek közepén készült mikrokozmosz-képein transzcendens kék tér veszi körül a lebegő tájképi és csendéleti motívumokat, amelyeknek az érzéki-konkrét világhoz már nincs kapcsolatuk, sokkal inkább a létezés alapvető elemeire utalnak.
A Duna és közelsége szinte tapinthatóan épült be a Duna-parton 1980-ban felállított nagy méretű Köszöntőszobor eszmeiségébe. Farkas Ádám monumentális plasztikájának tetején a két egymásba forduló, félköríves térbeli alakzat két ember találkozását, üdvözlését is jelképezheti. A mű megszületésénél azonban sokkal fontosabb volt a természeti háttérben megjelenő Duna és az azúrkék égbolt nagyléptékű kapcsolódása, amelynek előterében végül az alkotás helyet kapott.
Nem hagyhatjuk említés nélkül azokat a Duna-parti akciókat, amelyeket azok a fiatal művészek szerveztek, akik 1972-ben megalapították a Vajda Lajos Stúdiót. A hatvanas évek végétől rendhagyó tárlatokat, a Duna vizében akvarellfestést, a Duna-parton Képzőművészeti Táborozást, a parti iszapban szoborkiállítást szerveztek. Évtizedekkel később készült az egyik alapító tagnak, ef Zámbó Istvánnak az a festménye, amely újra a szemközti szigetről ábrázolja a várost. A városkép jól ismert látványa azonban eltűnt, működő tűzhányók kerültek az épületek helyére, melyeknek makettjeit egy összevarrt fejű arc nélküli figura tartja maga előtt.
A leglátványosabb Duna-parti installáció Vincze Ottó nevéhez fűződik. A 2016-ben először a szentendrei Duna-ágban látható, azóta több európai nagyvárosban bemutatott, biliárdasztalra emlékeztető térinstalláció, a River-pool a város történeti hagyományaira is reflektál. Az egykori Szentendrei Kereskedők Társaságának működésére, a dunai hajózásra és kereskedelemre történő utalás egyértelműen a város elmúlt századainak azt a virágzó szakaszát idézi fel, amikor Szentendre szellemi, kulturális sokszínűsége kialakult.
Bodonyi Emőke
Az írás a Szentendre és Vidéke 2024. január 31-ei lapszámában jelent meg.
Fotó: FMC archívuma
